Néma bámulattal a Majális előtt – Szinyei Merse Pál festményei a Magyar Nemzeti Galériában

A mindenféle nehézségekkel agyonterhelt mai embernek legalább pár órás felüdülést, kikapcsolódást jelenthetnek a sűrű hétköznapokban Szinyei Merse Pál alkotásai. A 19. század vége, a századforduló évei napjainkhoz képest a képzőművészet aranykora volt. Szinyei képei töretlen optimizmust sugároznak, pedig tudjuk, hogy élete során sok megpróbáltatás érte, és főművét, a Majálist, sokáig sem a szakma, sem a közönség nem fogadta be. Magánélete – sommásan fogalmazva – nem volt éppen töretlen sikertörténet. Ám a Nemzeti Galériában most kiállított mintegy százhúsz képet végignézve állíthatjuk: művészetén ez nem igazán hagyott nyomot. Hacsak az élete vége felé festett ember nélküli tájképein uralkodó csend és eseménytelenség nem jelenít meg ebből valamit. Szinyei 1918-ban készült, utolsónak tekintett munkája a Csend címet viseli – még a tisztáson látható tavacska felszíne is teljesen mozdulatlan. 

Milyen érdekes: az ember mindig ráébred arra, hogy amit itt és most természetesnek veszünk, régen egyáltalán nem volt az. Szinyei képei mára szinte beivódtak a tudatunkba, emblematikussá váltak: a Majális, a Lilaruhás nő vagy a Pacsirta nemzeti kincseknek számítanak. Már el sem tudjuk képzelni, vajon mit nem értettek a kortársak ezeken a „problémamentesnek” mondható festményeken. A nagy tekintélyű Kelety Gusztáv, A száműzött parkja című kép remek festője, aki egy időben a Képzőművészeti Főiskola rektora is volt, azt írta Szinyei festményéről, a Pacsirtáról: „delirium colorans”, azaz színező őrjöngés. Ma már bámuljuk ezt a csodálatos képet, amelyen egy lány a fűben fekve nézi a kék eget és a madarat; kissé patetikusan azt mondhatnánk: Isten szép világát csodálja. 

Szinyei alkotásait azért nem értették, mert nem történeteket mesélnek; hiányzik belőlük az irodalmi vonatkozás, az elbeszélés, az a fajta gondolkodás, ami értelemmel ruház fel történéseket. Ő egyszerűen csak festeni akart: színeket kevert, formákat fogalmazott meg ecsetjével, és mellőzött minden narratívát. A festészet kvintesszenciáját adta, festékkel, ecsettel, vászonra. Egyik méltatója – eleinte nem sok ilyen volt – tárgyilagos idillnek nevezte a Pacsirtát. Szinyei legismertebb képeiből az irodalmi és történelmi utalás mellett hiányzik a mitológia is. Kivéve korai alkotásait, amelyek akkor születtek, amikor még kereste az útját, és a svájci Arnold Böcklin hatása alatt állt. 

Szinyei karizmatikus egyéniség volt, később, idősebb korában, kissé megkésve ugyan, a korabeli művésztársaság központi alakja lett. Nem véletlen, hogy a Nemzeti Galéria kiállításán, a bejárathoz közel a látogatót egy hatalmas fénykép fogadja, melyen a Japán Kávéház asztalánál művészek egy csoportja látható. Ez volt a híres művészasztal, amiről Herman Lipót könyvet is írt. A közismert fényképen Szinyein és Rippl-Rónain kívül ott ül a korabeli képzőművészeti élet színe-java: Perlmutter Izsák, Róna József, Fényes Adolf, Lázár Béla, Falus Elek, Kosztolányi-Kann Gyula, Basch Andor és a jobb szélen egy asszony, Lazarine, Rippl-Rónai József francia származású felesége. Sajnos a neveket nem írták ki a képaláírásban, pedig érdekes lett volna.

A Nemzeti Galéria Kép és kultusz című kiállításán a mester minden korszakából felvonultattak alkotásokat. Érdekes módon nem időrendben. A nagyszabású tárlat az életmű legvégén kezdődik, a már említett utolsó festménnyel, a Csend című képpel. A kortársak remek portrékat készítettek Szinyeiről. Ferenczy Károly és Rippl-Rónai József mellett figyelemre méltó Wilhelm Leibl 1869-ben készített képe, amelyen a még fiatal, cilindert viselő, cigarettázó festőt, a barátját örökítette meg. Talán nem is baj, hogy a mű befejezetlen maradt, így kicsit beleláthatunk az alkotás folyamatába. 

Szinyei Merse Pál 1845-ben született Szinyeújfalun. Apja, Félix képviselő, alispán, majd főispán, anyja a zene- és irodalomrajongó Jekelfalussy Valéria. Nyolc gyereket nevelnek. 1853-ban a család átköltözik a jernyei kúriába. Szinyei Merse Pál 1856-tól Eperjesen, 1861-től Nagyváradon végzi tanulmányait, majd beiratkozik a müncheni képzőművészeti akadémiára. 1867-ben felvételt nyer Karl von Piloty rangos mesteriskolájába. Két évvel később festi az Anya és gyermekei, a Hinta és a Ruhaszárítás című vázlatait, akkoriban ismerkedik meg Gustave Courbet műveivel. 1872-ben visszatér Münchenbe, Benczúr Gyula műtermében dolgozik. Itt kezdi festeni főművét, a Majálist. Összebarátkozik műteremszomszédjával, a svájci Arnold Böcklinnel. Egy évvel később befejezi a nagy képet, és kiállítja a müncheni Kunstvereinban, majd Bécsbe küldi kiállításra, de a szerencsétlen elhelyezés és a kemény kritikák miatt visszavonja szándékát, és Jernyére szállíttatja főművét. Ezután tíz évig nem állítja ki. „A Majálisodat azért nem akasztották jó helyre, mert mint mondták, a tigrist nem lehet a macskák közé bocsátani, mert mind megette volna őket” – fogalmaz Szinyeinek írt levelében Telepy Károly 1905-ben.

