Palackposta a jövendőnek – Kötet a harmincéves kaposvári Szent Imre-plébániáról

Rajnics Péter, a kaposvári Szent Imre-templom képviselő-testületének világi elnöke írta ezt a plébánia 30. évfordulója alkalmából megjelent Ego sum via, veritas et vita című kötetbe. A fiatal orvos hiszi: a püspökké lett korábbi plébános, Varga László atya utódja, Tomanek Ferenc képes tovább gazdagítani a közösség lelki-spirituális életét. Az itt szolgáló egykori káplán, aki most plébánosként tevékenykedik, a kötet bevezetőjében arról vall, hogy ajándék volt bekerülnie a közösségbe, látni a sokszínűséget, megélni a papi feladatok korábban elképzelhetetlen változatosságát. Hálás az itt kialakult barátságokért, megtartó és bátorító erőnek tartja mások őszinte hitét, keresését és szolgálatát.

Varga László püspök így emlékezett egykori szolgálati helyére: „»Egy fecske nem csinál nyarat, de a nyár meghozza a fecskéket« – írta Balás Béla püspök elődöm az első, húsz éve megjelent jubileumi kötetünkbe. Igaza lett, a nyár meghozta a fecskéket, mert számomra a szentségimádás »nyarát« jelentette ez a huszonnégy év, amelyből sok-sok ajándék és bőséges gyümölcs érett be. Olyan lett az egyházközség élete, mint »a folyóvíz mellé ültetett fa, amely idejében megtermi a gyümölcsét«.”

Az itt szolgáló káplánok közül hadd emeljem ki Fábry Kornél atya vallomását. A Nemzetközi Eucharisztikus Kongresszus főtitkára így fogalmazott: „Amíg ott voltam, a plébánián dolgozók tudták, hogy az íróasztalomnak van egy csokival teli fiókja: jobb oldalon, felülről a második. Innen bárki nasizhatott, ha egy kis édességre vágyott munka közben. Igyekeztem mindig teletölteni. Máig megmaradt bennem az utolsó reggeli szentmisém, amelynek végén egy hatalmas üres kosarat kaptam búcsúajándékul a hívektől, majd megindultak a gyerekek, mint amikor gyertyát tartanak az evangélium alatt, de nem gyertyát, hanem mindenféle édességet hoztak előre, és csordultig telerakták a kosarat.”

Papi életutak is indultak erről a helyről. Például Rumszauer Miklós atyáé, aki a barátságok és kötődések helyének tekinti a Szent Imre-plébániát. Az együvé tartozás élményét itt élte meg először. „A 70-es évek közepét írtuk, amikor a fiatalok egy kis csoportja »szálláshelyet« és »fészket« keresett. Amolyan befogadóhelyet, ahol eleinte szívesen látott, majd később hazaiakká és házigazdákká váló vendégekként élhették a hitéletüket. Nagy dolog volt ez akkoriban, és bátor tett. Pázmány atya volt oly bátor, hogy befogadott minket. Az ő igenje kellett ahhoz, hogy ez a kis csoport szárnyra kapjon, és rengeteg gyümölcsöt teremjen.”

Ahogy végigolvastam mintegy öttucatnyi hívő hosszabb-rövidebb vallomását, úgy éreztem, ez az ünnepi kötet palackposta, üzenet a harmadik évezred keresztény emberének: megmutatja mindazt, amit egy templom, egy plébánia ajándékba adhat az istenkeresőknek. A vallomástevők – van közöttük tizenéves és a századi éve felé tartó is – elmesélik mindazt, amit itt éltek meg, amit a Teremtőnek, egymásnak, a közösségeknek, a nagy találkozásoknak, a homíliák kijózanító bölcsességének köszönhetnek. A vallomásfüzér hiteles képet ad arról, hogy a kegyelem „áramütéseire” mindannyiunknak szükségünk van, ehhez azonban elengedhetetlen a cselekvő hit. Ma is felidéződnek benne Balás Béla emeritus megyéspüspök szavai, melyeket az egyik búcsúi lelkigyakorlaton mondott: „Jézus szava nem cirógatás, hanem mozgósítás. Nem elég őrizni a kincset. A kérdés az: észrevetted-e és sokszoroztad-e a jót. S mivel Isten álma az volt, hogy boldogok legyünk, ezért ha ránk tör a depresszió, bele kellene lapoznunk az Újszövetségbe. Az öröm gigászi titka a kereszténység.”

Rozsos Gábor tanár, költő verssel tiszteleg az évfordulón. „És mindennap megvallani / talán csak magunkban szólva / a felettünk való törvény / igazát – / harmadnapon feltámadt / a halottak közül – / a törvény / felettünk való igazát / talán csak magunkban mondva / de mindennap megvallani” – olvashatjuk és mindennap… című megrendítő versében. A templom ikonikus alakja, Gallai István mérnök, közgazdász, aki több mint nyolcvanöt éve tagja a templomi kórusnak, emlékezésében sorra veszi megvalósult ötleteit, majd így ír: „Egy tíz év előtti hajnalon álmomban zúgást hallottam. A zúgásban egyre inkább felerősödött egy hang, ami a következő két szót ismételte: »Van, szeret!« Végül ez a szózat már-már olyan bántóan erős lett, hogy felébredtem rá. Elkezdtem gondolkodni: mit is jelent ez az üzenet? Végül is az rögződött bennem: Isten van, szeret téged és minden embert. Azóta ezt hirdetem a bejáratnál kirakott kis könyvjelző cédulákon, hogy: »Van, szeret!«”

Szörényi Péter egy hajdani karácsonyi pásztorjátékról ír lebilincselő líraisággal, Nagyné Terestyényi Csilla egykori sekrestyés, irodavezető pedig így tekint vissza a múltba: „Emlékszem arra az időszakra, amikor három buszt indított a Szent Imre-plébánia az országos karizmatikus találkozókra, ahonnan a Szentlélekkel betelve, szinte röpülve érkeztünk meg. Abban az időben nyolcvan fős Szentlélek-szemináriumokat szerveztünk, évente többet is. Ezekből a csoportokból több ma is működik; tagjaik közül szerencsére sokan szolgálnak város- és országszerte.”

Tanúságtevő kötetet vehet kezébe az olvasó, aki minden bizonnyal egyetért Balás püspök következő gondolatával: „Az egyházi évben, a templom istentiszteleti rendjében, a szentségi találkozásokban sokkal több kincs van, mint amennyit mi el tudunk képzelni. Nem csupán a mennyországba jutásért tartozunk ide. Napjaink, éveink azért peregnek, hogy a célt elővételezzük, begyakoroljuk a jövőt, vagyis a szeretet embereivé váljunk. A következő harminc év most kezdődik.”

(Ego sum via, veritas et vita, Szent Imre Plébánia, Kaposvár, 2020.)

Szöveg: Lőrincz Sándor

Fotó: Kling Márk

Magyar Kurír

Az írás nyomtatott változata az Új Ember 2021. február 14-i számának Mértékadó mellékletében jelent meg.