Szepesi Attila és Nagy Gáspár 1956-os versei a Nap Kiadónál

Szepesi Attilával Száraz György Miklós író beszélgetett, az idő rövidsége miatt főként az 56 vers című kötetről. Száraz György Miklós emlékeztetett, az 56 vers a Medvecukor és a Varázsfüvek után a költő harmadik 1956-os tematikájú kötete. Míg azonban a korábbi két kötetben megjelent költemények Szepesi Attila életéről is szólnak, a beregszászi gyermekkortól kezdve egészen napjainkig, addig az 56 vers csak a forradalmat idézi meg: október 23-án kezdődik és novemberben véget ér.

Szepesi Attila nemcsak a természetben szereti a „kis világokat”, kis történéseket, hanem az életben is. Kizárólag azt eleveníti meg, ami beletartozik személyes környezetébe, amit közvetlenül érzékelt, tapasztalt. Mindaz, ami azon túl van, egy imaginárius térben létezik csak számára, akár igaz is lehet, de éppúgy tartozhat a tündérek, legendák világába is. Szepesi Attila az apróságokat veszi észre, mégis 1956 a maga teljességében bontakozik ki a szemünk előtt verseiben – adott rögtönzött elemzést a kötetről Száraz György Miklós, és idézett egyúttal Pécsi Györgyi irodalomtörténésznek a Kortársban megjelent kritikájából: „Szepesi Attila törekszik a barbár civilizálására, igyekszik azt régi történetek elmesélésével magához szelídíteni.”

Szepesi Attila tizennégy éves volt 1956-ban. Felidézte, hogy nyolcéves koráig a Szovjetunióban, a kárpataljai Beregszászon élt szüleivel. Édesanyja emlékei szerint hároméves koráig ádáz kisgyerek volt, de akkor megbetegedett agyhártyagyulladásban, és szinte csodával határos módon gyógyult meg. Attól kezdve viszont sokat meditált, és azóta nem az élet sodrában halad, hanem szemléli a dolgokat. A forradalom idején egyszerre volt csavargó, verekedő, állandóan focizó, illetve rengeteget olvasó kamasz. Száraz György Miklós felvetésére, hogy verseivel mintha a középkor haláltáncát, Hieronymus Bosch világát idézné meg, a költő kifejtette: ez sokáig nem volt nála tudatos, de egy idő után törekedett rá, hogy az egyáltalán nem sötét középkorban megrekedt emberré váljon, és reméli, hogy ez sikerült neki.

A kötetben több versnek is van bibliai alapja: Dániel az oroszlánok vermében; Jób; Babilon vizeinél. Szepesi Attila ezzel kapcsolatban elmondta, ez nem véletlen, a hit korán megérintette, míg Beregszászon laktak, gyakran ministrált. Száraz György Miklós a Dániel az oroszlánok vermében című verssel kapcsolatban kiemelte, hogy itt a költő mintha nem a gyermek, hanem a felnőtt szemével látná az eseményeket, nem patetikusan, de tele empátiával, szeretettel: „Nem héroszokat láttam, / csak internálótáborok megalázottait, / rendőri felügyelet alatt álló háborgókat, / cipőgyárak és textilüzemek szomorú tekintetű, / kitaposott szandálban járó munkáslányait, / akik csöppet sem gyanútlanul, / mégis elszántan álltak meg / a halált osztó tankok előtt, / mint Dániel az oroszlánok vermében..”

Az Októberi stációk – Nagy Gáspár és 1956 című kötetet annak összeállítója és szerkesztője, Pécsi Györgyi irodalomtörténész mutatta be. A könyv a 2007 januárjában, életének 58. évében elhunyt költőről elnevezett alapítvány kérésére született meg. A gyűjteményben Nagy Gáspár 1956-ról szóló versei mellett olyan dokumentumok, interjúrészletek, tanulmányok olvashatók, amelyekből – középpontban a magyar írótársadalom szerveződésével – élményszerűen kirajzolódik az adott korszak rendkívül mozgalmas és izgalmas története. Ráláthatunk a hetvenes és különösen a nyolcvanas, kilencvenes évek korántsem homogén szellemi, politikai kataklizmáira, drámáira, visszásságaira, ellentmondásosságaira, melyekre emlékeznünk kell.

