Szeretet az élet minden rezdülése iránt – avagy mire tanít Vuk?

„Arra gondolok, hogy azért állt meg István bácsi szíve, mert mind kiírta belőle a Szeretetet, ami éltette. És most nagyon fáj a szívem, de azért nem búcsúzom, mert én István bácsit mindabban látni fogom, amiről írt. A Velencei-tó csónakjában, fűben, fában, vízben, felhőben, Vukban, Lutrában, Kelében, a ködben és a napsütésben…” Egy gyerektől származnak ezek a sorok, 1970-ből, az író sírján hagyott búcsúlevélből.

Így vagyunk mi is, félévszázad után is. Erdőn-mezőn járva, ha nyúl szalad, ha fácán rebben vagy róka oson, ha őzek futását, madarak röptét csodáljuk, ha a természet törvényeit figyeljük – