Sághy Marianne: Földi és égi szeretet

Az első esszé a még manicheus Ágoston legnagyobb érzelmi megrázkódtatásáról, barátja haláláról szól. Sághy Marianne kifejti: az Isten nélküli szeretet, a barát elvesztése fölött érzett határtalan, de önző gyász az Istentől való eltávolodás drámai jelképévé, „a bűnbeesés egyenes következményévé, a mulandóság, a csalódás, a halál tükrévé válik Ágoston számára”. Ez a szeretet nem vezet Istenhez, erre csak a megtérés után nyílik alkalom, amikor az egyházatya már képes Krisztusban, Krisztus által szeretni. A szerző figyelemre méltónak tartja, hogy a fiatalkori barát Ágoston kedvese mellett a Vallomások nagy névtelenjeinek egyike. Ágoston vele kapcsolatos intenzív érzelmeiről értesülünk, pontosabban a barát halála után rátörő mérhetetlen gyászról és szörnyű fájdalomról. A tanulmány szerzőjének elemzése szerint Ágoston önmagát szereti barátjában, uralkodni akar fölötte, mintha nem is érdekelné, hogy mi lakik a másikban, csak az, hogy szeresse őt, azaz Ágostont. Amikor elragadja tőle a halál, önmagát siratja. Nem érti barátja viselkedését halála előtt – vagyis azt, hogy váratlanul megkeresztelkedett – , és önmagát sem annak halála után. „A halandó szeretete Isten nélkül a halálba vezet” – írja Sághy Marianne, hozzátéve: a megtérés után minden megváltozik, mert a halál nem üresedés és keserűség, hanem kiteljesedés és megnyugvás. „A megtérés felszabadulás, elindulás a nagyobb szabadság felé vezető úton.” Ágoston már nem a mulandó embert szereti, hanem a feltámadt Krisztusban szeret, nem önmagát gyászolja, hanem imádkozik halottaiért. „Örül, hogy együtt vannak az Egyházban, és könyörög Isten irgalmáért, hogy egykor majd együtt élvezhessék az Örök Világosság fényét a Mennyek Országában.”

A második tanulmányban Sághy Marianne azt vizsgálja, hogyan jelenik meg a Vallomásokban Ágoston édesanyja, Monica. A biológiai és mennyei család életét végig hangsúlyozó mű „a szemünk előtt varázsolja a jámbor thagestei matrónát az aszkézis bajnokává”, aki a lemondás szép erényében gyakorolja magát mindhalálig. Ágostonnal párhuzamosan Monica élete is a világtól, a testiségtől, az anyagiságtól való eltávolodás története, a lelki emberré válás folyamata, mint az ostiai boldogító istenlátás története. A hívő keresztény Monica mindennél jobban vágyott arra, hogy Ágostont katolikusnak lássa. Amikor fia a manicheus szekta hálójába került, úgy érezte, választania kell közte és saját hite között. Azon gondolkozott, hogy kizárja Ágostont a házból, de egy álom meggyőzte, hogy nincs minden veszve: egy mérőlécen állott, és így szemlélgette magát. Egy fényes ifjú közeledett hozzá, és megkérdezte, miért sír folyamatosan. Monica azt válaszolta, hogy fia vesztét siratja. A fényes ifjú ekkor megparancsolta neki, hogy nézzen körül figyelmesen, és akkor Monica meglátta, hogy Ágoston mellette áll a mérőlécen. A tanulmányíró kiemeli: Ágoston megtérése a milánói kertben Monica hirtelen-váratlan megtérését is jelenti az aszkéta életeszményhez, kiőrlődik belőle minden fiával kapcsolatos világi ambíció, fényes karrier, előnyös házasság. A Vallomások alapján Monica lelki emberré válásának csúcspontja az, hogy fiával együtt felemelkedik Istenhez. Beszélgetésbe merülve végighaladnak az érzéki világon a földről az égbolt és a csillagok felé, „lelkük egyre magasabbra szárnyalva eléri azt a pontot, ahol nincs más, csak az örökkévaló, változatlan tökéletesség. A filozófia történetében egyedülálló módon anya és fia egyszerre tapasztalja meg a boldogító istenlátást.” Monica életrajza a Vallomásokban azt bizonyítja, hogy az Istenhez való eljutás nem csupán az értelmiségi elit előtt áll nyitva. A Katolikus Egyház minden tagja eljuthat a szemlélődés magasságába, ha megszabadul az anyagias gondolkodástól, és a lélek életét éli a világban.

A harmadik tanulmányban – Ágoston, Bonaventura és Petrarca megtérésének konkrét körülményeit elemezve – Sághy Marianne azt vizsgálja, milyen élethelyzetben, hogyan kerül sor a megtérésre. Hasonlata szerint: ha Ágoston és Bonaventura megtérése a pisai Camposanto „thébai” freskóján látható képre hasonlít, amelyen vallásos férfiak törik magukat, hogy „eljussanak a sivatag magányába, ahol egymás sarkára taposva hemzsegnek a remeték”, akkor Petrarca élménye Ambrogio Lorenzetti tájképére hasonlít, amelyen egy apró csónakot himbál magányosan a lágy esti szél. Petrarca magányos ember volt, „és talán az első, aki elkezdte határozottan rosszul érezni magát a világban”.

Sághy Marianne tényként állapítja meg, hogy a Vallomások az Istentől eltávolodó és Istenhez visszatérő lélek története. Egyszerre egyetemes és egyéni, mert Ágoston „a leszállás és felemelkedés platonikus filozófiáját újító módon nem száraz tételeken, hanem izgalmas, életéből vett történeteken keresztül érzékelteti”.

Sághy Marianne: Földi és égi szeretet
Kairosz Kiadó, 2019

Fotó: Merényi Zita

Bodnár Dániel/Magyar Kurír