Orosz tankok között hallgatnak a harangok – Az ’56-os forradalom a képzőművészet nyelvén

Vásárhelyi Miklós szemtanúként az 1990-es évek elején a tévében azt mondta, hogy az oroszok, amikor a tankjaikkal behajtottak a többségében keskeny pesti utcákba, a szélrózsa minden irányában lőttek az összes rendelkezésre álló fegyverükből, hogy legalább valamennyire védjék magukat. Hiszen a többszintes házak felső emeleteiről bárhonnan rájuk dobhattak egy benzines palackot, és akkor végük volt. Ezért pusztult el ilyen kegyetlenül Budapest, az 1945-ös ostrom után most újra. Az oroszok arra számítottak, hogy elég lesz a megfélemlítés, és nem lesz szükség valódi katonai beavatkozásra. De nem így lett.

Jancsek Antal festőművésznek a forradalom napjairól készült képei drámai közelségbe hozzák az utcai harcokat a később született nemzedékek számára. Kazinczy János Antal, Ambrus Győző, Marosán Gyula, Darázs Mária, Bodó Sándor és még jó néhány művész a forradalom leverése után emigrációba kényszerült. A Budapesten megélt élményeik, a helyszínen készített vázlataik alapján alkottak képeket a forradalom és szabadságharc vészterhes napjairól.

A negyedik (1944–1945, 1947) és főleg az ötödik (1956) nagy emigrációs hullámmal Magyarországról külföldre került képzőművészek műveinek egy része még itthon készült, és alkotójával együtt hagyta el az országot. Cs. Szabó László a szovjet katonai rémuralom, az új sztálinizmus, az újabb Bach-korszak kifejezésekkel illeti a forradalom leverése utáni időszakot. „Különös kétfejű szörny lett a magyar emberből. Egyik fejét hazájában viseli, s úgy hívják, hogy ellenforradalmár, a másikat Nyugaton hordja, s az a neve, hogy Tanú. Egyik fejével vésztörvényszékek, másikkal vegyes bizottságok előtt áll, egyiket a vesztőhelyre készítik elő, a másik tolmácsolt szavakkal visszakérődzi a hőstetteit. Az Ellenforradalmár és a Tanú persze egy személy volt 1956 októberében” – olvashatjuk a híres esszéíró és kritikus tollából az Irodalmi Újság 1957. július 15-i számában. A Nyugatra jutott képzőművész tanúk képesek voltak a vizualitás nyelvén hitelesen megidézni a forradalmat.

A képzőművészek közül többen, mint Jancsek Antal is, rajzmappával járták a fővárost, és in situ próbálták rögzíteni az átélt eseményeket, a helyszíneket és a szereplőket, a jellemző szituációkat. Ez nem volt veszélytelen tevékenység. Jancsek lánya így vall erről: „Édesapám a forradalomban az utcákon, tereken a házak kapualjába behúzódva dolgozott. Egyik fülének hallását elvesztette a mellette becsapódó lövedék miatt, és a légnyomás elrepítette pár méterre.” Jancsek a helyszíneken (Széna tér, Rókus-kápolna, Kálvin tér, a Nagykörút több szakasza, Szabad Nép-székház stb.) készített rajzainak felhasználásával erős színhatású, expresszív festményeket alkotott.

Nagy Éva festőművész más oldalról közelített. Munkásságának lényeges alkotásai az ausztriai menekülttáborokban festett drámai hangú akvarelljei, amelyek betekintést engednek az emberi kiszolgáltatottságba és kiúttalanságba, a kétségbeesés és a remény közötti vergődésbe. Művei önéletrajzi ihletésűek, mert kisgyermekével két évig ő is lágerben lakott. Nagy Éva, mint számos menekült kortársa, végül a Bécsi Képzőművészeti Akadémián tanult tovább. Arcok a lágerben című sorozatának darabjai dokumentumértékű alkotások az emigrációba kényszerült emberek helyzetéről.

Fényes Zoltán 1957-ben plakátot készített a Magyarország lángokban című nyugatnémet filmhez. A dokumentumfilm anyagát a Budapestről emigráló filmesek juttatták ki Münchenbe, felhasználásával elsőként készült el film a magyar forradalomról és szabadságharcról.

Szalay Lajost, korának egyik legnagyobb grafikusművészét az '56-os forradalomtól több ezer kilométerre, Buenos Airesben lepte meg a magyar forradalom híre. A rádióból értesült az eseményekről, és azonnal rajzolni kezdett. „Három napja nem alszom, éjjel-nappal rajzolok.” „A rajzok a rádióhírekre érzett személyes megindultságom grafikai vetületei” – vallotta. 1956 – El drama de Hungría címmel egy negyvenöt rajzot tartalmazó könyv született, amely a magyarországi rádióadásokból közölt szövegválogatást. Szalay egy tényeken alapuló, de elképzelt, megkonstruált forradalom képeit, „a látvány mögé rejtett valóságot” (a művész saját kifejezése) vetíti elénk expresszíven, nagyfokú átéléssel és elhitető erővel.

A Jugoszlávián át Itáliába tartó pap festő, Prokop Péter az ottani táborokban rajzolta a sors odavetette várakozókat. „Töméntelen sok modell volt. Jópofán beültek, nem sajnálták rám unalmas, lusta óráikat” – emlékezett később a mester.

MENNYBŐL AZ ANGYAL – menj sietve / Az üszkös, fagyos Budapestre. / Oda, ahol az orosz tankok / Között hallgatnak a harangok. / Ahol nem csillog a karácsony, / Nincsen aranydió a fákon, / Nincs más, csak fagy, didergés, éhség. / Mondd el nekik, úgy, hogy megértsék. / Szólj hangosan az éjszakából: / Angyal, vigyél hírt a csodáról. (Részlet Márai Sándor Mennyből az angyal című verséből.)

Szöveg: Mészáros Ákos

Magyar Kurír

Az írás nyomtatott változata a 2020. október 18-i Új Ember Mértékadó mellékletében jelent meg.