Bretz Gábor diszkográfiája és „filmtára” jelentős darabokkal bővült: a Salome 2018-as salzburgi felvétele után, ahol és amelyben Jochanaant, vagyis Keresztelő Jánost énekelte, nemrég jelent meg a 2019-ben, Bregenzben, a címszereplésével bemutatott Massenet-opera, a Don Quichotte. És jóllehet a Theater an der Wienben a Fidelio tavaly márciusra kitűzött nyilvános premierjére már nem kerülhetett sor, a Beethoven-év fontos bécsi produkciója Bretz Gábor Don Pizarrójával hozzáférhetővé vált Blu-rayen és DVD-n. Beszélgetésünk témája így Cervantes hősétől a húsvéti Parsifal Gurnemanzáig ívelt.
– A zseniális orosz basszus, Fjodor Saljapin egyik kedvenc olvasmánya volt Cervantes regénye, Massenet pedig – akivel jó barátságban volt – kifejezetten rá gondolva komponálta a Don Quichotte-ot. Az ötfelvonásos operát 1910-ben, Monte-Carlóban mutatták be. Érződik a darabon „a Saljapin-központúság”, hiszen a főhős szinte az első pillanattól az utolsóig a színen van. Nem tisztem, hogy a művet zenetörténeti szempontból pro vagy kontra véleményezzem, de én minden tekintetben nagyon megszerettem.
Meyerbeer: A hugenották (Fotó: Berecz Valter)
– Belülről megélve milyennek látta ezt a klasszikus és kortárs elemeket nem ötvöző, inkább egymás mellé állító, ideákat felvillantó, látványos és meghökkentő, a mai hétköznapi realizmust közvetítő rendezést?
– Ezt a bregenzi produkciót – a rendezést és a főszerepet – tavaly az osztrák zenésszínházi kritikusi díjra jelölték Salzburgban. Az elismerés elnyerése az erős mezőnyben óriási megtiszteltetés volt számomra. Sajnáltam, hogy Mariame Clément nem kapta meg a rendezői díjat, hiszen az előadás sikere egyértelműen az ő munkájának is köszönhető. Olyan szempontból aktualizált, hogy megmutatta: ha egyáltalán léteznek, milyenek a mai hősök. Érdekes keretes szerkezetet adott a darabnak: az öt felvonásból az első és az utolsó a klasszikus művet, a Saljapin-féle előadást idézte. A maszkom is Saljapin Don Quijote-fotói alapján született, amelynek az elkészítése minden előadás előtt másfél órát vett igénybe. A második, harmadik és negyedik felvonás viszont más-más kortárs helyzeteket, helyszíneket és karaktereket mutatott, mintha minden egyes rész egy-egy külön opera lett volna.
Erkel: Hunyadi László (Fotó: Tomas Opitz)
– Az átalakulás viszontagságain túl énektechnikailag nehéz Don Quijote/Don Quichotte?
– Jóllehet ez az opera mindössze kétórás, a szerep relatíve hosszú, vagyis „kilóra” sok. Nehéz megtanulni, de miután megvan, nagyon jólesik énekelni és játszani. Úgy volt, hogy tavaly novemberben Németországban is bemutatják ebben a rendezésben, a vírus miatt azonban azt is halasztani kellett. De tervezik, így bízom benne, hogy később még újra sor kerülhet rá.
– A Beethoven-jubileumhoz kapcsolódva az 1805-ös ősbemutató helyszínéül is szolgáló Theater an der Wien tavaly a Fideliót tűzte műsorra a kétszeres Oscar-díjas osztrák színész, Christoph Waltz rendezésében. Hogyan állt össze végül ez a rendhagyó körülmények között született előadás?
