Noah és Michael – Emma Donoghue új regényéről

2019-ben írt, és a magyar könyvpiacra már az idei esztendő vészterhes első negyedévében eljutott újabb remekműve, A rokon, ilyenkor, karanténos időkben különösen felkavaró, ugyanakkor megnyugtató olvasmány. Témája nem ismeretlen: gondoljunk csak a norvég Barbara Ring világhírű gyerekregényére, a Peikre, amelyben szintén egy magányosan élő nagy-nagybácsi, egy 20. század eleji, nem kevésbé magának való nyugalmazott professzor veszi gondjaiba unokaöccse árváját. Krisztiániában (azaz Oslóban) nem csak a kisvárosi csemete csiszolódik, nevelődik, válik kis vadócból továbbra is temperamentumos, ugyanakkor művelt emberkévé, hanem idős rokona, a bogaras, de jólelkű Pável bácsi is.

Most, amikor a vírus sziklafalakat emelt a generációk közé, hihetetlen lelki és szellemi öröm elmerülni a Peik 21. századi nagytestvérének, felnőttregény-változatának szövegében és világában. Ebben a könyvben egy nyolcvanegyedik évébe lépett, özvegy és gyermektelen vegyészprofesszor, a családja olasz gyökereit felderíteni készülő, nizzai utat tervező Noah Selvaggio váratlan feladatot kap a sorstól: sosem látott, alig tizenhárom éves rokona, a lumpen környezetben felnőtt, erősen kóla- és kütyürajongó Michael Jerome Young gondozását, felügyeletét, aki az ő nemrég elhunyt, drogfüggő és drogdíler unokaöccsének egyetlen gyermeke. Nincs mit tenni: a nála jóval híresebb, már hosszú évek óta halott természettudós felesége és ugyancsak ritka tehetségű fotóművész nagyapja emlékével átitatott öregúr magával hurcolja az eleinte kelletlenkedő, majd az európai mediterrán kultúrához egyre jobban „hozzá szelídülő”, értelmes és érzékeny kamasz fiút. Közös utazásuk során Michael kezd otthonosan mozogni a gluténmentes palacsinták és a művészfotók „elitszférájában”. A szinte észrevétlenül fejlődő idős értelmiségi és a bárdolatlan kiskamasz kapcsolatából az idősebbik fél is ugyancsak sokat profitál. Nem csupán tudósi magánya oldódik, hanem egyre jobban eligazodik a számítógépes világban is, hála Michael kissé pökhendi, de jó szándékú leckéinek. Az utazgatás során szép történelmi jóvátételként kiderül, hogy Noah gyönyörű és rejtélyes, sokak szemében „áruló” édesanyja egy szigorúan titkos, francia náciellenes szervezet tagjaként sok zsidó gyermeket mentett meg.

Noah és Michael „párhuzamos életrajzai”-nak is a megmentés, de ezúttal a kölcsönös megmentés a lényege. A regény utolsó lapjain kiderül, hogy a két szereplő kapcsolata immár harmonikus egyensúlyi helyzetbe került, legalábbis arra az időre, amíg a fiú anyja letölti halott párja helyett vállalt, meg nem érdemelt börtönbüntetését. Egyikük sem csak adó, illetve csak elfogadó. Lássuk a könyv egy lírai részletét Dudik Annamária Éva költői szépségű tolmácsolásában: „Noah azonban nem tett mást, csak betöltötte a tátongó űrt; levetette otromba testét, hogy a fiú azon keresztül át tudjon kelni a szakadék fölött. Hát nem valamennyien hidak vagyunk egymás számára, így vagy úgy? Ha minden jól megy, Amber (a fiú anyja) pár év múlva szabadul. Noah-nak most nem olajfákat kell ültetnie, (ahogyan valaha az ősei tették), hanem locsolnia kell ezt az egy csemetét, védenie a heves szelektől.

Aztán rádöbbent, hogy valójában ez inkább fordítva igaz: a fiú az ő megmentője. Kirángatta őt a szokások fogságából, a nyugdíjas évek számlálgatásának komor korszakából. Michael volt a vízen ringatózó kis bárka, amelyen egy szerencsés vénember útnak indulhat.”

Addig is, amíg a kis bárkák és utasaik, azaz az unoka-nagyszülő generációk egymást mentő kalandozásai ismét elkezdődhetnek, merítsünk erőt és vigaszt (sok egyéb mellett) ennek a nem mindennapi könyvnek az olvasásából is.

(Emma Donoghue: A rokon. Fordította Dudik Annamária Éva, 21. Század Kiadó, Budapest, 2020)

Petrőczi Éva

Magyar Kurír

Az írás az Új Ember Mértékadó mellékletének 2020. május 10-i számában jelent meg.