Széchenyi Zsigmond és Balatonföldvár

Kultúra – 2021. június 13., vasárnap | 17:17

Amikor a kiváló vadász-író, Széchenyi Zsigmond önéletrajzának második kötetét, az Ünnepnapokat az iskolai könyvterjesztőnél részletre megvásároltam, lehettem vagy tizenkét éves.

S mint babakorom óta igazi Balaton-rajongó, nagy érdeklődéssel, hol szomorúan, hol nevetve olvastam a Kőröshegy című fejezetet, amelyből kiderült, hogy a méltán legendás hírű és nagyon szeretnivaló természetű (ezt néhány kisebb hazai vadászaton vele jókat beszélgető nagyapámtól hallottam), a puska- és a tollforgatásban egyaránt jeleskedő Zsigmond apja, Széchenyi Viktor, a Magyar Nemzeti Múzeumot alapító Széchényi Ferenc dédunokája alapos gazdasági „elvérzés” áldozata lett, amikor szinte gyerekemberként egy nagy-nagy balatoni vállalkozásba fogott.

Fia így foglalja össze szűkebb famíliája balatonföldvári drámáját: „Tudnunk kell, hogy a kőröshegyi határ lenyúlott egészen a Balaton partjáig, magába foglalta azt a területet is, ami azóta virágzó fürdőhellyé fejlődött, még csak a helye volt meg, semmi egyebe. Még a neve is hiányzott. (…) az ambíciózus gyerekhadnagyban dicséretes terv fogamzott meg: modern igényeknek megfelelő, az eddigieken túltevő balatoni fürdőhely létesítése… Sorra keletkeztek a részben még ma is létező, immár átkeresztelt szállodák, a »Zrínyi«, a »Bendegúz«, a »Garabonciás«. Strandot építettek, finom utakat; parkíroztak, szépítettek, minden téren kívánatossá igyekeztek tenni az újdonsült fürdőhelyet. (…) De öntudatra ébredésem első évei, (úgy 1902-től – P. É.) bizony már a balatonföldvári panaszok jegyében teltek. (…) Időközben persze – tudtomon és érdeklődésemen kívül – lankadatlanul folyt a fürdőhely propagálása, szebbé tétele, (…) míg végül 1904-ben kényszerű kenyértörésre, Balatonföldvár eladására került sor. (…) Hatéves voltam akkor.” Megmaradt azonban, az erdőjáró, hűvösbe kívánkozó és bizony úszásban gyöngécske kis Zsiga legnagyobb bánatára a hét Széchenyi-villa, egymáshoz közel, az Imre utcában – köztük a Széchenyi Viktor és családja nyaralójául szolgáló, napjainkban tökéletes állapotú „Kulipintyó”. Itt aztán lehetett sírdogálni az osztrák nagyszülők mileschaui illatos-hűs fenyvesei s az ottani vadlesek után!

Az emberi bajokat jóra, derűre fordító Teremtő azonban gondoskodott arról, hogy az Imre utcai családi pihenőhelyen sokat nyűgösködő egykori kisgyerek éppen a Balatonnál, igaz, nem pontosan Földváron, de a közeli Kőröshegyen, majd jóval később Balatongyörökön és Keszthelyen mégis sok örömet találjon. Igaz, a kőröshegyi családi kiskastélyban is érték kudarcok Széchenyi Zsigmondot az 1924 és 1932 közötti nyolc esztendőben, mert a rangos cambridge-i diploma ellenére nem lett belőle túl sikeres mezőgazda. Zoológia ide vagy oda, még az állattenyésztésben sem jeleskedett. Mégis itt vetette papírra első nagy sikerű vadászkönyvét, az 1930-ban megjelent, s tíz kiadást megért Csui!...-t, s kőröshegyi éveiben összesen huszonhárom szarvasbikát sikerült elejtenie. Erről nem csak ő számolt be, hanem a Balaton egyik rangos tudósa, Reöthy Ferenc is 1990-ben megjelent, Kőröshegy című könyvében.

A Balaton-vidék akkor is megtartó menedéknek bizonyult, amikor 1951-es hajdúsági kitelepítése után (amikor is egy baromfiak lakta csirkeólban kapott szállást!) Balatongyörök sokkal barátságosabb „kényszerlakhelynek” bizonyult. Itt a Reznik család adott át neki egy kényelmesnek mondható szobát, s vonattal járt be dolgozni a keszthelyi Helikon Könyvtárba, ahol négy nyelv ismeretében állított össze egy vadászati szakbibliográfiát. Bertha Bulcsu így ír erről Balatoni évtizedek című könyvében: „Nem értették az életét. (Sem a barátságos Reznikék, sem a falu többi lakója – P. É.) Ez nem is csoda. Széchenyi ugyanis ebben a kis Balaton-parti faluban nem úgy élt, mint a földmívesek, s nem is úgy, mint az urak a villasorban. Úgy élt, mint egy értelmiségi. Hetenként egyszer-kétszer látogatókat fogadott. De nem vizitelőket. (…) Kik látogatták? Például a kőröshegyi parasztok, erdőkerülők, juhászok. A régi emberei. Egy sem érkezett üres kézzel.”

Ezek a száműzetésben töltött évek – akár tekinthetjük ezt az egykori földvári nyarakért kapott vigasztalásnak – hozták meg számára a holtig tartó szerelmet és további könyvei „múzsáját”, Hertelendy Margit grófnőt. A ma is élő, s férje emlékét, életművét mindmáig szeretettel gondozó Mangi nénit. „Deklasszált elemekként” mindketten a keszthelyi Helikoni Könyvtárban dolgoztak, s ebben a városban kötöttek házasságot 1959. május 5-én, ekkor még Balatongyörök lakóiként. Összesen nyolc boldog évet, s még egy közös afrikai utazást is kaptak a sorstól; Széchenyi Zsigmond 1967-ben hunyt el. Emlékét a hatvani vadászati múzeum emlékszobája és több szobor őrzi. De elsősorban páratlan értékű, nem csak vadban és vadászatokban, de remek portrékban és kultúrtörténeti leírásokban ugyancsak gazdag művei. S a balatoni régió összesen négy települése, Földvár, Kőröshegy, Györök és Keszthely. Az egykor majdnem víziszonyos fiúcska végül megszokta és megszerette ezt a számos vonásában mediterrán régiót, még akkor is, ha Bertha Bulcsu és a györökiek csak nagy vízparti sétáira emlékeznek, meg írógépe fáradhatatlan kopogására s olvasólámpája barátságos fényére, nem pedig látványos, „wesselényisen” bátor balatoni úszkálásaira.

Szöveg: Petrőczi Éva

Fotó: Fortepan; Múlt-Kor

Magyar Kurír

Az írás nyomtatott változata az Új Ember 2021. június 6-i számában, a Mértékadó kulturális mellékletben jelent meg. 

Kapcsolódó fotógaléria