Sárkányfog-vetemény – Gondolatok a Westworld című sorozat három évadáról

Kultúra – 2020. június 1., hétfő | 16:01

Sokáig hittük, hogy a modernitás húzott áthatolhatatlan kerítést a tudat és a test közé, pedig éppen foltozni próbálta azt, ami már előzőleg meghasadt: az ember kiesett az Édenből, és maga próbál boldogulni – istene híján maga istenült meg.

Erről a veszélyes útról szól az HBO négy évvel ezelőtt indult, kétéves ugrásokkal készülő presztízs-sorozata, mely egy régi mozifilm alapötletét felhasználva immár harmadik évada mesél robotokról és emberekről, megtévesztésről és szabad akaratról, kontrollról és káoszról.

A kiinduló helyzet csábítóan ígéretes: íme, egy vadnyugati tájékon felépített kalandpark, melyben teljesen élethű androidok (eredetiben „hostok”, ami egyszerre jelent házigazdát és gazdatestet) szolgálják ki a látogatók igényeit. S ezek az igények többnyire alantasak: a seriff hívogat levadászni a környéken portyázó bűnbandát, a kocsma pedig tömve van részeges alakokkal és bármire kapható örömlányokkal, miközben (gyanúsan ismerős dallamokkal) szól a gépzongora. A naiv ártatlanságot egyedül Dolores, a tehenészlány (Evan Rachel Wood) képviseli, aki távoli tanyájáról bevásárolni érkezik a városba. Megismerkedik Teddyvel (James Marsden), ám idilli világa aznap este tragikus véget ér. Másnap aztán – egy kis karbantartás és memóriatörlés után – kezdődik minden elölről. A park három évtized óta zavartalanul üzemel, hála dr. Fordnak (Anthony Hopkins) és társának, Bernardnak (Jeffrey Wright), akik megfeszített háttérmunkával irányítják a létesítményt. Az igazgatótanács azonban elégedetlen: titkos üzelmeket sejtenek, gyanújukat pedig erősíti, hogy néhány android egyre különösebben viselkedik.

Egy kis robotika

Jonathan Nolan és Lisa Joy író-kreátor az 1973-as Michael Crichton-film alapötletének újragondolásával alaposan beletenyerelt a korszellembe: sorozatuk hatásosan lovagolja meg a kezünkben tartott okoskütyük iránt táplált újkeletű rettegést. Ezúttal nem Prométheusz lopja el a tüzet, nem az erőskarú robot váltja le a gyári munkást a futószalagnál, de a Skynet sem borítja ránk a nukleáris apokalipszist: a mesterséges intelligencia a mindennapi eszközeinken keresztül veszi át felettünk az uralmat. Isaac Asimov három robotikatörvénye ehelyütt mit sem ér: nem az a kérdés, hogy a robot megvédi-e az embert, inkább az, hogy digitális világába beengedi-e még egyáltalán menthetetlenül analóg teremtőjét.

A sorozat szerencsés húzással nem megy bele a mesterséges intelligencia mibenlétének konkrét tárgyalásába (hiszen a technológiai szingularitás – még – előttünk áll), annak fiktív evolúcióját azonban minden eddiginél szemléletesebben (hangvezérelt programozás formájában) mutatja be, következtetéseit pedig gyilkos iróniával ránk vetíti vissza. Történetét az emberek helyett az androidok szemszögéből meséli, és szinte fürdik a nyugtalanító ellentmondásokban.

Kutakodom, tehát vagyok

Mint minden igazi kirakós, a Westworld is egyszerre több értelmezési síkot működtet, és nyomozásra invitál labirintusába. Első pillantásra egy látványos kiállítású és (az HBO kétes hagyományaihoz illően) véres-erőszakos akciószéria, melyben letisztult ridegség és bizarr tárgyiasítás tükrözi korunk elidegenedettségét. Ám ha beljebb merészkedünk a sorozat világába, gyorsan észrevesszük, hogy egy (fel)szabadulástörténetet látunk: az alávetett faj öntudatra ébred, és fellázad a rabszolgatartói ellen (a kívánt népcsoport könnyen behelyettesíthető, akár Amerika gondosan retusált történelméből). A Westworld ugyanakkor olvasható mítoszrombolásként is: Amerika hazug westernromantikájának dühödt kritikája szembetűnő, a széria azonban ősibb mítoszokat is előhív: a park vendégei görög istenek módjára járnak-kelnek teremtményeik (az androidok) között, és pillanatnyi kényük-kedvük szerint használják ki őket; kegyetlen játékaikat az alávetettek könyörtelen végzetként élik meg. Az első évad fokozatosan napvilágra kerülő múltbéli szála pedig bibliai gyökerekig ás le: a valaha volt Édenben elkövetett ősbűn (egyúttal ikaroszi határsértés), majd a kiűzetés keserű őstapasztalatáig.

Ha a Westworld épít bármit, az éppenséggel egy sajátos robotmitológia, melynek bizonyos elemei számtalan sci-firegényben és -filmben megjelentek már, itt azonban egységes, rétegzett eredettörténet bontakozik ki a szemünk előtt. Nem véletlen az androidok szemszöge: az ő feltörő „emlékeik” és „látomásaik” keverednek össze a valóság megtapasztalásával, hiszen képtelenek érzékelni az idő múlását. A néző pedig folyamatosan előfeltevéseinek újragondolására kényszerül – ilyen az, amikor széthasadt személyiségünkben képtelenek vagyunk különbséget tenni a realitás és a hiedelmeink között.

