Szarvasok, tölgyek, királyok – Edward Rutherfurd: Az erdő

Az angolul 2000-ben publikált hatalmas és érdekfeszítő „saga”, Az erdő egyik meglehetősen cinikus elemzője például úgy jellemezte ezt az Anglia történetét a 11. századtól napjainkig bemutató történetet, mint lassú vánszorgást egy mellékúton, méghozzá egy olyan szekéren, amelynek négyszögletűek a kerekei. Ilyesmit csak az írhat le, aki könyvfogyasztóként a fast food, és nem az ízeket kiélvezni tudó slow food híve. Ez a méltánytalan kritikus ráadásul – bár maga is a szigetország szülötte – megfeledkezett arról, hogy Anglia az emberekkel szinte összenőtt kertek, parkerdők és hatalmas erdőségek országa. A világnak egy olyan része, ahol Richmondtól Sherwoodig vagy akár az oxfordi Magdalen College parkjáig a szarvas volt az abszolút főszereplő, egyfajta nemzeti címerállat.

Ez a rokonszenvesen rendhagyó, megnyugtatóan aprólékos, sokfelé figyelő és figyelmeztető krónika az Új Erdő (New Forest) területén játszódik, amelyet Hódító Vilmos nyilvánított királyi erdővé. Ez a mindmáig csodálatos, hatalmas terület, amely olyan, akár egy ország az országban, Délkelet-Angliában, Lyndhurst mellett, Hamphsire grófságban található, és háromszáznyolcvan négyzetkilométeren terül el. Már rég nem királyi erdő, de máig az erdők királya, és 2005 óta nemzeti park. Viktória királynő, mint „takarékos német háziasszony”, sok költséggel járó luxusként kiirttatta innen a később üggyel-bajjal visszatelepített szarvasokat, mégis minden időben ezek a nagyszerű állatok voltak az angol erdők királyai.

Így ír róluk Rutherfurd a regénye egyik legszebb fejezetében, amely Hódító Vilmos becsvágyó fia, az éppen ebben az erdőben meggyilkolt II. Vilmos uralkodásának utolsó esztendejében játszódik: „A szarvas továbbra is felvetett fejjel várakozott. Dámvad volt. Háromféle szarvas élt az Erdőben. A legnagyobb tisztelet az őslakosnak számító nagy testű, rozsdavörös szarvasokat övezte – ők voltak az erdő hercegei. Őket követték a kutyánál alig nagyobb, kíváncsi természetű rokonaik, a kedves, törékeny termetű őzek. A harmadik csoportot képező kecses lények, a dámvadak, a normann hódítókkal együtt érkeztek a királyi Erdő bozótosaiba. A büszke tartású vad majdnem kétéves volt. És valamilyen oknál fogva a természet még a szokásosnál is világosabb bőrrel ajándékozta meg.” Ezt a gyönyörű szarvast egy valóban létezett, rokonszenvesen öntörvényű nemes kisasszony, Adela menti meg a haláltól, aki mit sem törődik a vadászatra is érvényes királyi jogokkal, feudális törvényekkel. Ez a szarvas és az Erdő legöregebb tölgye is szemtanúja lesz a következő évben II. Vilmos (angol nevén William Rufus) meggyilkolásának, amelyet még a 19. században is balladai hangulatú fametszeten örökítettek meg. 

Külön fejezet szól az erdő büszkeségéről, a beaulieau-i apátságról is, amelynek francia eredetű neve ugyancsak a normann időket idézi, latin neve, a bellus locus regis, azaz a „királyok gyönyörű helye” pedig a kora középkori Angliát jellemző királyi egyeduralom és a Katolikus Egyház viszonyára utal. Ez a kolostori fejezet előkészíti az angol reformáció kezdeteire és Véres Mária, majd I. Erzsébet uralkodására vonatozó hangsúlyos részleteket, illetve azt az éjszakát, amikor a spanyol armada hajóit ugyanaz a szélvihar pusztította el, mint a Rufus halálát „szemlélő” öreg tölgyet, amelyet a királygyilkosságtól kezdve csak Rufus-tölgynek neveztek. 

A regényben és az erdőben természetesen megjelenik a Cromwellék által lenyakaztatott komoly és szelíd I. Károly, ahogyan kicsapongó fia, a restauráció kétes hírű hőse, a francia földről hazatérő II. Károly is. Továbbá egy anglikán lelkész, Gilpin tiszteletes, aki nagy merészen kihasít egy kis területet a királyi Erdőből, s ott Istennek tetsző módon az írás, az olvasás és a számolás mellett a Biblia ismeretére okít húsz-húsz falusi fiút és leányt. Az erdő egyik legnagyobb pusztulása a 18. századi, már kapitalizálódó és tengeri hatalomra törekvő Angliában következett be, Horatio Nelson admirális idejében, amikor a brit hadiflotta hajóit részben az Új Erdő tölgyeiből építették meg. Ezt követte a már említett borzalom, a Viktória királynő korabeli rendelet, pontos és ijesztően józan nevén a szarvasmentesítési törvény, amely hét-tízezer nemes állatot ítélt halálra. Hiába, ez már az Úr 1851. esztendeje, a gőz, az acél és a londoni világkiállítás korszaka. Az Új Erdő csodálatos természeti értékeit csak jóval később, 1875-ben kezdi felismerni az alsóház odalátogató különbizottsága: ekkor határoznak a korábbi állat- és fairtás helyett a flóra és a fauna védelméről. A regény elvezet bennünket a nemzeti park megalakulása előtti, már „zöld nézeteket” valló korszakba, amikor egy televíziós stáb, többek között Lyndhurstöt és Beaulieu-t is bemutatva, már Anglia egyik kincseként említi ezt a területet.

Nagy kár, hogy Rutherfurd könyve, legalábbis a keménytáblás változatban, csuklót próbálóan nagy méretű és sózsáknehéz. De e-book formájában, méltó útikalauzként és „lélekröptetőként”, sokan minden akadály nélkül magukkal vihetik, s nyilván viszik is, amikor erre a természeti és épített szépségekben gazdag vidékre látogatnak. Szívből ajánlom ezt az angol történelmet és az angol erdőket szerető magyar olvasóknak. 

Edward Rutherfurd, Az erdő, Alexandra Kiadó, Pécs, 2020.

Szöveg: Petrőczi Éva

Fotó: Alexandra Kiadó

Magyar Kurír

Az írás nyomtatott változata az Új Ember 2021. február 14-i számának Mértékadó mellékletében jelent meg.