– Ez alkalommal Bécsben az 1806-os átdolgozást vették alapul, amely az utolsó, véglegesített változathoz képest a tenor számára hangilag kevésbé megterhelő, a címszereplőnek, a szopránnak viszont nagyon nehéz. A munkafolyamat közben már tudtuk, láttuk, hogy nem lehet megtartani a március közepi premiert. De eleve tervezték az előadás felvételét, úgyhogy három egymást követő napon rögzítették a végső próbákat és a főpróbát, majd azokból vágták össze a legjobb változatot. Waltz fantasztikus színész, aki rendkívül gondos rendezőnek bizonyult, a legapróbb részletekre is ügyelt. Nyilván aktív filmes múltjának és jelenének is köszönhető, hogy főleg az arcjátékra, az apró gesztusokra helyezett nagy hangsúlyt. A Rocco–Pizarro-duettet például napokig próbáltuk. Amikor már azt hittem, megérkeztünk, még akkor is hozzáadott nüánszokat. Úgy mentünk végig a darabon, ahogy a prózai színészek kezdik a felkészülést, a szövegolvasástól indulva. Sőt, már előre kaptunk tanulmányokat, elemzéseket, történeti leírásokat, amelyeket a rendező a darab szempontjából fontosnak tartott. Az én karakteremben kicsit visszaköszönt az, amit Waltz a Becstelen brigantykban játszott: Don Pizarro egy hidegvérű, kegyetlen figura. A karmester, Manfred Honeck ugyancsak németes precizitással követelte meg tőlünk, énekesektől az instrumentális hangzást, hogy az együttesekben úgy szóljunk, mintha hangszerek lennénk. Arra a fajta összhangra és összhatásra törekedtünk, amelyet annak idején Beethoven elképzelhetett.
Az új Don Carlos Fülöp királyaként, az Erkel Színházban (Fotó: Ligeti Edina)
– Itthon február 20-án Verdi Don Carlosának az Erkel Színházból közvetített online premierjén lépett fel. Ezúttal az opera ötfelvonásos, modenai változatában alakította II. Fülöpöt.
– Olyan szempontból szerencsém volt, hogy 2015-ben, majd 2019-ben Hamburgban már énekeltem a Don Carlos ötfelvonásos, francia verzióját, ami még ennél az olasz nyelvű modenainál is hosszabb. Peter Konwitschny húsz évvel ezelőtt, Hamburgban született remek rendezését egyébként a bécsi Staatsoperben is játszották. Frank Hilbrich megközelítése több szempontból hasonlóan modern. Sehol és mindenhol vagyunk, hiszen a kortól, a konkrét időtől függetlenül az emberi kapcsolatokat, a szereplők sorsát, magányosságát és megpróbáltatásait állította középpontba.
Gounod: Faust (Fotó: Rákossy Péter)
– Közben egy újabb remélt bemutató is közeleg Budapesten: április 2-án, a Parsifal. Gurnemanzként Bolognában debütált. Mennyire meghatározó az Ön számára az ott szerzett szerepélmény?
– Wagner 1883-ban bekövetkezett halála után harminc évig hivatalosan csak Bayreuthban, a Wagner által létrehozott Festspielhausban játszhatták ezt az 1882-ben bemutatott ünnepi zenedrámát. E megkötést időközben több operaház, köztük a New York-i Metropolitan is megszegte, de 1914. január 1-jén így is a világon elsők között szólalt meg a Parsifal Budapesten, Barcelonában és Bolognában is. 2014-ben, a bolognai premier századik évfordulójára a Romeo Castellucci által rendezett brüsszeli Parsifal-produkciót vették át. Ott és abban énekeltem először Gurnemanzot. Budapesten aztán beálltam a Mikó András-féle klasszikus változatba, most pedig készülünk az újra, amelyet Almási-Tóth András visz színpadra. A bolognai előadás Castellucci egyik legérdekesebb, legizgalmasabb rendezése volt. Később, 2018-ban a salzburgi Saloméban újra vele dolgozhattam. Az ő magával ragadó, különleges elképzelései, sajátos koncepciói mélyen bennem maradtak. Nem hiszem, hogy meglepetésként érne egy újabb kortárs felfogású Wagner-előadás.
Mozart: Don Giovanni (Fotó: Nagy Attila)
– A Parsifal nagypéntek, a húsvéti szent napok elmaradhatatlan része lett itthon is.
– Hívő emberként természetesen fontos számomra a mű keresztény tartalma. Nekünk, énekeseknek pedig az a szertartás, hogy ilyenkor megszólaltatjuk. Hagyományosan nagypénteken és húsvéthétfőn is. A Parsifal zenéje áthatja az egész ünnepet, ami csodálatos dolog.
Pallós Tamás/Magyar Kurír
Az írás nyomtatott változata az Új Ember 2021. március 21-i számának Mértékadó mellékletében jelent meg.
Kapcsolódó fotógaléria