P. Pierluigi Cameroni SDB: Boldog Sándor István – Az örömhír vértanúja

Sándor István 1914. október 26-án látta meg a napvilágot Szolnokon, régi vasutas család elsőszülött fiaként; később még két öccse született. János nevű testvére így emlékszik vissza a gyermekkorukra: „Együtt gyerekeskedtünk, és boldog, vallásos családban nevelkedtünk. Nagyon egyszerű szüleim voltak, de most is példaként tartom édesapámat. A vallás, a hit, a haza fontos volt a családtagoknak. Minden vasárnap mentünk édesapámmal a templomba.” Istvánnak soha nem voltak hitbeli kételyei, szerzetesi hivatása korán kialakult, ugyancsak János szavaival: „Hitélete mélységes volt. Ez már gyerekkorunkban is jellegzetes volt.” A két kisebbik fiú nagyon szerette a bátyját, aki sosem bánt velük durván, segített nekik a leckeírásban, az imádságok hangos elmondásával vezette őket, „valóságos őrangyal volt számukra”.

István huszonegy éves volt, amikor 1935-ben, édesapja beleegyezésével belépett a Szalézi Társaságba, 1936 februárjában beköltözött a rákospalotai Clarisseumba. Ez a szalézi ház egyben a tartományfőnökség székhelye is volt. Ezenkívül a Don Bosco Nyomdának, a vele azonos kiadónak, diákotthonnak és a templomnak is ez a ház adott otthont. Sándor István megszerezte a nyomdászsegédi, majd a nyomdászmesteri végzettséget is, így oktathatott, taníthatott fiatalokat. Szerzetesi örökfogadalmát 1946-ban tette le. A kommunisták a hazánkban tartózkodó szovjet csapatok hathatós támogatásával néhány év alatt megszerezték az egyeduralmat, teljesen felszámolták a demokráciát és a többpártrendszert. Sándor István azonban továbbra is hatalmas lendülettel vetette bele magát a fiatal nyomdásztanulók tanításába és az oratóriumba járó fiatalok, valamint a Szent Szív Gárdisták nevelésébe.

Kezdettől fogva megtestesítette mindazt, ami jellemző a Szalézi Társaság tagjaira: „a kötelességteljesítés, a tisztaság, a vallásosság, a célszerűség és a keresztény elvekhez való végtelen ragaszkodás”. Imaélete intenzív volt, és mély, csakúgy mint Mária-tisztelete. A fiatalok úgy tekintettek rá, mint egy nagyobb testvérre, akit érdemes követni. P. Szőke János SDB tanúvallomása szerint „Sándor Istvánnak nem volt még középiskolai érettségije sem, általános iskolai műveltsége volt, de különösen amikor az imáról szólt, akkor mondanivalója tartalmilag is felért egy teológiát végzett pap előadásával”.

Don Bosco példája nyomán – aki ifjú papként járta Torino utcáit, hogy megkeresse az elhagyatott, kihasznált, csavargásnak és bűnözésnek kitett fiatalokat – Sándor István sem elégedett meg azzal, hogy csak a szalézi házba és a templomba járó fiatalokkal foglalkozzon. Felkereste a város peremén élő fiúkat is, az utcagyerekeket, és pozitívan hatott rájuk. Különösen fontosak voltak azok a házaknál összegyűlő fiatal közösségek, amelyekben Sándor István a válságos időszakban is a fiatalok lelkiismeretének formálásával, az életük nagy döntéseire való felkészítésükkel foglalkozott.

Közben azonban a Rákosi Mátyás vezette magyar kommunisták 1948-ban államosították az egyházi iskolákat, még ugyanebben az évben, karácsony másnapján letartóztatták Mindszenty József bíboros-hercegprímást, 1949-ben megszerezték a totális hatalmat, 1950-ben megvonták a működési engedélyt a szerzetesektől. Az állam és az egyház szétválasztására irányuló törekvésükben a vallásos nevelést ellenséges propagandának minősítették és üldözték. Sándor István azonban bölcs hitoktatóként a kommunista alaptételek helyett továbbra is a vallás alapjait és a Katolikus Egyház iránti hűséget ültette el a fiatalok lelkében. Legbelsőbb lelkiismeretének sugallatát követve, tudatosan vállalta a kockázatot.

Ebben az egyre feszültebb légkörben, amelyben az Egyház szolgáit egyre kevésbé tűrték meg a hatalom emberei,

tisztában volt azzal, hogy „sziklaszilárd hite, amit sosem lett volna hajlandó megtagadni, a vértanúságba fogja vezetni őt.”

A legfontosabb értékek, amelyeket át akart adni a fiataloknak, az Egyházhoz és a hazához való hűség volt. A fiatalokat nem a kommunista direktívák, hanem a keresztény etika alapján nevelte. Nem lázította őket a fennálló rendszer ellen, de színházi előadásokon, közösségi programokon, beszélgetéseken keresztül kiérdemelte a „népnevelő” címet. Testvére, Sándor János szerint: „A reménye olyan erős volt, hogy nem kételkedett abban, hogy amit a keresztény tanítás szerint tovább akar adni, azt ne érné el. Feltétlen odaadással bízott az isteni Gondviselésben, a reménytelen helyzetekben is.”

Jellemző Sándor István személyiségére, hogy amikor kiadták ellene az elfogatóparancsot – egy jó szándékú párttag értesítette, hogy a hatalom mindenről tud –, felkereste Ádám László tartományfőnököt, hogy tájékoztassa a helyzetéről. A szalézi rend ekkor felajánlotta neki, hogy hagyja el az országot, külföldön élhet a szaléziak közösségében. Sándor István azonban feltette a kérdést: „Engedjem, hogy a kommunizmus eszméi mételyezzék meg lelküket, hitüket, egyéniségüket és egész életüket? Nem leszek disszidens.” Öntudatosan vállalta tehát, hogy nem távozik külföldre, hanem ha kell, életét áldozza itthon a magyar ifjúságért.

P. Pierluigi Cameroni SDB összegzésként megállapítja: a szalézi szerzetes „vidám” szemlélete, jóságának megnyilvánulása, az emberekért végzett lelkipásztori munkája, valamint a fiatalok iránti nevelői odaadása „nem lett volna megvalósítható a vértanúság belső lényegét alkotó készsége nélkül, vagyis életének felajánlása, a kereszt tudatos vállalása nélkül. A szalézi küldetés valójában önmagunknak az Atyának való odaajándékozása a fiatalok megmentéséért, úgy, ahogy azt Ő rendeli.”

Sándor István a lelkipásztori szeretetet – Don Bosco szavait megvalósítva – önmaga teljes odaajándékozásáig gyakorolta:

„Amikor egy szalézi a lelkekért végzett munka közben roskad össze, és meghal, akkor elmondhatjátok, hogy Társaságunk nagy győzelmet aratott, és az Ég bőséges áldása száll rá” (Don Bosco Kiadó, 2022).

Szerző: Bodnár Dániel

Magyar Kurír