Régi műterem a Képíró utcában – Barát József festőművész-tanár emlékezete

Talán az egyik legismertebb közülük az a Bécsi utcai, ívelt tetejű műterem, amely egy klasszikusan szép bérház legfelső emeletén kapott helyet. Ennek Kondor Béla volt a lakója. Egy másik, szintén elég jól ismert műteremlakás Újbudán található, a Gárdonyi téren, ott magasodik Csontváry Kosztka Tivadar egykori műterme. Hosszan sorolhatnánk még más egykori budapesti bérházakat is, amelyekben szép, a művészek számára általában ma is jól használható műteremlakások kaptak helyet.

De térjünk vissza a Kálvin térre, a Képíró utcába, ahová magam is sokat jártam, Barát József egykori műtermébe. A Török Pál utcai Képzőművészeti Gimnázium (ma a Képzőművészeti Egyetem gyakorlóiskolája) művésztanára volt, alakrajzot tanított, és többször osztályfőnök is volt az ötvenes-hatvanas években. Az 1940-es évek közepétől lakott a Képíró utcában. A gimnáziumba akkor, 1967-ben már nem járt be. Két éve nyugdíjas volt már, amikor nála kezdtem rajzolni. A műterem a ház hetedik emeletén volt, ahová a lift is felvitt, ha éppen nem volt rossz. Hetente egyszer mentem rajzolni, délután három órától este hatig, amíg apukám értem nem jött, hiszen, még csak tizenhárom éves voltam. A műtermet már nem csak – ahogy annak idején neveztük – a Józsi bácsi használta, hanem a fiai is. Az egyikük, Barát Pál festőművész ott is lakott a feleségével. Azokban az években Józsi bácsiék kiköltöztek Budára, a Pinty utcai kis földszintes, nyaralószerű házukba, ahol az egyik szobát műteremnek rendezték be. A Képíró utcai lakást és műtermet lényegében átadták a kisebbik fiuknak, Pálnak, aki akkor végezte el a Képzőművészeti Főiskolát, és fiatalemberként jobban ki tudta használni a műterem adottságait. Józsi bácsi akkoriban kevésbé helyigényes, kisebb méretű táblaképeket festett. A mester másik fia az apja nevét viselte. Barát József neves karikaturista lett, 1965-től a Ludas Matyi belső munkatársa volt, s 1973-tól a kollégája lettem. Egészen a lap megszűnéséig, 1992-ig ott dolgozott.

Nem volt magától értetődő, hogy bárki csak úgy Barátékhoz járhatott rajzolni. Amikor először mentünk föl hozzájuk édesapámmal, egy nagy paksamétát vittem magammal. Józsi bácsi és Pali egyenként végigmustrálták a munkáimat, és mindjárt véleményezték is. Voltak közöttük ceruza- és ecsetrajzok, víz- és temperafestmények, amelyeket a Balatonnál festettem, és otthon, a konyhában készült csendéletek is. Azt mondták, szigorúan csak tehetségesnek ígérkező fiatalokkal akarnak foglalkozni, akikkel lehet kezdeni valamit.

A műteremlakásba belépve a falon egy díszes, faragott, aranyozott keretbe foglalt reneszánsz festmény fogadta a látogatót. Ezt a képet mindig megcsodáltam; szép volt, és a bejárathoz közel muszáj volt észrevenni. Néhány lépcső vezetett a műterembe, ahol a falakon Józsi bácsi festményei, akvarelljei voltak láthatók. Az egyik különösen megragadott: az adriai sziklás tengerpart egy részletét ábrázolta, már messziről szembeötlő volt a tenger mély ultramarinkék színe. A Józsi bácsi édesanyjáról készült akvarell is nagyon tetszett. Remek példája volt a gyorsan elkészíthető portrénak, a pontos megfigyelésnek, a könnyed ecsetkezelésnek. A műterem már lentről, az utcáról nézve is nagynak látszott, hát még, amikor bent volt az ember. Legalább négy-öt méter lehetett a belmagassága, és hét-nyolc méter a szélessége. A hatalmas tér úszott a fényben, ami a szemben lévő teljes falat kitöltő ablakoknak volt köszönhető. Erkély is tartozott a műteremhez, onnan az egész városrész panorámáját élvezhette az ember. Amikor szünetet tartottunk rajzolás közben, időnként megkaptam Józsi bácsitól a katonai messzelátóját, és azzal nézelődhettem kedvemre a magasból.

