Szabó Ferenc: Két kiáltás között – Összegyűjtött versek (1981–2022)

Kultúra – 2022. június 5., vasárnap | 18:50

Szabó Ferenc SJ költő, teológus, műfordító 25 évig volt a Vatikáni Rádió magyar adásának felelős szerkesztője. Gimnazista kora óta írt verseket, de elöljárója tanácsára hosszú időre abbahagyta a költészet művelését. 1981-ben, ötvenéves korában jelent meg első kötete. Azóta több mint ötszáz költeményt írt. Az Agapé Kiadó gondozásában megjelent kötet tartalmazza a jezsuita szerzetes összes versét.

Szabó Ferenc pályája kezdetétől foglalkozik istenhívő, illetve istenkereső költőkkel, írókkal, elsősorban a francia és a magyar irodalom nagyjaival, valamint keresztény teológusokkal, filozófusokkal. S bár több költeményében idézi fel a gyermek- és ifjúkorát, verseit is elsősorban a tanulmányait jellemző elmélyült teológiai és filozófiai szemlélet határozza meg.

Szabó Ferenc költeményei nem tanító jellegűek, nem is prédikátorként szól, sokkal inkább vívódó vallomásokat jegyez le. Számára az emberi élet nyugtalanság, a hívő emberé is az, mivel nem elégít ki bennünket a véges, akár igazságról, akár jóságról van szó. Vallja, hogy az Abszolútum mozgat bennünket. Keressük Istent, aki távoli, láthatatlan, mégis közel van hozzánk, ugyanakkor illúzió azt hinnünk, hogy végleg megtalálhatjuk, hiszen

a misztériumot soha nem ismerhetjük ki teljesen. Ez a nyugtalan keresés a hívő ember állandó állapota.

Ennek megfelelően költeményeinek egyik jellemzője a Szent Ágoston-i „magadhoz, magadnak teremtettél minket, és nyugtalan a szívünk, amíg meg nem nyugszik Tebenned” életérzés kifejezése. Szomjazod, hogy szomjúhozzalak című versében írja: „Úgy teremtettél, hogy szomjúhozzalak, add hát énnékem teljes Önmagad!” A teremtés felfoghatatlan csodáján eltűnődve Pascal című versében a XVII. században élt nagy filozófussal együtt vallja: „Van úgy, hogy – veled együtt – rémülettel tölt el a mérhetetlen csillagterek örök csöndje.” Csupa talány, titokzatosság az életünk, ahogy ugyanebben a versében írja: „Csak percnyi villanás az életem: megjöttem és előttem ásít a sötét! Hogyan kerültem éppen most ide, miféle ismeretlen véletlen játszott velem parányi csillagporral? S mi lesz velem, ha csöppnyi fényemet kioltja majd egy ismeretlen Árny? Az életem – halálom döbbenet, talány!” Istent azonban hiába keressük a táguló csillagterekben, ott nem találjuk, hiszen „A szívünkkel szeretünk, látunk.”

Szabó Ferencet időnként kétségek gyötrik, vajon nem csupán a korlátlan hatalmú Mindenható játékszerei vagyunk-e. Isten játszik? című versében lenyűgözi a költőt az Univerzum emberi ésszel felfoghatatlan térbeli kiterjedése, s eltűnődve ahhoz viszonyítva a mi porszemnél is parányibb voltunkon, fölteszi a kérdést: „Vajon a csillagvilág játékszer az Ég Urának? S miért vagyunk mi itt porszem parányok?” Végül azonban, akárcsak Babits Mihály a Zsoltár férfihangra című versében – „Tudod, hogy érted történnek mindenek – mit búsulsz! A csillagok örök forgása néked forog és hozzád szól, rád tartozik, érted van minden bűnös dolog a te bűnös lelkedért” –, Szabó Ferenc is eljut az örömteli bizonyosságig, hogy Isten mindent a legfőbb teremtményeiért alkotott: „Vigasztalódj! / Miért szorongsz? / Hát nem tudod, / hogy minden érted van / – érted? / – te kódodban hordod / a múltat / a fejlődő mindenséget / örök szeretettel / szerettelek téged / galaktikák meteorok / a semmibe hullanak / de te megmaradsz / hisz szívemből szikra vagy!”

Szabó Ferenc egész munkásságára jellemző a teljességre való törekvés, így törvényszerű, hogy verseiben sokat foglalkozik a halál kérdésével. Nem tagadja, hogy szerzetes létére is szorong a haláltól. Több versében is megfogalmazza ezt. Nyomasztja őt az idő végtelen tengerében a földi élet röpke, villanásnyi pillanata: „Két kiáltás között / reszket a röpke emberi lét / Egy-egy sikoly / a kezdet és a vég” (Két kiáltás között). A halálfélelem egész valóját áthatja: „…velőmtől vesémig / belém hasított / a halálsejtelem villámfénye / – a pengeél nyomán / vér csordult / a jeges semmi üvegszemén” (Villámhalál). Gyakran megrémül annak fenyegető lehetőségétől, hogy a halállal teljesen megsemmisül, de

végül mindig győzedelmeskedik benne az örök életbe vetett remény, az, hogy Isten gondviselő szeretete még a földi léten túl is élő valóság lesz:

„Halálom ez lesz: / beugrom a mélybe / és ráesem / az Isten tenyerére” (Repülés – zuhanás).