S ha mindez nem volna elég, a sorozat szolgál még egy a metaszinttel: folyamatosan reflektál a szórakoztatóipar tartalom-előállításának módjára. A park egy nyílt világú videojáték dramaturgiáját ölti, és tele van lecserélhető karakterekkel, melyekhez történetek íródnak, díszletek épülnek, amire pedig már nincs szükség, azt átalakítják vagy leselejtezik egy új, izgalmasabb narratíva kedvéért. A folyamatot a profitszerzés könyörtelen logikája vezérli – mindaddig, míg normális az üzemmenet.

Ludditák, előre?

Nem kétséges, sorozatával a Nolan-Joy írópáros alaposan megdolgoztatja a néző elméjét, és a közösségi média korában ennek megvan a maga veszélye. Az első évad fináléban leleplezett idősíkbeli fordulatot ugyanis a rajongók előre kikövetkeztették: a tiszta szívű lovag és a kegyetlenkedve grasszáló feketeruhás férfi (Ed Harris) egy és ugyanaz a személy, aki évtizedek alatt aljasult kíméletlen gyilkológéppé, és az össznépi robotlázadás közepén önelégülten mosolyog: végre van tétje a játéknak.

A második évad újabbat fordít az alapfelálláson: miközben a parkot üzemeltető vállalat igyekszik elvégezni a mentési munkálatokat, a hirtelen felkavarodott zavarosban különös figurák kezdenek halászni. Ők már tudják, amit mi, nézők eddig csak sejtettünk: a park nem pusztán bűnös szórakozási célokat szolgál, a totális megfigyelés igazi célpontja az android helyett az idelátogató ember. Több tízezer vendég gondosan lementett, részletes személyiségprofilja felbecsülhetetlen információ, mellyel két dolgot lehet vásárolni: hatalmat és örök életet. Az utóbbira látunk egy tragikus-groteszk példát: a rég elhunyt cégvezető (Peter Mullan) elméjét próbálják robottestbe ültetni, ám a Frankenstein-kreatúra mindannyiszor megtébolyodik. Az előbbit pedig a következő, harmadik évad tárgyalja majd.

A zűrzavaros park androidjai végül megkapják saját szoftvermennyországukat, Dolores pedig kijut a létesítményből, és úgy tűnik, beteljesíti groteszk forradalmát: romolhatatlan gépként ő maga fog diadalmaskodni az elpuhult, halandó emberiségen. Elérkezett hát a transzhumanizmus?

Szép, új világ

Az idén májusban véget ért harmadik évad végre kinyitja a kapukat, és a szemünk elé tárja a sorozat külvilágát: a közeljövő nagyvárosi miliőjét. A Szingapúrban és Los Angeles egyes negyedeiben felvett környezet rémisztően valósághű: letisztult betonfelületek, ergonomikus eszközök szegélyezik a sivárságot, ami egy végletekig szabályozott társadalom mindennapjaiból árad. A borzalmas jövő ugyanis beköszöntött: mindentudó szuperalgoritmus kalkulálja ki a világ jövőjét, miközben szüntelenül figyeli és befolyásolja polgárainak ösztöneit, vágyait, késztetéseit. Konfliktusmentesre optimalizált hideglelős békekorszak ez, amelynek szörnyű ára van: spontaneitás és szabad akarat híján maga az ember vált géppé. Hari Seldon, Asimov jövőjósló matematikusa megrettenne, ha látná.

A gyakran öncélú fordulatok és nehezen követhető rejtélyhalmozás után a harmadik évadra kisimul a sorozat narratívája, és jobbára egyenes cselekményvezetés révén ismerjük meg Dolores világborító tervét, melybe egy egyszerű építőmunkást (Aaron Paul) is beavat. Menet közben persze szerez néhány ellenfelet, motivációja pedig mindvégig homályos: pusztítani akar, vagy megelégszik az emberiség öncsalásának felfedésével? Az alkotók keserű emberségképét illusztrálja, hogy a káosz elszabadulásához tulajdonképpen elég az utóbbi is: a magánszféráját a kényelemért önként eladó emberiség a megismert igazság birtokában azonnal visszamenekülne posztmodern egérkuckójába – jobban tetszik neki az előre programozott determináltság, mint a szabadság nehéz, ám frissítő levegője.

Az irónia pedig nem is lehetne élesebb: ami az első évad parkjában szolgáló androidok számára lerázandó istráng volt, az most a való világ emberisége számára édes iga – minderre pedig egy robot hívja fel a figyelmet. A kör bezárult: jöhet a várhatóan másfél év múlva érkező negyedik évad: a történelem poszthumán korszaka.

Homo Deus?

Westworld sorozat imponáló ravaszsággal kiagyalt kordokumentum: érinti a posztmodern ember majd összes dilemmáját, szimbolizmusa elegáns, narratív építménye lenyűgöző, ám nehéz szeretni. S borzongató módon ebben is hasonul korának nézőjéhez, aki egyre inkább tárgyi(asító) kapcsolatokban élve immár alig képes érzelemteli kötődésre. Nem csoda, hogy kevéssé érez együtt a sorozat android hőseivel. Ez a rideg távolságtartás a sorozat tematikájából következő keserű pirula, amely ugyanakkor arra indít, hogy felfedezzük, mit rejt a nyúl ürege.

Annyi réteg, labirintus és elmejáték bejárása után végül hol találjuk magunkat? Ugyanott: önmagunkkal a kezdőponton. Sokáig hittük, a modernitás húzott áthatolhatatlan kerítést tudatunk és testünk közé, pedig éppen foltozni próbálta azt, ami már előzőleg meghasadt: kiestünk az Édenből, és magunk próbálunk boldogulni. Veszélyes megistenülés ez – ha belenyugszunk, alvajárással, ha felismerjük, tébollyal fenyeget.

Fotó: Imdb.com

Paksa Balázs

Magyar Kurír

Az írás nyomtatott változata a 2020. május 24-i Új Ember Mértékadó mellékletében jelent meg.

Kapcsolódó fotógaléria