Pilinszky 100 – Zöld mélységbe merülve

Kultúra – 2021. június 22., kedd | 20:02

Száz év – tíz vers. Pilinszky János születésének centenáriumára készülünk. Tíz vershez közelítve keressük az életmű sarokköveit. Az ötödik vers, melyhez közelebb lépünk, a Zöld című, a Kráter kötet azonos című ciklusának verse. Kulcsszava, mely alapfogalma a Pilinszky-életműnek: a fa.

A cseroki indiánok az égen egy év leforgása alatt feltűnő – betelő és elfogyó – tizenhárom hold szerint számították az időt. A tizedik holdat, június holdját az egyre növő, magasodó zöld kukoricáról nevezték el. A „számtalan színű fény” és a „zöldülő nyár legszebb ideje”, „kék napok” és „ezüst éjszakák” hetei ezek, amelyek fölött az év legrövidebb, de legragyogóbb teliholdja világol. Az az idő, amikor „feltétlenül ifjúnak kell lenni és a vadonban csatangolni”. (Az idézett részek Charles Frazier A tizenhárom hold című regényéből valók.)

Azt, amit az indiánok tudtak, bizonyosan tudta a mi költőnk, Pilinszky János is: ifjan vagy idősen, járjuk bár az élet bármely szakaszát, mindenkinek és mindennek, ami él, meg kell merítkeznie a zöldben.

Ebben a titkos valóságban, ebben a színben, mely a béke és a nyugalom színe. A kék ég s tükre, a víz vonz és nyugtalanít, az örökkévalót, a végtelent földi korlátaink fölfogni, befogadni képtelenek. A zöld egy másik végtelen, földi végtelen, olyan, amiben elmerülnünk mégis lehetséges.

ZÖLD

Elmerűl szemem, arcom, lelkem,
minden élőlény megmerűl
abban a feneketlen zöldben,
ami egy fa kívűl-belűl.

A vers a Kortárs folyóiratban jelent meg 1974 szeptemberében. Esszéi, cikkei tanúsága szerint ekkor, a hetvenes években is intenzíven foglalkoztatták Pilinszkyt ezek a gondolatok, el-elidőzhetett egy fa szemlélésével, s újra és újra visszatért ahhoz, hogy szavakkal kifejezze azt, ami egy fa valósága.

Persze, tudjuk, hogy a téma nem új. A legnagyobb versben, az Apokrifban is ott van a fa, az a fa, amelyik beszél, szól, kérdez „éjidőn”. És ott a hely, a föld, amin lépdelünk, s eszünkbe sem jut, hogy épp ott állhatott valaha a paradicsom. De félálomban olykor halljuk a fáit… A fa mint ősi, eredendő lét, élet, titok, ígéret, lehetőség jelenik meg Pilinszky János világképében.

S az erre való ráébredés tulajdonképpen már a gyerekkorban elkezdődött számára. Így emlékszik vissza erre: „Életem során, legalábbis amíg győzték, sok-sok lény vett körül. Így öreg nagynéném, aki egy gyerekkori baleset folytán beszélni is alig tanult meg. Én, a gyerek tanítgattam, de sehogy se ment a lecke. Aztán egyszer, hetek múlva, keze közé fogva arcomat kimondta először a napok óta hiába gyakorolt szót, azt, hogy »fa«.”

Micsoda pillanat lehetett, egész életére megragadt ebben a gyerekben, amikor nagynénje, ez a gyermeknek maradt felnőtt kimondta a szót, hogy fa. Egy olyan ember, aki „a »dolgok lényegéből« (…) csak kettőt tudott megtanulni: a szeretet ösvényét és azt a keskeny utat, mely Istenhez vezet. Se az ábécét, se az egyszeregyet. Csak a titokzatos keskeny utat, mely meredeken és látatlanul, sziklák és bozótok közé bújva kanyarog az ismeretlen fennsík felé.”

Erre a titokzatos és keskeny útra, erre a meredek és láthatatlan ösvényre irányít a Zöld című vers is. Fák közé, bozótokba, erdő mélyére, arra, hogy elmerüljünk a zöldben. Nem látva ugyan a célt, az eget és azt az ismeretlen fennsíkot, mely földi utunk végét jelenti majd; nem látva, mégis bizalomban járva. A zöld nem más, mint az a gyerekkori bizalom, amit át kell menteni a felnőttkorba.