Ugyanígy, reménykedéssel tölti el az irgalmas Krisztusba vetett hite, hogy nem marad egyedül, ha elérkezik az óra és a perc: „Te légy velem / ha mindenki elhagy / tudom: Te irgalmas vagy. / Ha valóban eljön / végső órám / Te emlékezz énrám / életem Istene!” (Egyedül).

Pap, illetve szerzetes költőknél ritka, ha valaki szerelmes költeményeket ír, e tekintetben a magyar származású egyházi poéták közül talán csak Tűz Tamás volt kivétel. Szabó Ferencnek azonban élete őszén volt egy egész lelkét felkavaró szerelmi élménye. Versei alapján küzdelmes időszak volt ez számára, de végül a földi szerelem élménye is segítette abban, hogy még alaposabban elmélyüljön az isteni misztériumban, hogy megértse az igazi Szeretet hatalmát, ami a Lélek ajándéka. A szerelemben megtapasztalt gyengédségből kiindulva – a Lélek segítségével – még jobban növekedett Isten iránti szeretetében. Egyik, cím nélküli versében írja: „Ha nem segít / egy nagyobb szerelem, / maholnap belepusztulok. / Túléltem.” Párbeszéd című versében Animus azt mondja Animának: „Ami még hiányzik / a mindenből / Tőled kapom / mégsem vagy Mindenem / egyetlen dajkám ringat el / a bennem sajgó / felém hajló Végtelen.” Kimondhatatlan címmel pedig ezt írja: „Hagyom hogy szeress: / vedd vissza szabadságom, / Te légy az én igen nagy jutalmam / és Ő a ráadás / – a százszoros!” Isten bocsánatáért esdekel, amiért „csaltalak, menekültem / bujdostam előled / pedig nem akartalak / végleg elhagyni Téged… / Megfeszített Istenem, / ne engedd, / hogy valaha / bármi elszakítson Tőled!” (Második meghívás).

Szabó Ferenc hitében a legfőbb bizonyosságot az irgalmas Jézus megváltó halála jelenti bűneinkért. A keresztény hit egyik paradoxonát fogalmazza meg: „…meghalt az Isten / van már remény” (Az istenek alkonya). Kétségei közepette Szabó Ferenc számára a Szeretet Istene az egyetlen vigasztaló bizonyosság: „Bár jól tudod: / a Szeretet mozgat Napot / és minden csillagot, / miért gondolod időnként, / hogy tán végleg / elhagyott a Fény? / Csillag gyúlt Betlehem fölött, / a Fényforrás a földre költözött!” (Dantét idézve).

Jézusnak az egész emberiségért meghozott áldozata egyúttal modell is a költő előtt, ami az ember kötelességévé teszi, hogy ne menjen el közönyösen mások szenvedése mellett, érezze át azok fájdalmát. Ez egyik feltétele az üdvözülésnek:

„Most szállj le már / a völgybe-ködbe / és mások fájdalmát is / vedd szívedre, / ne hidd, hogy könnyen / könnyek nélkül / átszállhatsz majd / az új világba, / hol végképp nem lesz / semmi más, mint fény / és örök örömujjongás” (Holdfogyatkozás).

Ugyancsak a mások szenvedései iránti empátia fontosságát fogalmazza meg a Babits Mihály emlékére írt, Jónás jele című versben, amely önvallomásnak és öntisztulási kísérletnek is tekinthető. A költeményben Isten így figyelmezteti a küldetése teljesítése elől elbujdosó ninivei prófétát: „Mindig derűben éltél / vagy néha bűntudattal / – amíg körötted fojtogatta / társaid a szenvedés-szorongás / te könnyedén kerested / az álló pillanat ízét / s legtöbbször / észre sem vehetted / saját világod börtönrácsán át / a mások könnyét, / jaját, bánatát / – magaddal elfoglalva / önzőn ostobán nem sejtetted / hogy Ninivében / zsibongó zajban, / tóduló tömegben / sorstársaid baráti szív után / esengenek s az Irgalomra várnak! / Tartós örömben / nem lesz addig részed / amíg nem vállalod küldetésed / s vele a szenvedést / – tiédet s másokét! / Ha hirdeted / Hűségem és Szavam / és elveszíted tűnő életed, / az öröklétet nálam megleled!”

Szabó Ferenc költeményei nem dogmatikus kioktatások, kérdések és kétségek felvázolása után jut el az élet, a Teremtés csodáinak igenléséig, hatalmas teológiai és filozófiai tudását képes átültetni a vers nyelvére, gondolatilag és képileg egyaránt. Nyíltan vállalt értékelvű költészet az övé, és azt a hitből fakadó meggyőződését sem rejti véka alá, hogy

a világ ezernyi bajára, gondjára, a folyamatosan újratermelődő ellentmondások végső feloldására Jézus Krisztus az egyedüli megoldás.

Ahogy a Keresztút című versciklus Záróimádságában írja: „Jézus!/ Megmentője / az emberi erőfeszítésnek… / Lelked erejében / minden megújul: / új ég és új föld lesz / és az üdvözültek / a megújult mindenséggel / örvendeznek vég nélkül / a szeretetközösségben!”

Szabó Ferenc: Két kiáltás között – Összegyűjtött versek (1981–2022)
Agapé Kiadó, 2022

Szerző: Bodnár Dániel

Fotó: Lambert Attila

Magyar Kurír

Kapcsolódó fotógaléria