Nényei Gáborné: A család megtestesülése avagy a megtestesült szerelem

Kultúra – 2017. november 26., vasárnap | 15:40

A szerző hétgyermekes édesanya, eddig harmincegy unokája született. A Szent Gellért Kiadó által gondozott kötetben közölt írások többségét korábban már olvashattuk az „Új Ember”, illetve az „Új Kalász” című lapokban.

A könyv Nényei Gáborné és férje házasságának ötvenedik évfordulójára jelent meg. Mottója egy Szent Pál apostol Efezusiaknak írt leveléből való idézet bővített változata: „Hálával meghajtom térdemet az Atya előtt; tőle származik minden közösség – család – mennyben és a földön” (vö. 3,14–15).

A kötet írója férjével együtt hálát ad hét gyermekükért, de mindketten tisztában vannak azzal: Isten kegyelme, hogy megajándékozta őket a tiszta szerelemmel, hogy olyan családba születtek, ahol jóra nevelték őket. „Isten kegyelme, hogy Őt ismerhetjük, noha ifjúságunk az Egyház üldözésének idejére esett.” A szerző figyelmeztet: „Nem vethetjük meg farizeusi gőggel az elanyagiasodott világ küzdelmeiben gyötrődő társainkat. Ne vessünk rájuk követ, ha Isten szeretetét nem ismerve tévelyegnek az élet útvesztőiben… Ha igazán keresztények vagyunk, tegyük vonzóvá a mi Istenben gyökerező boldog életünket: a házasságra megőrizve tisztaságunkat, mindörökre hűségünket.”

A hétgyermekes édesanya a legnehezebb szülői feladatnak tartja: vállalni, hogy míg a jó felé tereljük gyermekeinket, a rossznak útját kell állnunk. Nagy találékonyságra, bölcsességre és belső biztonságra van ehhez szükség, s tájékozódási pontunk egyedül Isten lehet. „Az Ő akaratának betöltése a cél. Az Ő akarata, hogy örömünk teljes legyen, s ha mi ehhez gyarlók vagyunk, az Ő irgalma fordítja jóra tévedéseinket.” A látszólagos jó helyett az igazi jót kell a gyermeknek kínálni. Nényei Gáborné határozottan elveti a napjaikban oly divatos „ráhagyó” nevelési elveket. Sokan azt képzelik, ez adja meg a szabadságot, ám szerinte „olyan ez, mintha térkép és iránytű nélkül indítanának minket egy jelöletlen erdei úton ismeretlen cél felé. Rettentő félelmek és szorongások lepnének meg, megsokszorozódnának megpróbáltatásaink és szenvedéseink. Van némi esélye, hogy mégis célhoz érünk, de sokkal nagyobb az elkallódás lehetősége.” Szükségünk van elődeink tapasztalatára, az élet játékszabályainak ismeretére.

A szerző vallja: „Az ember társadalmi lény, s ezért nekünk, szülőknek vállalnunk kell az igazságra vezető szabályok betartását és betartatását. Nem kisebb a cél, mint Isten országa, a feltétlen szeretet birodalma, az örök boldogság.” Mint a népmesében, az életben is rengeteg próbát kell ezért kiállni, sok küzdelmet kell megharcolni, sok szenvedést kell elvállalni a nagyobb jóért.

Nényei Gáborné és férje akkor tanulták meg, hogy önerőből nem képesek megbirkózni a gyereknevelés mindennapi gondjaival, amikor törékeny kislányuk mellé született egy heves természetű, fürge, szenvedélyes fiúcska, „akinek ötletei félelmetes gyorsasággal támadtak és váltak is valóra”. Szükségszerűen hibáztak, nem tudtak egyszerre két-három helyen példásan helytállni. Szembesülniük kellett azzal, hogy „vége a farizeusi gőgnek. Vége az előírások, nevelési szakkönyvek mintaszerű betartásának… vége a törvénynek, eljött az ideje a megváltásnak. S eközben azon kaptuk magunkat, hogy míg gyermekeinket neveljük, mi magunk növekszünk gyermekké, Isten gyermekévé, aki már nem önmagában bízik. Megteszünk minden tőlünk telhetőt, a többit pedig rábízzuk a gondoskodó Atya szeretetére.”

Egyértelműen kiderül a könyvből, hogy a társadalom nagy többsége ma már értetlenül és idegenkedve viszonyul a nagycsaládmodellhez. Így amikor csak a saját erejükben bízó ismerőseik megtudták, hogy a Nényei családban jön a negyedik gyermek, igyekeztek lebeszélni őket. „Miről is próbálnak lebeszélni? Arról, hogy megtartsam eskümet, amit az oltár előtt tettem: Elfogadom…? Arról, hogy elsősorban Isten országát és annak igazságát keressem – s benne saját édes gyermekem és családom örök boldogságát? Hiszen, ha saját gyermekem gyilkosa lennék, hogyan lennék anyja a meglévőknek? Ha evilági céljaimat nézném, és saját erőmben bíznék, hogy tarthatnék számot az ígéretre: minden megadatik hozzá?” – teszi fel a kérdéseket visszaemlékezései közben a szerző, kifejezve egyúttal a szakadéknyi különbséget a gyermekáldás kérdését illetően az ún. pragmatikusan gondolkodók és a gyermeket minden körülmények között Isten ajándékának tekintők, arra igent mondók között.

A hétgyermekes szerző sokat gondolkozott azon, hogyan valósíthatja meg a mindennapokban Jézus szavait: „Bizony mondom nektek, amit e legkisebb testvéreim közül eggyel is tettetek, velem tettétek!” (Mt 25,40). Végül arra jutott, hogy mintha Jézus ígéretet tett volna minden igaz szülőnek: aki befogad egy gyermeket – vagyis apává és anyává lesz –, az oda kerülhet Krisztus jobbjára. „Ha a gyermekeinket elfogadjuk – amint azt esküvel ígértük egykoron az oltárnál –, Őt fogadjuk be. Az ő szeretete működik bennünk, s aztán az árad túl minden rászorulóra, akihez képesek vagyunk odafordulni. Ha a családba befogadtuk, már Ő tesz minket képessé a túlcsorduló, másokra is kiáradó szeretetre.” Nényei Gáborné ezt egy állami gondozott, halálosan beteg kislánytól, Rozikától tanulta meg, akit rendszeresen látogatott a Tűzoltó utcai gyermekklinikán. Egyik alkalommal azon gyötrődött: „Miféle keresztény vagyok én, ha nem fogadok be egy ilyen gyermeket?” Ám világosság gyúlt a szívében: „Hiszen mi öt ’állami gondozott’ gyermeknek vagyunk az édes szülei! Hiszen befogadtuk őket! Ezért jöhettek a világra! Nem vetettük el magunktól őket! Nem lettek állami gondozottak, mert igazán befogadtuk őket!”

Nényei Gáborné számára a szeretet és a szerelem ugyanazok a fogalmak: „Az Isten szeretet… az Isten szerelem. Lángoló szerelem. Túláradó boldogság. Sugárzik, ragyog, másokat is boldogít. Isten túlcsorduló szerelme az egész teremtett világ! E túláradó szerelem gyümölcsei vagyunk mi is. Sőt, az Ő képe és hasonlatossága. Ha Istenhez vagyunk hasonlóak, akkor nekünk is lényegünk a szerelem. A Szeretet. A túláradó boldogság vágya és képessége.”

Nényei Gáborné:
A család megtestesülése avagy a megtestesült szerelem
Szent Gellért Kiadó, 2017.

Fotó: Merényi Zita

Bodnár Dániel/Magyar Kurír

Kapcsolódó fotógaléria