Pécsi Györgyi leszögezte: Illyés Gyula Egy mondat a zsarnokságról című verséhez hasonlóan Nagy Gáspár Öröknyár: elmúltam 9 éves című költeménye – melyben Nagy Imre mártírhalált halt miniszterelnök eltemetését és a gyilkosok néven nevezését követelte – is a forradalom ikonikus versévé vált. Az 1984-es Öröknyár… és az 1986-os A Fiú naplójából... című versek megjelenését országos politikai botrányok követték, szerkesztők leváltása, és a szegedi Tiszatáj folyóirat betiltása. Nagy Gáspár azonban nemcsak e két versével, de egész költészetével és ezzel a költészettel tökéletesen egybevágó életével őrizte a magyar forradalom tisztaságának és méltóságának emlékezetét.

Az irodalomtörténész emlékeztetett rá, hogy a költő szülőfalujában, a Vas megyei Bérbaltaváron gyermekként személyesen találkozott a Nyugatra menekülő ’56-os hősökkel. Sokan az ő házukban szálltak meg, hallgatta történeteiket, és az is az emlékezetébe égett, amikor két évvel később, 1958-ban Nagy Imréék kivégzését családja megsiratta. Nagy Gáspár a pannonhalmi bencés gimnáziumban tanult, itt érettségizett. Tanúja volt tanárai meghurcolásának, a rendszer hisztérikus bizalmatlanságának, ugyanakkor a nemzet ezeréves és a kereszténység kétezer éves hagyományához való kulturális, lelki, erkölcsi hűsége is megerősítést kapott. Nagy Gáspárt – vallomása szerint – valójában az 1968-as szégyenteljes csehszlovákiai megszállás, a „prágai tavasz” leverése tette érzékennyé a történelem iránt. A Szent István napján az országból Csehszlovákiába dübörgő „testvéri” tankok szégyene ébresztette rá arra, hogy a magyar forradalom vérbefojtása után tizenkét évvel sem beszél senki sem a világtörténelmi jelentőségű forradalomról, sem az azt követő rettenetes megtorlásról.

Pécsi Györgyi tényként állapította meg: a szocializmus harminckét esztendeje alatt Nagy Gáspár volt az egyetlen magyar költő, aki szakítva az 1956-os tabuval, említett, Öröknyár… című versében egyértelműen utalt Nagy Imrére és az ’56-os mártírok gyilkosaira: „egyszer majd el kell temetNI / és nekünk nem szabad feledNI / a gyilkosokat néven nevezNI”. Az Új Forrásban megjelent vers a hatalom példátlan arroganciáját váltotta ki. Nagy Gáspár ebben a helyzetben lemondott az Írószövetségben betöltött titkári posztjáról, de elveihez hű maradt. Szent Pált idézte: „Hirdesd az igét, állj vele elő, akár alkalmas, akár alkalmatlan [...], mert jön idő, amikor [...] az igazságot nem hallgatják meg, de a meséket elfogadják. Te azonban maradj mindenben meggondolt, viseld el a bajokat, teljesítsd az ige hirdetőjének feladatát, töltsd be szolgálatodat.” Nagy Gáspár egyszerűen csak komolyan vette, hogy az íróknak erkölcsi kötelességük az igazságot akkor is kimondani, ha az kényelmetlen, és akkor is, ha személyes egzisztenciájuk kifejezetten megsínyli azt.

Pécsi Györgyi ezt követően arról is beszélt, hogy Nagy Gáspárt keserűséggel töltötte el a rendszerváltozás drámai ellentmondásossága, a régi hatalom új köntösben való átmentése, a társadalmi, nemzeti megosztottság, és különösen ’56 megítélésének és emlékezetének elsikkasztása, elmaszatolása, az erkölcsi rehabilitáció elhúzódása. Az irodalomtörténész azonban rámutatott: Nagy Gáspár, mint a pompeji katona, hajlíthatatlan, konok következetességgel örök őrzője és védelmezője az ötvenhatos magyar forradalom emlékezetének. Októberi stációk – Keserű töredékek című versében így ír: „Talán kell még ötven év… / akkorra már mindenki lelép / ezen és azon az oldalon …/ s nem marad már más egyéb, / csak vegytisztán a forradalom!” 

Fotó: Merényi Zita

Bodnár Dániel/Magyar Kurír