Rajzoltunk beállított csendéleteket, edények, vázák, drapériák álltak a rendelkezésünkre, és volt rajzbak is, ahogyan minden igazi műteremben. Egy ponton megvilágítottuk a tárgyakat, és már lehetett is dolgozni. Eleinte egyedül voltam, később azonban mások is csatlakoztak, egy-egy társam mindig akadt.

Józsi bácsi, amikor korrigált, leült a helyemre és úgy magyarázott; ha kellett, kicsit bele is rajzolt a tanulmányokba vagy a papír szélére. „Ezt így tanította nekünk Székely Berci bácsi” – mondta gyakran, amivel nem azt akarta mondani, hogy a főiskolán hozzá járt volna, inkább csak a módszert, a technikát akarta továbbadni nekünk. Józsi bácsi Karlovszky Bertalan tanítványa volt, őt is sokat emlegette az ott töltött órák során. Nem is lehetett volna a mestere Székely Bertalan, hiszen ő 1910-ben meghalt, Józsi bácsi pedig 1905-ben született. Kedves emlékeként említette többször is, hogy egyszer láthatta Benczúr Gyulát egy fogadáson, ahová őt is elvitték a szülei. Azt mesélte, hogy a festőfejedelem díszmagyarba öltözve jelent meg akkor.

Alapos, akkurátus ember volt Barát József, szívén viselte a tanítványai sorsát, mindent át akart adni, amit csak lehetett az együtt töltött idők során. Korántsem csak korholt. Ha lehetett, dicsért is, Pali fiával együtt elismerték a sikerült rajzainkat. A nagy korkülönbség ellenére sokat beszélgettünk a művészetről, Michelangelóról és Rembrandtról, akinek a rézkarcai különösen fontosak voltak számára. A rajztudás, a rézkarcolás terén példaképnek tekintette a nagy holland mestert. Az ő nyomdokain haladva, de semmiképpen sem másolva, Józsi bácsi is készített rézkarcokat. Jóval később, a hetvenes években én is kaptam tőle ajándékba a nyomataiból, amelyek két apostolt és egy Duna-parti tájat ábrázolnak.

Nemegyszer fejet is rajzoltunk. Volt a műteremben két, giszből mintázott portré, az egyik Józsi bácsi feleségét, Micikét ábrázolta talán tizenhat éves korában. Szép copfos lány volt, nem csoda, hogy a mesterünk feleségül vette. Micikét már időskorában ismerhettem meg, esténként eljött Józsi bácsiért a műterembe, és az órák végeztével együtt mentek haza a Pinty utcába. A másik portré Palit ábrázolta, még gimnazistakorában, ő is a Török Pál utcai Kisképzőbe járt. A szobrot osztálytársa, Borbás Tibor készítette egykor, még az ötvenes években. 

Persze a legtöbbször élő modellek után rajzoltunk. Legtöbbször Miksa bácsi, teljes nevén dr. Mészáros Miksa volt a segítségünkre, Józsi bácsi ifjúkori barátja. Hihetetlenül jó arcú, karakteres férfi volt, idős ember létére megőrizte egyenes tartását, komoly egyéniségét. Remek modell volt, soha nem mozdult el, bírta a strapát. Aktív éveiben jogtanácsosként dolgozott. Kapcsolatot tartott művészekkel, mecénásokkal, jól ismerte Radnai Bélát, a híres műgyűjtőt is, akinek a gyűjteménye az egyik legjelentősebb volt a két világháború között létrejött magyar magángyűjtemények között. Az alkotás szüneteiben sokat mesélt az életéről, a harmincas évek világáról, a háborús időkről.

