Schmidt Egon: Túzokok és aranylilék a pusztán

Andris fiammal március 21-én Apajpusztára látogattunk. Derült volt az ég, ragyogott a nap, ennek ellenére hűvös volt, reggel az autó hőmérője csupán két fokot mutatott, és később sem lett sokkal melegebb. De a tavasz megérkezett a pusztára: énekeltek a pacsirták, duzzadó rügyek ültek az ágakon, messziről sárgállott egy barkákkal teli fűzbokor, odafent, magasan nászrepült egy barnarétihéja-pár. Annak idején gyakran figyeltem akrobatikus légi mutatványaikat a Velencei-tó felett, néha két pár nászrepülését láthattam egyszerre. 

Először egy bányatónál jártunk, ahol csupán néhány búbos vöcsök, szárcsa és tőkés réce úszott, de amint továbbmentünk, azon a részen, ahol általában lenni szoktak, megláttuk a túzokokat. Tizenöt nagy madár állt vagy ült a legelőn. Március a túzokdürgés ideje, de a csapat tagjai eleinte csak álltak, csipegettek, míg aztán végre az egyik kakas dürögni kezdett. Felvillantotta fehér tollait, nyakát hátraszegve lépegetett, forgott maga körül. A nagy távcsövön át én is elég jól láthattam, pedig érdekes módon remegett a levegő, akárcsak júliusban.

Nyári ludak gágogtak, seregélyek és bíbicek repültek észak felől érkezett, most már hazafelé tartó aranylilékkel együtt. Ezután még több alkalommal láttuk őket, egyszer egy nagy, több száz madárból álló csapatot. Sajnos mindig elég messzire estek, szép hangjaikat én legalábbis nem hallottam. Pedig gyönyörűen szólnak. Sok évvel ezelőtt egy tavaszi napon ugyanitt egy talán ötven példányból álló csapat került elém. Viszonylag közelre bevártak, szaladgáltak a legelőn, aztán mégis felrepültek, zárt csapatban fordultak egyet, és közben szépen csengő hívogatójukat hallatták. Akkor azt írtam, hogy elbűvölve álltam a puszta közepén, úgy hallgattam ezeket a csodálatos hangokat.

Az ürgés dombon már nyitva voltak a lyukak, de egyetlen állatot sem láttunk. Több alkalommal szóltak hollók, az egyikük nem messze az úttól evett valamit. Valószínűleg egy autók által elütött állat lehetett, amelyik odáig még elvánszorgott, aztán elpusztult. A holló pedig szívesen jár a dögre. A használaton kívüli halastavak gátján mentünk, amikor először vörösbegy kezdett énekelni, majd tengelicek szólaltak meg. Kis csapat ült fent a fakoronában, szorgalmasan énekeltek, de még, ahogy a madarászok mondják, nem kitörve. A magevők közül a tengelic énekét szeretem a legjobban, és ez a kórus, ha nem is volt még az igazi, örömmel töltött el. Volt a fákon néhány fenyőrigó is, „sak-sak” hangjaik a népligeti ostorfákon látott nagy csapatokat juttatták eszembe. 

Az árasztáson viszonylag kevés madár volt. Nyári ludak, még itt lévő nagy lilikek, fütyülő és kanalasrécék, tőkés récék. Egy másik részen viszont már voltak partimadarak: havasi partfutók, nagy godák, parti lilék, pajzsoscankók. Egy bíbic viszonylag közel sétált a gyepen, a napsugarak megcsillantak zöldesen is fénylő, fekete tollain. Jártunk egy bokrokkal kísért árok mellett, ahol néhány éve örvös rigót láttunk. Ez a madár gyakori az Alpokban és a Kárpátokban, kis számban évente látni észak felé vonuló példányokat kora tavasszal, március-áprilisban. Ezúttal nem volt szerencsénk, az árok bokrai között csak egy vörösbegy cettergett. A legelőre vörös vércse csapott le, és zsákmánnyal – pocokkal vagy egérrel – a karmaiban emelkedett fel ismét. Andris nagyon messze parlagi sast látott, egy még itt időző kékes rétihéja repült alacsonyan az út mentén, és két helyen cigánycsuk ült egy-egy bokor kinyúló ágán. Kevés volt a gémféle, mindössze egy nagy kócsagot és néhány szürke gémet láttunk, volt viszont több csilpcsalpfüzike, énekes rigó, és csattogott egy erdei pinty. Bár semmi különös nem került elénk, a hosszú, kényszerű bezártság után nagyszerű érzés volt újra a Kiskunságban járni.

Fotó: Wikimedia Commons

Magyar Kurír

Az írás nyomtatott változata az Új Ember 2021. április 18-i számának Mértékadó mellékletében jelent meg.