S. Hahn – E. S. Chapman: Remélem, meghalok! – A halál és a test feltámadásának keresztény értelme

A hinduizmus együttérzést hirdet; a buddhizmus arra ösztönzi az embert, hogy gyakorolja a szeretet cselekedeteit; az iszlám az egyetlen igaz Isten imádatára hív. Egyedül a kereszténység tanítja, hogy akit követünk, maga is Isten. Emberré lett, közöttünk járt, szenvedett, és meghalt a kereszten, majd feltámadt a halottak közül, ugyanabban a testben, amely magán viselte a szegek és a katona lándzsájának nyomait – emelik ki a szerzők. – Emellett a kereszténység azt is tanítja, hogy mindnyájan, akik hiszünk a Feltámadottban, ugyanazt az utat fogjuk végigjárni, amit ő. „Szenvedünk, és meghalunk, majd végül fel fogunk támadni. Ami az ő testével történt, az történik majd a mienkkel is, s ahová testestül-lelkestül ő ment, mi is követjük.”

A keresztény hit mindent megváltoztatott. A könyv írói kifejtik: a feltámadás tanításából következik az erkölcs, és az erkölcsből született a kultúra. Dante, Michelangelo, Fra Angelico, Bach és Mozart, Shakespeare és Mendel, „művészet, zene, irodalom, tudomány, egyszóval minden, amit nagynak tartanak, abban a gondolatban gyökerezik, hogy

az ember testben és lélekben többre hivatott, és ez a sors tette a világot – otthonát – szentté. Szentté tette az anyagot. Szentté az életet”.

A két szerző szerint ahhoz, hogy megértsük, nem halálra, hanem életre vagyunk teremtve, először is tudnunk kell, mi az élet és a halál. Tényként állapítják meg, hogy az elmúlt évtizedekben a nyugati – fejlett – világ nemcsak megkérdőjelezte, hanem el is felejtette a kereszténység reflexióit. Az Egyház életről és halálról alkotott véleménye a világ jelentős része számára elveszett, ott is, ahol korábban mélyen hívő keresztények éltek. Ma már nem tudjuk, kik is vagyunk valójában, ez a kulturális amnézia az egyik olyan mozzanat, amely szükségessé teszi az evangelizációt. A kötet írói a Szentírás, az ókori egyházatyák, a középkori teológusok és a Katolikus Egyház Katekizmusa alapján tárgyalják a témát.

Elemzésükből kiderül: a 13. században Aquinói Szent Tamás a korai egyházatyák írásaiból merítve dolgozta ki az Egyház legrészletesebb reflexióját arról, hogy milyen lesz a feltámadt test. Tamás szerint minden feltámadt testnek három állapota, vagyis azonosítható vonása van. Az első a minőség, amelynek két aspektusa van: az egyik a feltámadt test sajátos tulajdonságára, a nemére vonatkozik. Aki a földi életben férfi volt, az eljövendőben is az lesz, és ugyanez történik a nő esetében. Isten az embert férfinak és nőnek teremtette, és ez így is marad. A minőség másik aspektusa a feltámadt test állapotára vonatkozik. Szent Tamás azt állította: mindegy, hogy hány évesen halunk meg – kilencvenéves vagy négyperces korunkban –, testünk „a természet legtökéletesebb szakaszában”, vagyis „fizikai erőnléte, egészsége és vonzereje teljében támad fel”.

A második, minden feltámadt testben közös vonást Szent Tamás azonosságnak nevezi, és azt érti alatta, hogy a testünk ugyanaz a test lesz, amelyben élünk, és mi is ugyanazok leszünk. Ugyanaz lesz a lelkünk is, amely a testünkhöz fog csatlakozni (bár megdicsőült formában), mint ami most van. Ez azonban nem azt jelenti, hogy pontosan ugyanúgy fogunk kinézni, emlékezzünk csak vissza: feltámadása után legközelebbi barátai és rokonai sem mindig ismerték fel Jézust. Szent Tamás szerint ugyanez lesz érvényes ránk is a feltámadás után.

Feltámadt testünk harmadik vonása az integritás.

Mindegy, hogy a földi életünk során mi történik a testünkkel, az eljövendő életben mindenképpen teljes lesz.

Azok, akik például életükben elveszítették a lábukat, a mennyben visszakapják. Akik a földi életben nem láttak vagy hallottak, a mennyben látni és hallani fognak. Akiknek a teste a tűz martaléka lett halálukkor, vagy egy nukleáris katasztrófa következtében teljes fizikai valójuk megsemmisült, mindnyájan teljességben kapják vissza testüket. Lényegében így vélekedett Tertullianus is, amikor azt írta: „Minden veszteség, amit testünk elszenved egy balesetben, egészében a természetes része… A természethez, és nem a sérüléshez leszünk visszaállítva.”

A szerzők Jézus feltámadásáról megállapítják: nemcsak a jövendölések, hanem a teljes Ószövetség beteljesítése. Jézus feltámadása beteljesíti Isten Izraellel kötött szövetségét, és feltárja az egész világgal kötött új szövetséget. A feltámadás Jézus istenségének újabb bizonyítéka, de több is.

A feltámadás mindennél több… az ő emberségének megistenülése volt. A teremtett átkerül a teremtetlenbe, a mulandó belép az örökkévalóba. És ez az, ami megnyitja az ajtót a mi feltámadásunk előtt, átalakulásunk és megdicsőülésünk előtt.”

A szerzők szándéka az is, hogy segítsék az olvasókat egyre mélyebbre tekinteni a Egyház halálról és testről szóló tanításának logikájába – a szeretet logikájába –, és megértessék, miért buzdította és buzdítja az Egyház napjainkban is a katolikusokat, hogy ne hamvasszák, hanem temessék el halottaikat. Szerintük ennek az „illendőségnek” sokkal mélyebb következményei vannak annál, mint hogy mit teszünk az emberi testtel, miután eltávozott belőle az élet.

A kötetet Ailer Gellért katolikus lelkipásztor fordította, aki előszavában kiemelte: az Egyház kétezer éve hirdeti Krisztus evangéliumát, „amely reményt ad a halálra”.

Scott Hahn – Emily Stimpson Chapman: Remélem, meghalok! – A halál és a test feltámadásának keresztény értelme. Szent István Társulat, 2022.

Szerző: Bodnár Dániel

Magyar Kurír