Szentmártoni Mihály SJ: Jézussal kettesben

A szerző állítja: ez a szöveg nem könyvnek készült; elmélkedések gyűjteménye, amelyeket a Szent Ignác-i lelkigyakorlatok egymásra épülő témái fonnak „színes, egységes csokorrá”. Nevezhetjük lelki olvasókönyvnek, de elmélkedési segédkönyvnek is használhatja bárki, aki maga végez lelkigyakorlatot. Akár egy teljes hónapra is találunk a kötetben anyagot az elmélkedésekhez. Minden „nap”, vagyis minden tematikus fejezet végén feladatok, javaslatok, szempontok segítik a lelkigyakorlatozót, hogy „Jézussal tudja járni imádságos útját, és Vele élje az életét”.

A kérdésre, hogy mi a lelkigyakorlat, Szentmártoni Mihály kifejti: nem tudós teológiai előadás vagy biblikus elemzések sorozata; nem az elmulasztott imák pótlása; nincsen benne semmi kényszer. Különféle lelkigyakorlat-modellek léteznek. A szerző korunk egyik legnagyobb lelki problémájának nevezi, hogy „elveszítette a titok, a misztérium iránti érzékét”. A tudományok – legelsősorban az orvostudomány – azzal hitegetnek bennünket, hogy belátható időn belül képesek lesznek megmagyarázni minden titkot. Mivel a hiszékenység velünk születik, könnyen elhisszük ezt, noha a józan ész tisztában van azzal, hogy vannak valóságok, amelyeket nem lehet megmagyarázni, mindvégig titkok maradnak. „Így az élet és a halál, a szenvedés és a szeretet olyan valóságok, amelyek a titkok világába tartoznak, s a titkot ésszel nem lehet megközelíteni, csak szívvel”.

A könyvben leírt lelkigyakorlat általános kerete a titok, az egyes témák pedig követik a Szent Ignác-i lelkigyakorlatos könyv klasszikus témáinak sorendjét: az Isten titka, az ember titka, a bűn titka, a megváltás titka, hivatásunk titka, a szenvedés és a szeretet titka, az Egyház titka és a feltámadás titka.

A pozitív választ, hogy mi a lelkigyakorlat, abból az ismert evangéliumi jelenetből olvashatjuk ki, amelyben az apostolok nem tudtak meggyógyítani egy beteg gyermeket (Mt 17,14–21). Három választ is találunk a kérdésre – írja a szerző. A lelkigyakorlatok kezdetén nekünk is – akárcsak az apostoloknak – kételyek, aggodalmak, keserűségek vannak a lelkünkben. Ám le kell vennünk az álarcokat; Jézus előtt nem kell szégyellnünk a gyengeségeinket, könnyeinket, de az örömünket sem. Miután kiöntöttük lelkünket Isten előtt, némuljunk el, és figyeljünk a válaszokra, legyünk kitartóak az elmélkedésben. S végül – mivel a lelkigyakorlat a Jézussal eltöltött imaórák ideje – tegyük félre minden gondunkat. „A jelen pillanat misztikája a fontos: itt és most kettesben lehetek Jézussal.” Ezért fontos a hallgatás, a csend, a magány.

A jezsuita pap pszichológus Szent Márta három lelkigyakorlatos erényét emeli ki: osztatlan figyelemmel, minden erejével és képességével annak a munkának szentelte magát, amellyel éppen foglalkozott, vagyis az ebéd elkészítésével. Mi gyakran nem vagyunk ott sem lélekben, sem szellemiekben, ahol lennünk kellene; Márta a nehézségével egyenesen Jézushoz fordult. Kövessük őt mi is ebben; Márta elfogadta Jézus feddő szavait, és tovább folytatta a munkát. Volt benne annyi alázatosság, hogy belássa, rosszul cselekedett, és ezért zsörtölődés nélkül, a korábbi lelkülettel és erővel folytatta a munkáját. Jézus nekünk is mond majd sok mindent, de a vigasztaló és bátorító szavak mellett esetleg meg is fedd valamiért. Legyen bennünk is annyi alázatosság, mint Mártában, és „bátor alázatossággal” folytassuk megkezdett utunkat.

Azzal kapcsolatban, hogy mi a sorsunk, Szentmártoni Mihály SJ Keresztelő Szent János példáját említi, akinek születése, halála és élete mindnyájunk sorsának mintája. Van, aki azért született, hogy hirdesse az Igét, mások azért, hogy könnyítsenek mások szenvedésén, vannak olyanok is, akik úgy érzik, hogy „imára kulcsolt kéz legyenek ebben a pogány világban”. Az ember csak akkor lehet megelégedett, ha megérti, miért született, mert csak így képes értelmet adni életének, szenvedésének, és csak így képes a halálra gondolni. Alapkérdés, hogy „Mi az én személyes karizmám?”. Sokszor kell ismételgetnünk ezt a szót, hogy mélyen belevésődjön a lelkünkbe, és annyira áthasson bennünket, hogy identitássá, önazonossággá váljon.

A kötet írója Mel Gibson Passió című filmjének kapcsán ír nagypéntek és húsvét folytatódó drámájáról. Minden évben a nagyhéten lélekben végigéljük Jézus szenvedéstörténetét, a film pedig erőteljesen elénk idézte, hogy a keresztút „iszonyatosan tragikus emberi dráma, az emberi gonoszság drámája volt. Jézus szenvedése emlékeztet arra, hogy az Isten elleni bűn borzasztó dolog, ha a bocsánat ekkora árat követelt meg.” A feltámadás drámáját illetően pedig Szentmártoni Mihály felidézi azt a jelenetet, amikor vasárnap hajnalban Péter és János az üres sír felé futottak (Jn 20,3–4). Péter az üres sírt látja, János a feltámadt Jézust. János „olyan ember, aki földi dolgokat néz, de mennyei valóságokat lát”. Ezt kell nekünk is megtanulnunk. A feltámadás drámája abban van, hogy az emberek ma is nézik a jeleket, de nem látják azok üzenetét – írja a szerző. – Pedig ha a hit szemével látnánk, akkor nemcsak a szörnyűségeket fedeznénk fel a világban, hanem a segítőkész és áldozatkész emberek lelkében működő Krisztus számtalan megnyilvánulását is.

Szentmártoni Mihály vallja: soha nem vagyunk egyedül, ott van mellettünk mindig „jóságos mennyei Atyánk, vigyáz ránk, hogy semmi baj ne érjen bennünket”, csakúgy mint minden lelkigyakorlaton a Boldogságos Szűz Mária. Nincs okunk tehát félni.

Szentmártoni Mihály SJ: Jézussal kettesben
Korda Kiadó, 2018

Fotó: Merényi Zita

Bodnár Dániel/Magyar Kurír