Szinyei 1873-ban feleségül veszi Probstner Zsófiát, akitől hat gyermeke születik. Feleségéről festi a Lilaruhás nőt. Gyermekei közül három diftériában meghal. Ő maga sokszor elkeseredett, dühkitörésektől szenved. A Majálist és a Pacsirtát ismét kiállítja Bécsben és Münchenben is, de megint csak kevés sikerrel – még mindig túlságosan újítónak bizonyul. 1884-től hosszú éveken át nem fest semmit. Felesége nehezen viseli a megpróbáltatásokat, és elválik tőle. 1896-ban, az ezredévi kiállításon nyolc festménye végre elismerésre talál. A Majális múzeumba kerül. 1901-ben főműve a müncheni Glaspalast nemzetközi kiállításán első osztályú aranyérmet nyer. 1906-ban az addig raktárban őrzött Majálist végre kiállítják a Szépművészeti Múzeumban. Hány év telt el a megfestése óta? Több mint harminc. Ennyi idő után kapta meg végre az elismerést.

Szinyei az utolsó éveiben már csak tájképeket fest, természet után – alla prima –, a szabadban. 1920. február 2-án hal meg, majd negyven nappal később barátai megalakítják a Szinyei Merse Pál Társaságot. 

A már említett Pacsirta című kép mellett feltétlenül meg kell említenünk az 1910-ben festett Parkban című művét is. Ez a legnagyobb méretű festmény, amit Szinyei a munkássága során festett. Virágba borult jernyei kertje adta hozzá az ihletet és a motívumot. A színpompás parkban két finoman öltözött dáma sétál ráérősen a napsütésben. A részletező naturalizmus nagyvonalú festésmodort takar, amely nem hagyja túlzottan elveszni a részletekben. Ez jellemző Szinyei többi képére is.

Gyakran szoktuk mondani, hogy milyen nehéz bármit is kiemelni a kiállításokon látottak közül. Most aztán ez fokozottan igaz. Beszélhetnénk a Léghajóról, amelyből egy jókedvű, kalapos ember vidáman integet ki odalent sétáló barátainak. S ahogy haladunk előre a kiállításon, megemlíthetnénk a pipacsos tájakat is – az egyik képen egy piros fejkendős fiatalasszony viszi kis kosarát, és egy kisgyerek szalad felé virágcsokorral a kezében. 

A tárlat különlegessége, hogy az egyik hosszanti falon Szinyei képeire jellemző színmintákat helyeztek el. Megvizsgálhatjuk például a Lilaruhás nő színeit, a kiegészítő színek és a mennyiségi kontraszt hatását. 

A tárlatra külföldi múzeumokból is hoztak képeket, melyek ugyanebben a korban készültek és hasonló törekvéseket mutatnak. Csak két példa: Gabriel Maxtól egy egész alakos csodaszép női portrét láthatunk, Jules Bastien-Lepage művei közül pedig anyja arcképét állították ki.  

És egyszer csak eljutunk a sokat emlegetett Majálisig. A falon, a magyarázó szövegek között ezt olvashatjuk: „Szinyei Merse Pál Majálisa a magyar festészet egyik legbecsesebb és legismertebb alkotása. Értékét nemcsak művészi újszerűségének köszönheti, hanem témájának is. A pompás tavaszi tájban piknikező társaság képe derűs és boldogító érzéseket kelt minden nemzedék nézőiben. Éppen ez a hétköznapiság, ez az egyszerű, minden nosztalgiától mentes életöröm tette olyan modernné a képet. Szinyei bevallottan nem is akart mást ábrázolni, mint »egy szép tavaszi napot, melyet a városból kirándult víg társaság élvez«.”  

Réti István, a nagybányai művésztelep egyik vezéralakja ezt írta Szinyei képéről: „Néma bámulattal, tétován álltunk a Majális előtt. Új dolog, más, mint amilyen modern képeket Münchenben, Párizsban láttunk. (…) Nem tudtuk részletezni, hogy miért tetszik, pedig nagyon tetszett. De a mi terminológiánk, a természetelviség dogmatikus követelménye, az igazság, a rajz, a szín, a jó megfestés szegényes kritérium volt a kép előtt.” 

A Kép és kultusz. Szinyei Merse Pál (1845–1920) művészete című kiállítás 2022. február 13-ig tekinthető meg a Magyar Nemzeti Galéria földszinti termeiben.

Szöveg és fotó: Mészáros Ákos

Magyar Kurír

Az írás nyomtatott változata az Új Ember 2021. december 12-i számában, a Mértékadó kulturális mellékletben jelent meg.