Szabó József László: Útravaló a ballagási tarisznyába

Kultúra – 2020. október 10., szombat | 15:10

A szerző római katolikus pap, író. Ezt a könyvet öt éve kezdte el írni, de abbahagyta, mert egy egyházi iskola hatodikos osztálya lelki hétvégét tartott a plébániáján, ám a hitben való elmélyülés helyett a diákok végig buliztak. Szabó József úgy érezte, ez már nem az ő világa. Később azonban pozitív élmények is érték, ezért újrakezdte és befejezte a könyvét.

A plébános író az 52. Nemzetközi Eucharisztikus Kongresszusra készülve is okot lát a reménykedésre. Egyik-másik hagyományos „katolikus” közösségnek semmit sem jelent az Egyház, „Jézusra sem figyelve a saját vallási hagyományaikat élik, egyháztudat nélkül, missziós szándék és képesség nélkül. Nem lelkesednek Jézusért. Nem éreznek felelősséget azért a világért, amely kialakult körülöttük.” Másutt viszont fiatalok százai vallanak az Egyház iránti bizalmukról és szeretetükről, ahol „igazságot, otthont és békét találnak”, és lelkesen viszik az Egyháztól kapott küldetésüket a kortársaik közé. Egyre több ifjúsági közösségben az Egyház legszebb arca rajzolódik ki, vállalják krisztusi küldetésüket. Böjte Csaba ferences testvér egy tündérkertet vizionál, amikor az emberiség jövőjéről beszél. „Csakhogy az a ’tündérkert’ nem a felekezeti öntudat és elkülönülés, nem a számolatlanul sorjázó egyéni világjobbító terv, nem egy-egy lokális kezdeményezés, hanem az Eucharisztia által krisztusi Testté formálódó Egyház” – írja Szabó József László. A szerző a keresztény nevelés feladatát abban látja, hogy a gyermek „az EMBERT önnönmagában is szerethetőnek ismerje fel”, másrészt pedig, hogy örömét lelje abban, ha másokkal jót tesz. Semmit nem ér az az etika és az a hittan, amely nem mozdít ki a komfortzónából „és nem lelkesít tevékeny felebaráti szeretetre”.

Szabó József idézi Rubovszky Ritát, a Patrona Hungariae Gimnázium igazgatónőjét: „A munkaerőpiacra vagy Isten országára nevelünk-e? Munkaerőt nevelünk-e, vagy pedig embert?” A kötet szerzője szerint még jobban kiélezhetjük a kérdést: csupán jó állampolgárt nevelünk-e, vagy pedig igaz embert? Úgy látja, hogy a mostanában erősödő liberális nevelés célja, hogy a globalizáció iránt lelkesedő embert neveljen. Ebben azonban nagy ellentmondás van: miközben az abszolút szabad embert hirdeti, „vallás-, kultúra-, nemzet-, család- és nemi identitás nélküli, uniformizált világot követel”. Megszünteti tehát azokat az egyedi sajátosságokat, amelyekben érvényesülhetne a személyes döntési képesség, és kibontakozhatna az egyén saját személyisége. A liberális nevelés célja, hogy „propagandistákat” neveljen. A keresztény nevelésé viszont az, hogy igaz embert. Az egyházi iskola feladata, hogy kivezesse a gyermeket lelki elakadásaiból és érzelmi deficitjeiből, és meghívja egy „izgalmas felfedezésre”, ami Jézusról szól, és arról az életformáról, amelynek ő áll a középpontjában.

A kötet szerzője kétféle nevelési módszert különböztet meg, a frontális és a differenciált nevelést. Magyarországon a pedagógusok jelentős csoportját a frontális nevelés, a vallástalanság és a széteső családi háttér alakította. Szabó József állítja: a liberális nevelés éppúgy uniformizál, mint a bolsevik. A keresztény nevelés egyszerre frontális és differenciált. A frontális nevelés eszköze az a kultúra, amelyet felkarolunk, de elsősorban az Egyház, amely meghív az emberlét legmagasabb szintű megélésére, a Lélek közösségi befogadására és az egyetemes felebaráti szeretetre. A differenciált nevelés alapja „a szabad akarat életben tartása, az emberi lélek teremtett voltának és egyediségének tisztelete, valamint az a pedagógus, akit mélyen megérint minden gyermek egyedisége, álma és reménye”.

A párbeszéd esélyeit illetően a kötet írója sajnálattal állapítja meg: míg a kereszténység párbeszédet kezdeményezne a liberális tudatformálókkal, azok a kereszténység felszámolására törekednek, vagy pedig a kereszténység radikális átértelmezésére liberális panelek mentén. A kereszténység „szeretné korunk megzavart lelkű liberális emberét nem öntelt, gőgös farizeusnak” látni, hanem olyannak, akiről így nyilatkozott Jézus: „Nem jársz messze az Isten országától” (Mk 12,24). Hiszen az egyértelmű, hogy a liberális ember „jó akar lenni, és nagyon keres valamit”.

Kitér a szerző arra is, hogy mi a különbség a liberális és keresztény globalizmus között. A liberális globalizmus eszköze az „agymosás és a reklám, a keresztényé a szeretet”. A kereszténység történelmi „sikertelensége” abból fakad, hogy az egyetemes testvériséget nem tudja és nem akarja külső kényszerítő eszközökkel sikerre vinni. Ellentétben a kezdetben nagy sikerekkel kecsegtető, de minden esetben súlyos kudarcba torkolló politikai kényszerintézkedésekkel. „A keresztséggel elfogadjuk a megváltást. Jézushoz csatlakozunk, Isten fiai leszünk a Jézus Krisztusba vetett hit által.” Szabó József rámutat: sokan a szabadságukat féltik Jézustól, ezért kerülik a keresztséget a saját életükben és gyermekeik vonatkozásában is. Nem tudnak a Jézusban elnyert szabadságról, de vágyódnak rá, ezért veszik át olyan könnyen „a hazug szabadsággal házalók portékáit”. A plébános nyomatékosan figyelmeztet: világossá kell tenni, nem jó, ha a politika beszél a keresztény szabadságról. A keresztény politikus arról tehet tanúságot, hogy „miképpen találta meg a saját keresztény szabadságát az Egyházban. Aki Jézushoz csatlakozik, nem kerülheti ki az Egyházat. Szívében, mintegy magától értetődő módon megszületik az Egyház.” Az Egyházról pedig azt mondta Jézus, hogy nem ebből a világból való.

Szabó József tényként állapítja meg, hogy ez a világ nem tudja önmagát megváltani. Az Egyház viszont, „ha képes valóban Egyház lenni, akkor azt adja az embernek, amire mindennél jobban vágyakozik, ám ezt az értéket, a valódi szeretetet és az élet teljességét nem találhatja meg e világ konzumkínálata keltette vágyak mentén.”

Szabó József László: Útravaló a ballagási tarisznyába
Kairosz Kiadó, 2020

Fotó: Merényi Zita

Bodnár Dániel/Magyar Kurír

Kapcsolódó fotógaléria