A második év, az 1968-as már a felvételire készülés jegyében telt. Kockológiát tanultam – a fő motívum a hokedli volt –, hiszen a Képző- és Iparművészeti Szakközépiskolában, ahogyan akkor nevezték, ez volt a legfőbb követelmény. Persze volt még más is: fej- és alakrajz. Azért kellett hokedlit rajzolni, mert azon minden ott van, ami fontos: a perspektíva, a szögletes elemek egymáshoz kapcsolódása, az arányosság – ez alapján elég hamar kiderül, hogy ki alkalmas a felvételre. A fej ábrázolásából is azonnal látszik, hogy kinek milyenek a képességei. 

Baráték műterme népszerű volt abban az időben, óriási volt náluk a forgalom, nem múlt el negyedóra, hogy valaki ne csöngetett volna. Palit keresték a barátai, az ismerősei, fiatal művészek, pályatársak hozták el bemutatni, megbeszélni a rajzaikat és más műalkotásaikat. Ilyenkor persze mi, tanítványok is odasomfordáltunk, és hallgattuk a véleményeket, néztük a rajzokat. A műteremben, amíg Pali még festőművésznek készült, láthattuk az olajfestményeit, amelyeken éppen dolgozott, érezhettük a friss olajfesték mindent átható szagát – ez máig nagyon jó érzéseket kelt bennem. Egyszer titokban hozzáérintettem az ujjamat az egyik készülő képhez, persze festékes lett, nagyszerű volt.

Józsi bácsi képei közül két önarcképére emlékszem, amelyek leginkább Réti István festői világához hasonlóan a nagybányai hagyományokon nyugvó, természetelvű olajfestmények voltak. Pasztelles, világos színei, realisztikus megfogalmazása kellemes érzéseket keltett a nézőben. Ahogyan a Török Pál utcában végzett egyik iskolai tanítványa mondta nemrég Józsi bácsiról: „kissé régimódi”. Igen, talán tényleg az, de hát fiatalkora a két háború közötti időszakra tehető. Utolsó tíz évében kisméretű fatáblákra festett fantáziaképeket, amelyeket külföldre, Svájcba is el tudott adni. Ezek főként ószövetségi jelenetek voltak: írástudók, kaftános zsidók; és másoló szerzetesek a celláikban, a késő délutáni félhomályban. Egy időben a már említett Karlovszky Bertalannak is voltak hasonló kisméretű, középkori hangulatú életképei.

Barát Józseffel a barátságunk hosszú ideig, 1980-ig, egészen a haláláig megmaradt. Összesen három évet jártam a Képíró utcai műterembe, utoljára 1973-ban voltam ott. Feleségével, Micikével együtt jóban lettek a szüleimmel is, Józsi bácsit egy évig még németre is tanította a papám – a svájci kapcsolatai miatt jól jött neki egy kis nyelvtudás. Fehérvári úti lakásunkban többször is meglátogattak minket. Ezek a találkozások már nem a rajzolásról szóltak, hanem a barátságról. Telefonon is tartottuk a kapcsolatot. Józsi bácsival nem sokkal a halála előtt beszéltem utoljára, biztattam, hogy fessen képeket, hiszen azok nagyszerűek, nagyon is érdemes alkotnia mindannyiunk örömére, mondtam neki. Válasza a már búcsúzó ember gondolatai voltak: „Mit fessek, kinek, miért?” – kérdezte.

Temetése 1980. szeptember 3-án volt a rákoskeresztúri Újköztemetőben. Sokan eljöttek a családtagokon kívül is. Csízióval, egykori tanártársával együtt mentünk ki a temetőbe a 37-es villamossal. Józsi bácsi halálával egy fontos fejezete múlt el az életemnek. Amiket tőle hallottam, tanultam az évek során, egy életre szóló élményt jelentettek. Szeretettel gondolok rá, negyven évvel később, ma is.

Szöveg és kép: Mészáros Ákos

Magyar Kurír

Az írás nyomtatott változata az Új Ember 2021. június 6-i számában, a Mértékadó kulturális mellékletben jelent meg.