Pilinszky 100 – Repülés labirintusban

„A tengerbe vissza-visszatérő vizek: »belehalnak« a tengerbe. Valójában azonban nem szűnnek meg – csupán hazatalálnak. E »paradoxon« talán legszebb és legmegvilágítóbb képe, hasonlata a halálnak.” Negyven évvel ezelőtt halt meg Pilinszky János. Egy művész, aki állandó haláltudatban élt. Haláltudatban, de halálfélelem nélkül, a jó halálra vágyva. „A legvégén azt mondanám, hogy bízom abban, hogy meg fogok halni, mert ez idáig mindenkinek sikerült. Nem tudom elképzelni, de bízom abban, hogy nekem is fog sikerülni.” 

A halál valóságát tagadni igyekvő civilizációval szemben dönthet úgy az ember, hogy rátekint és egész életében „gyakorolja a halált”. Hogy aztán egyszerűen, békében fogadhassa, mikor érkezik. Vajon nem ez a lélek igazi szabadságának lehetősége? Semmiképpen nem az élet tagadása, éppen teljességében való megélése. Hiszen élet és halál szétválaszthatatlan egység. „Élni kell ahhoz, hogy a halált tudomásul vehessük. (…) mindannyiszor meghalunk, amikor valóban élünk: amikor »belehalunk« egy fölismerés, egy igazság, egy öröm vagy akár egy nagy bánat átélésébe. Amikor megfeledkezünk önmagunkról, s mégis végtelenszer megsokszorozva visszakapjuk önmagunkat. Röviden: amikor visszatalálunk az atyai házba, a realitás tengerébe.”

Van Pilinszkynek egy verse, mely talán a halál legerősebb és leggyönyörűbb víziója irodalmunkban. Mintha csak azért írta volna, hogy elmondhassa, mi a halál, és mindannyiunkat meghívjon e tudás szabadságába és biztonságába. Egy vers, melynek állandóan ismételgetni kellene a szavait… Hogy segíthessen élni, és aztán majd meghalni is.

EGYENES LABIRINTUS

Milyen lesz az a visszaröpülés,
amiről csak hasonlatok beszélnek,
olyanfélék, hogy oltár, szentély,
kézfogás, visszatérés, ölelés,
fűben, fák alatt megterített asztal,
hol nincs első és nincs utolsó vendég,
végül is milyen lesz, milyen lesz
e nyitott szárnyú emelkedő zuhanás,
visszahullás a fókusz lángoló
közös fészkébe? – nem tudom,
és mégis, hogyha valamit tudok,
hát ezt tudom, e forró folyosót,
e nyílegyenes labirintust, melyben
mind tömöttebb és mind tömöttebb
és egyre szabadabb a tény, hogy röpülünk.

Egyetlen hatalmas, kifulladásig tartó lélegzet ez a vers. Ellentétek feszítik, egyre sűrűsödő soráthajlások lendítik a szöveget, s e növekvő iram egyetlen szó, egyetlen ige kimondása felé halad. Ez a végső szó az egész vers célja és tétje.

A forma feszes és zárt; a Pilinszky számára oly otthonos jambikus lüktetés és a kiegyensúlyozott hosszúságú sorok kezdetben mintha nyugalmat ígérnének, de ez hamar szertefoszlik, amint belekerülünk a gondolat és vele párhuzamosan a szöveg egyre erősebb sodrásába.

A végletekig kidolgozott, tökéletesen megszerkesztett ez a versszöveg. Meglepően sok rímet, alliterációt találunk benne a képek és gondolatalakzatok között. Mégsem díszek ezek, itt semmi nem önmagáért való, a forma az utolsó hangig erős egységben van a tartalommal. A két felejthetetlen oximoron (emelkedő zuhanás, nyílegyenes labirintus) esetében fölfigyelhetünk például arra, hogy a jelentésben feszülő ellentmondást hogyan hangsúlyozza a szavak hangrendjének ellentétes volta is. De alig van a szövegben olyan szó, mely nem tartalmaz l hangot, ezt a likvidát, mely mindig a lebegés, a szárnyalás érzetét hordozza. Az alliterációk által kiemelt f pedig a szélfúvás, a légáramlás hangja. Az egész vers – kívül-belül – egyre gyorsuló repülés. Ez a fogalom a halál legalapvetőbb metaforája itt. Száguld a szöveg, ahogy repül a lélek a halálban. 