Ahogy Pilinszky János tette. És ahogy mindössze négy sorban, egy versmondatban beszélni tudott róla. A verskezdő felsorolás-fokozás szinte egy helyben tartja a szöveget, lassan halad, mély nyugalomban érkezhet így meg a szentencia kimondásához. Az első két sort keretbe foglalja az egyik kulcsszó, a merűl – az igekötővel játszik a költő: elmerűlmegmerűl. Az első valami véglegeset sugall, a második újra és újra nyitott lehetőséget.

Egyes szám első személytől indul, és az általánosig jut el Pilinszky ebben a sorhosszúságaiban is kiegyensúlyozott, a nyugalmat a forma által is közvetítő versben. Az emberi lényt leginkább kifejező valóságok, a szem, az arc és a lélek elmerüléséről beszél, mielőtt az egyestől, az éntől, az embertől eljutna minden élőlényig. Az arc a mindenünk, a szemekkel, melyek befogadják az arcokat s minden látványt, így a zöldet is a lélekbe. Hogy elmerülhessünk „abban a feneketlen zöldben, / ami egy fa kívűl-belűl.”

Nem a végtelent használja Pilinszky – minthogyha azt meg akarná hagyni a kéknek, az éterinek, az elérhetetlennek és fölfoghatatlannak. A versben a zöldhöz rendelt jelző tulajdonképpen ugyanazt jelenti, de a hozzákapcsolódó irány nem a fölfelé, hanem a lefelé. Nem a magasság, hanem a mélység végtelenje szólít meg és jár át ott, ahol a zöldben járunk – az erdőben, a fák „feneketlen”, mélységes mély zöldjében.

A véget nem érő hatását fokozzák a vers szövegében a helyesírást nem követő, rímként összecsengő hosszú hangok: elmerűlmegmerűlkívűl-belűl. Érezzük, nem idegen ez a nyújtott ejtés. Akár egy végtelen dallam, úgy szólalnak meg, úgy emelik a versszöveget ezek a hosszú ű-k. És a többi domináns hang is erősíti a zenei hatást: az e-k monotóniája és az l-ek ringatása altatódalt idéz. A Zöld a hazatalálás verse. Azt az otthont mutatja föl, amely eredendően adott minden élőlény számára.

Pilinszky sokat gondolkodott a fákról, a képzőművészetben ábrázolt fákról is. Cranach fáiról például így: „Hogy e régebbi fák, a Cranachéi, nemcsak erőteljesebbek, de békésebbek, nyugalmasabbak is? Valószínűleg azért, mert elemi erejükkel egy sokkalta nagyobb egyensúly és béke, a mindenség határtalan egyensúlyának közvetítői (…). Ami Cranachnak még adott, öntudatlan érték volt, az újabb kori művészetben problematikus föladattá változott. Univerzális hiánnyá, szomjúsággá. Kiderült, hogy szemünk – és vele egész lényünk – egyszerűen nem tud meglenni a mindenség állandó, mindenütt és mindenben jelenvaló szemlélete nélkül.”

Szemünk, tekintetünk egyszerűen nem tud meglenni a zöld nézése, szemlélése, arcunk és lelkünk a zöldben való elmerülés nélkül. Június van. Az év legzöldebb napjait éljük. Az erdő és a fák „feneketlen zöldjükkel”, mozdulatlan jelenlétükkel kínálják a békét. Mint remekművek tanítanak vágyakozni azután, ami a miénk.

Idézett művek
Charles Frazier: Tizenhárom hold (Magvető, 2008)
Pilinszky János: Beszélgetések Sheryl Suttonnal (Magvető, 2020)
Pilinszky János: Bébi (Új Ember, 1960. augusztus 21–28.)
Pilinszky János: Egy lírikus naplójából (Új Ember, 1977. május 22.)

Szerző: Borsodi Henrietta

Fotó: Hunyady József / FORTEPAN

Magyar Kurír

Az írás nyomtatott változata az Új Ember 2021. június 20-i számának Mértékadó mellékletében jelent meg. 

Kapcsolódó fotógaléria