Pilinszky 100 – A Bárány nyomában

„…végtelenül szeretem Jézust, ami majdnem több a hitnél, mert a szeretet több a hitnél” – fogalmazott egy interjúban a költő. Izzó figyelmével követte Jézust az evangéliumi utakon, mintha ott lett volna, akkor, valóságosan, jelen az apostolokkal. Nem múlt időben érzékelte az evangéliumi történeteket, hanem folyamatos, jelen idejű történésként, olyan időtlen valóságként, amely nem veszít, egyszerűen nem veszíthet érvényességéből. Azt vallotta magáról, hogy nem akar más lenni, csak tanúságtevő. Sok mindenről kellett tanúságot tennie. A hitről is. És a hit nélküli élet abszurditásáról. Arról, hogy „Isten intellektussal meg nem közelíthető”. Az Ismerem című vers kijelentései sugallatos mondatok, jelentések a megváltás és a „meleg csend” után áhítozó teremtés zugaiból.

ISMEREM

Ismerem Jézus éjszakáit,
és a bal lator istentelen magányát.
A jótett szelíd mezejét, s a merénylő
elhagyatott, üszkös kezét a tett után.

És ismerem a bárány vesztét,
úgy is, mint aki veszkődve topog
halálos esése előtt,
és úgy is, mint aki hitével
a meleg belsőt keresi.

Töredékesnek ható, s mégis kerek egész, a szeretet pontosságával íródott, feszes, sűrű kilenc sorba zárt három versmondatot olvasunk. Négyféle „ismerettel” közelít a versbeszélő a hit felé. Egyszerű, látszólag nyugodt, tárgyilagos kijelentéseket tesz: ismeri Jézus éjszakáit és vesztét – halálában és hitében egyaránt –, ismeri a bal lator magányát, a jótett szelíd mezejét, és ismeri a merénylő kezét. Birtokos szerkezetekkel, „tulajdonaink” koordinátarendszerében kutat a költő. Akinek van hite, annak mindene van. Akinek nincs reménye, annak semmije sincs. Kiegyensúlyozott az indítás: egy sor egy kijelentés. Ám a harmadik sorban törés következik: az egyetlen derűs és tágas helyen, a jóság elíziumi mezején nem tud megmaradni a beszélő még a sor végéig sem, s lendületes áthajlással siet tovább. Máshol van dolga… az éjszakában, a magányban, a bűn elhagyatott helyein. Ezeket vonja kérdőre.

Jézus éjszakái, a kísértések, a félelem és a szenvedés helyei bizonyítják, hogy a megtestesült Isten velünk szenvedő Isten. A hit: Jézus éjszakáihoz mérni éjszakáinkat. A bal lator a reménytelenség és a keserűség kárhozottja. Önmagába zárva szemléli a másik két kereszt között szövődő örök barátságot. Pedig befogadást nyerhetne egyetlen szó kimondásával. Ez a szó a hit. Örökké visszatér ez a költészet a bűne terhét hordozó emberhez. Nem akarja magára hagyni. „A keresztény művész nem mesteri ábrázolója kíván lenni hősének, hanem felebarátja, s nem szerencséje, hanem veresége óráiban akar legközelebb férkőzni hozzá. A klasszikus művész maszkot visel, a keresztény mezítelen; a klasszikus művész mester, a keresztény szamaritánus.”

Az utolsó mondat párhuzamos alárendeléseiben a költő a szelíd, halálra adott bárány képében újra Jézusra tekint, akinek nemcsak éjszakáit, de vesztét is ismeri, annak kétféle manifesztációjában. Ismeri kiszolgáltatott félelmét a végső odaadás előtti pillanatban. „Szenvedése nyilvános volt, akár a közönséges bűnözőké. Nyilvánosan élte meg a tökéletes egyedüllétet és kiszolgáltatottságot. Ecce homo: a vérző tárgy, az elhagyatott Isten az emberi történések vészbírósága előtt.” S ismer még valamit is: mert veszte az Isten bárányának az az állandó közeledés és keresés is, amivel hitet keres a földön. Milyen csodálatos paradoxon, hogy a végtelen, a mindenható Isten jön az ember felé, ő az, aki hisz. Az Isten hisz az emberben. Egészen közel jön, „a meleg belsőt keresi”.

A szívet, a teljes egységet keresi az Isten. Az ember is ezt áhítja végül is mindig, ha másfele fut is. „…az Evangélium, mint a boldogság végső helyéről, hazájáról, formájáról, mindig az egységről beszél. Arról a közös fészekről, olvasztó kemencéről, ahol Istenben végre ismét valamennyien egyek leszünk. (…) az Evangélium meleg ól.” A jelenlét, a közelség, a részvétel, arcok, érintések meleg otthona, melegedés a hit fényénél és biztonságában.

Pilinszky új esztétikát hozott. „A szeretet lesz a művészet és az irodalom legfőbb tárgya és problémája…” – írta. Majd így összegzett naplója egyik oldalán: „Az Evangélium lett egyetlen használható esztétikánk.” Nincs más. És mégis, mintha nem volnánk képesek elfogadni ezt a végtelenül egyszerű és egyetlen lehetőséget. Mennyire távol vagyunk tőle, s didergünk, távol a „meleg óltól”. Az intellektualizmus végül zátonyra fut, ha nem enged teret a tények mellett teremtettségünk és megváltottságunk transzcendens tapasztalatának. „A bizonyosságok zsákutcája helyett a lélek mélyebb hajlamának a bizonytalanság szabadsága felel meg. Isten a szabadság mámora.” A kétely hitet keres, a meleg belső meleg belsőt. Szállást keres az Isten bennünk, és mi is szállást keresünk az Istenben és egymásban. „Szállást adtál, egy éjszakára / megosztva párnád. Evangélium.” (Levél)

A húsvét fenséges és fényes dicsőségének magja is ez a „meleg belső” – Isten szíve, a szeretet. „»Az embernek meleg csend kell, és hideg tumultust adnak neki« – írta Simone Weil. Nos, pontosan ez a »meleg csend«: Isten dicsőségének, föltámadásának, eljövetelének és minden egyes látogatásának elvéthetetlen ismertető jegye. Pontos ellentéte annak a »hideg tumultusnak«, amit az ember oly gyakran kap, s amit maga is oly esztelen módon hajszol. Hogy ki részesül a húsvét »meleg csendjéből«, személy szerint lehetetlen megnevezni. Egy bizonyos: senki sincs kizárva belőle.” Minden ember életében ott leselkedik, ott várakozik valahol az Isten.

Pilinszky János végtelenül szerette a Bárányt. Követte a magány, a félelem, a reményvesztettség és a bűn éjszakáiba. Eggyé akart válni vele egészen. Lírai feladatként jelölte meg naplójában: „mind mélyebbre szállva »Isten távollétébe« – minél közelebbre kerülni hozzá”. Művész, aki részt kért a világ szenvedéséből. Hogy Isten elé vigyen mindent.

Idézett esszék
Tűnődés az „evangéliumi esztétikáról” (Új Ember, 1961. december 3.)
Isten dicsősége (Új Ember, 1970. március 29.)
Válasz (Új Ember, 1973. április 1.)

Szerző: Borsodi Henrietta

Fotó: Hunyady József / FORTEPAN

Magyar Kurír

Az írás nyomtatott változata a 2021. április 4-i, ünnepi Új Ember Mértékadó mellékletében jelent meg.