A verset és a versbeli mozgást is elindító kérdés után hirtelen mintha megállás következne, Pilinszky váratlanul máris a repülés célja felé irányítja a tekintetet. A szöveget azonban nem hagyja nyugalomban, a lendületes felsorolásban a lét vágyva vágyott tapasztalatait idézik meg a képek, helyeket és gesztusokat: a terített asztal közösségét. Egyrészt a liturgia, vagyis az istendicséret és az áldozat terében, másrészt „fűben, fák alatt”, vagyis abban az eredendő harmóniában, mely a teremtéskor a világ sajátja volt. A halál a teljes egység és egyenlőség felé vivő út. Milyen lesz? Háromszor mondja ki helyettünk ezt a kérdést a költő a versben. De úgy kérdez, hogy abban már benne van a válasz is. Szédítő sebességet érzünk most már: emelkedünk és zuhanunk egyszerre, nyitott szárnyakkal, és hullunk, hullunk, vissza a közös fészekbe. 

S itt érkezünk a vers legrövidebb sorához. A végre ki- és végigmondott kérdést követő gondolatjel adta pillanatnyi megállás után következő válasz minden élőnek a halállal kapcsolatos egyetlen válasza: „nem tudom”. És mégsem az igazi válasz, Pilinszky rögtön cáfol, és továbblendül: „és mégis, hogyha valamit tudok, / hát ezt tudom”. Mit tud? A „forró folyosót” és a „nyílegyenes labirintust”. Visszatér a címbeli kép, a nyílvessző éppen elhagyja a húrt, és szélsebes röptével iramlik tovább a szöveg is. Ez a forró folyosó és az egyenes labirintus azok a helyek, ahol a repülés ténye megkérdőjelezhetetlen. Aki ismeri ezeket a helyeket, az kijelentheti: „mind tömöttebb és mind tömöttebb / és egyre szabadabb a tény, hogy röpülünk”. Mekkora ereje van egy tökéletes jelzőnek: tömött, tehát súlyos, kikezdhetetlen a tény (nem sejtelem, nem érzet): hogy röpülünk. Így, többes szám első személyben.

Ezt akarta kimondani Pilinszky, ezért vett olyan nagy levegőt, ezért tartott ki egészen a levegő elfogytáig, ezért a végső igazságért. Hogy elmondja, a halálban mind egyek vagyunk és egyenlők; hogy elmondja, a halál szabadság, és hazatérés, és irgalom. 

A művészet segít elfogadni, s talán megérteni is a halált. Hogy szabad lehessen a lélek. „A tudomány bármit is alkot, valamiképpen – tudva, nem tudva, közvetve vagy közvetlenül – a halált kívánja legyőzni. (…) Ezzel szemben a művészet kisigényű. Nem a halált kívánja eltörölni, csupán megpróbál segíteni meghalni. A halál ugyanis nem a tér és idő büntetése, hanem a térbe és időbe ágyazott világ irgalma.”

Idézett esszék, interjúk
Néhány szóban (Új Ember, 1971. február 14.)
Egy lírikus naplójából (Új Ember, 1973. február 25.)
Hűség a labirintushoz (televíziós portré, 1978)

Szerző: Borsodi Henrietta

Fotó: Hunyady József / FORTEPAN

Magyar Kurír

Az írás nyomtatott változata a 2021. május 23-i Új Ember Mértékadó mellékletében jelent meg.