Schmidt Egon: A temető madarai

A temető mindig szomorú, de ilyenkor, május végén csodálatosan szép is. A hatalmas vadgesztenyefák koronája egymásba hajlik odafent, a napsugarak csak itt-ott találnak utat közöttük.

Mint tavasszal majd minden alkalommal, most is egy barátka énekét hallottam meg először. Tavaly ugyanott, a balra eső főút jobb oldalán lévő bokrok között dalolt. Sajnos csupán néhány strófa erejéig. A barátkáknak ekkortájt fiókáik vannak, a hímek is etetnek, nem érnek rá énekelni. Később fekete rigó flótázott hosszan és nagyon szépen; náluk már a második költés zajlik, a párjuk a tojásokon ül valahol.

A sétautak mentén kevés virág, egy-egy pitypang, árvacsalán, néhol százszorszépek kisebb csoportjai. A koronavírus elleni védekezésként elrendelt vesztegzár miatt idén csak most hallottam az első sárgarigót. A „huncut a bíró” flóta a lombok közül hallatszott, de a hang aranysárga tulajdonosát nem sikerült megpillantanom. Két helyen csattogott az erdei pinty, szabályszerűen feleseltek egymásnak. Ez a madár féltékenyen védi a kiválasztott területét, ha a szomszéd közeledne, nyomban visszakergeti. Korábban éveken át költött itt egy kabasólyompár. Későn, csak júniusban kezdtek fészkelni, de hangos „ki-ki-ki-ki-ki” kiáltásukat május második felében már lehetett hallani. Sajnos eltűntek, évek óta nem látom és nem hallom őket. A kis csilpcsalpfüzike viszont hűségesen megjelenik minden tavasszal, jellegzetes „csipcsap” éneke összetéveszthetetlen.

A temetőből kifelé menet zöld küllő kiáltását hallottam, az igazgatósági épület tetején pedig házi rozsdafarkú énekelt. Ezt a kedves kis madarat otthon is hallom. Hajnalban, ha kinyitom az ablakot, néha a szemközti ház egyik antennáján ül, és egyszerű kis dalával ő is foglalt költőterületét hirdeti.

Magyar Kurír

Az írás nyomtatott változata a 2020. június 7-i Új Ember Mértékadó mellékletében jelent meg.