Robert Bresson: Egy falusi plébános naplója

A helyszín egy kis francia falu, D’Ambricourt. Alig vannak hívek, a templom kong az ürességtől, előfordul, hogy a plébánoson és a ministráns fiún kívül csak Louise, a grófi család kamaszkorú lányának, Chantalnak a nevelőnője vesz részt a szentmisén. A plébános súlyos betegségben szenved. Jóllehet a falu parasztjai és a helyi uraság részéről bizalmatlanság övezi, misszionáriusi buzgalommal folytatja munkáját. Kételyeit és félelmeit naponta beírja naplójába. A kisebbségi érzéssel küzdő fiatalember tele van jósággal és megértéssel, maga is jó szóra, szeretetre vágyik. Testileg és lelkileg is sokat szenved, de nem kíméli magát.

A filmben mindvégig érezhető Lisieux-i Kis Szent Teréz hatása, aki tudta, hogy nem képes nagy tettek elvégzésére, de ez nem kedvetlenítette el, mert rendíthetetlenül hitt abban: ha Isten akarata az, hogy minden ember szent legyen, és a mennybe jusson, akkor lennie kell egy bárki számára hozzáférhető útnak. Ez volt számára a „kis út”, Jézushoz fordulni bizalommal és szeretettel, de soha nem a maga ügyében, hanem másokért. „Nagy, erős és hűséges szeretetre” van szükségünk, amellyel teljesítjük köznapi feladatainkat.

A regény központi tengelye az a kapcsolatrendszer, ami a plébánost a grófi családhoz fűzi. A látszólag rendezett körülmények között élő családban kaotikus állapotok uralkodnak. Az imént említett nevelőnő, Louise a gróf szeretője. Hogy szabadon élhessenek a vágyaiknak, elhatározzák, hogy a grófi házaspár kamasz lányát, Chantalt kollégiumba küldik. Ő azonban hallani sem akar erről, szívét a gyűlölet és a bosszú érzése tölti be. Chantal anyja, a grófné a kisfia halála miatt érzett fájdalmába temetkezik, képtelen belenyugodni gyermeke elvesztésébe. A kisfiút mindig összehasonlíthatatlanul jobban szerette mint Chantalt, s a gyermek halála után szinte meggyűlölte lányát. A plébános Chantal ügyében keresi fel a grófnét. Bár világosan látja, hogy a lány szívébe befészkelte magát a gyűlölet, az irgalomra szoruló lelket látja benne, s azt is felismeri: az, hogy Chantal mentálisan ilyen súlyosan sérült, mindenekelőtt a felnőttek mulasztásainak, önzésének, szeretetlenségének köszönhető.

A grófné a kisfia elvesztése miatti, múlhatatlan fájdalma miatt érzéketlenné válik mások, így a saját lánya szenvedése iránt is. Haragos indulattal kérdezi az őt anyai felelősségére figyelmeztető plébánostól: „Többet törődjem a lányom gőgjével, mint a magaméval? Miért ne mehetne át azokon a szenvedéseken, amiken én?” A plébános azonban Chantal védelmére kel: „Ön kidob a házából egy gyermeket, és tudja, hogy az örökre szól… Isten meg fogja büntetni!” Ám a grófné úgy érzi, annál borzalmasabb büntetés, mint a fia halála, már nem érheti, ezért nem fél Istentől. A plébános viszont mélyen hisz az örök életben, a kárhozat és az üdvösség valódiságában, és bizonyos fokig a lelki zsarolás eszközétől sem riad vissza, amikor figyelmezteti, hogy előfordulhat ennél is nagyobb büntetés: a grófnét a halála után a túlvilágon a kisfia nem fogja megismerni, vagyis valóban örökre elveszíti. A grófné szerint Isten ura a szeretetnek, de a plébános kijavítja: „Nem ura a szeretetnek! Ő maga szeretet! Ha szeretni akar, ne távolodjon el a szeretettől!”

A plébános tehát a krisztusi szeretetről beszél, arról, amit Jézus mondott Nikodémusnak: „Úgy szerette Isten a világot, hogy egyszülött fiát adta értünk, hogy aki hisz őbenne, el ne vesszen, hanem örök élete legyen” (Jn 3,16). Ugyancsak Jézus így figyelmeztette tanítványait az utolsó vacsorán: „Úgy szeressétek egymást, ahogy én szeretlek titeket” (uo. 15,13). A fájdalmába és gőgjébe már-már teljesen belemerevedett grófné végül lélekben megtisztulva mondja: „Megsértettem Istent, kénytelen voltam gyűlölni. Ezzel a gyűlölettel a szívemben haltam volna meg. Egy órája azt hittem, az életem rendben van. Minden dolog a helyén van. De maga nem hagyott ott semmit.” A grófné hosszú idő óta először újra ki tudja mondani az Úr imádságából: „Jöjjön el a te országod…”.

A grófné a plébános áldásával tér nyugovóra. Levelet ír neki: nem a megnyugvás jött el számára, hanem az Istennel történt megbékélés. A grófné felismeri a plébánosban a romlatlan gyermeki lelkületet, ahogy azt Jézus fejezi ki: „Engedjétek hozzám a kisdedeket, s ha olyanok nem lesztek, mint ezek a gyermekek itt, nem mentek be a mennyek országába” (Mt 18,3; 19,13–15). A grófné így ír a plébánosnak: „Plébános úr! Egy kisgyermek kétségbeesett emléke mindentől távol tartott, szörnyű magányban, és azt hiszem, egy másik gyermek kiszabadított ebből a magányból... Tartsa meg ilyennek a Jóisten örökre.” A grófné ezzel a lelkében újrateremtődött, szerető békével hal meg. Halála váratlan, de Isten kegyelme mutatkozik itt meg, hiszen valóban az utolsó pillanatban következett be nála a teljes újjászületés, elfogadva a plébános feléje nyújtott, segítő kezét.

A falusi plébános rövid, szenvedésekkel teli élete azt példázza, hogy a körülmények látszólagos sivársága, szürkesége mellett is megtalálhatja mindenki az Istentől rászabott küldetést, amit teljesítenie kell. Akire kicsi bízatott, annak a kicsit kell elvégeznie, akire a nagy, annak a nagyot, ki-ki adottságainak, lehetőségeinek megfelelően, de mindenkor a maximumra törekedve, bízva Isten mindenütt jelenvaló kegyelmében.

Egy falusi plébános naplója
(francia film, 125 perc, 1950)
Készült: George Bernanos azonos című regénye alapján
Rendező: Robert Bresson
Forgatókönyvíró: Robert Bresson
Főbb szereplők:
A plébános: Claude Laydu
A felettese: Armand Guilbert
A grófnő: Marie-Monique Arkell
A gróf: Jean Riveyre
(A filmet kiadta és forgalmazza: Etalon Film Kiadó Kft., 2017)

Bodnár Dániel/Magyar Kurír