Rózsásné Kubányi Andrea: Akiket Isten a tenyerén hordott

Kultúra – 2021. október 30., szombat | 14:26

A könyv a 2014-ben megjelent, Hűséggel a megpróbáltatásokban című interjúkötet folytatása. Hatvannégy történet olvasható benne, olyan idős szerzetesekről, akik átélték az egyházi iskolák 1948-as államosítását, a szerzetesrendek 1950-es szétszóratását, és olyanokról, akik már az illegalitásban csatlakoztak egy-egy rendhez.

A kötet szerzője, Rózsásné Kubányi Andrea négy gyermek édesanyja, jelenleg hét unoka nagymamája. Két említett kötete mellett 2018-ban jelent meg Katedra, kréta, vörös csillag című könyve, melyben a vallásuk, hitük mellett a legnehezebb időszakban is kitartó pedagógusok életútját ismerhetjük meg.

Legújabb kötetében a szerzetesnővérek beszélnek hivatásukról, arról, hogyan tudták megszervezni életüket a szocializmus évtizedeiben, amikor a kommunista hatalom klerikális reakciósnak bélyegezte őket. Ami feltűnő, hogy legtöbbjüknél már igen korán – tizenéves korukban – felébredt a vágy, hogy egész életükben Istent szolgálják. Többségükben tanárként, hitoktatóként, szociális, karitatív, egészségügyi munkásként, kertészként, szakácsként végezték Istentől kapott feladatukat, de olyan is volt, aki kalauzként dolgozott. A hatvannégy megszólaltatott szerzetesnővér közül valamennyien kitartottak szerzetesi hivatásuk mellett, a legkilátástalanabb helyzetekben is. Ellenálltak mindenfajta kísértésnek, vállalták a börtönt is. Még a hatvanas évek elején is állam elleni szervezkedésnek számított vallásos emberek rendszeres találkozása.

Isten hívása különböző módon szólította meg fiatal lánykorukban a szerzetesnővéreket. Sztojka Zsuzsa ciszterci nővér például kiváló röplabdázó volt, Lénárd Ödön piarista szerzetes paphoz járt gyónni. Ödön atya egyszer azt adta elégtételül, hogy gondolkozzon el, mi szeretne lenni. Az akkor huszonhárom éves Zsuzsanna legközelebb azzal ment vissza: „Istennek akarom adni az életemet!” „Akkor abba kell hagyni a röplabdát” – mondta Ödön atya. A csapatkapitány Zsuzsanna a tavaszi idény végéig maradhatott, akkor elbúcsúzott társaitól és a játéktól. Ez 1955-ben történt. Ettől kezdve az engedelmesség lett élete legfontosabb feladata. „Az engedelmesség – belső találkozás Istennel, élő kapcsolat Vele, amelyben van egyfajta mélység. Mindez azt jelenti, hogy akkor is meg kell tenni, ha senki emberfia nem látja – hiszen Isten mégiscsak látja a dolgokat. Ez adott nekem erőt.”

Szántó Katalintól, a Congregatio Jesu szerzetesrendhez tartozó, 2016-ban, kilencvenkét éves korában elhunyt nővértől egyszer egy férfi megkérdezte: „Miért ment el apácának? Hisz ez van a Szentírásban: szaporodjatok és sokasodjatok…” Katalin nővér azt válaszolta: „Lapozzon egyet, ott meg az áll, hogy Isten kiválaszt magának embereket.” Ő, aki tizenhat éves korától készült apácának, vállalta a súlyos megpróbáltatásokat a legkeményebb rákosista időkben is, élete vége felé vallotta: „Én soha nem a múltnak éltem és nem gondolkoztam a jövőn. Ami a jelenben van, azt kell megcsinálni. Mindig az új munkába fektettem minden erőmet. Nem vagyok érzelmi típusú ember. Nekem kevés lenne egy család. Én az egész világot szeretem, és mindenkit, az egész közösséget."

Előfordult, hogy a csoda is segített abban, hogy szabaddá váljon a szerzetesi hivatás az arra vágyakozó jelölt előtt. Az ugyancsak a Congregatio Jesushoz tartozó, 1928-ban született Szivák Judit kilencgyermekes családból származott. Tizennégy éves volt, amikor édesanyja megemelte magát; kritikus állapotban került a kecskeméti kórházba, az orvos azt mondta a családnak, imádkozzanak, csak a csoda mentheti meg. Nagyon sokat imádkoztak, az édesanya meggyógyult. A kamasz lány Judit látta, hogy a kórházban Assisi Szent Ferenc nővérei milyen szeretettel ápolták a betegeket. Ezt látva határozta el, hogy belép az ápolórendbe. Édesapja nem szólt bele a döntésébe, de édesanyja nem akarta elengedni. Álmában azonban megjelent neki Szűz Mária, és azt mondta: kilenc szép gyermeked van, ezt az egyet sajnálod? Így Judit édesanyja is belenyugodott leánya döntésébe. Judit nővér egész életében a betegekért élt.

Az 1917-es születésű Mácsik Teréz Auguszta orsolyita nővér az 1950-es szétszóratást már fölszentelt apácaként, tanítónőként élte meg. Állítja: ha az Egyház nem kötött volna kényszermegállapodást az állammal, a nővéreket és a többi szerzeteseket mind átadták volna az oroszoknak a határon. Élete jelentős részében titokban volt apáca, de hitét soha nem tagadta meg, hivatását nem hagyta el. Szolgálta Istent, ahogyan tudta – kántorként is. Századik életévében, 2017 júniusában szólította magához az Úr. Auguszta nővér Szent Angélától vette hitvallását: „Teszem a magamét – ez a minden. Esnek csodák – és él az Isten!”

A kötetben bemutatott szerzetesnővérek életútját elolvasva Szent Pál szavai jutnak eszünkbe: „A jó harcot megharcoltam, a pályát végigfutottam, a hitet megtartottam. Készen vár már rám az igazságosság koszorúja, amelyet azon a napon megad nekem az Úr, az igazságos bíró, sőt nemcsak nekem, hanem mindazoknak, akik sóvárogva várják az ő eljövetelét” (2Tim 4,7–8).

A kötethez Fejérdy András történész írt előszót, bemutatva a szerzetesrendek 1950-es szétszóratásához vezető főbb állomásokat, és ebből egyértelmű: az 1940-es évek végén a kommunista hatalom csak látszattárgyalásokat folytatott az Egyházzal, végső célja az Egyház teljes megsemmisítése volt. A történész kiemeli a férfi, illetve női szerzetesek áldozatos helytállását a diktatúra negyven esztendejében. Rávilágít: Rózsásné Kubányi Andrea könyve „egyszerűségében is megható, hősies” élettörténeteket mutat be. Hozzátesszük: a kötet nélkülözhetetlen kordokumentum a jelen és a jövő egyháztörténészei számára.

Rózsásné Kubányi Andrea: Akiket Isten a tenyerén hordott
Új Város Alapítvány, 2021

Az Akiket Isten a tenyerén hordott című kötet megvásárolható az Új Ember könyvesboltban (Budapest, V. kerület, Ferenciek tere 7–8. Nyitvatartás: hétfő, kedd, csütörtök, péntek 9–17 óráig; szerda 10–18 óráig) vagy megrendelhető az Új Ember online könyváruházban.

Szerző: Bodnár Dániel

Magyar Kurír

Kapcsolódó fotógaléria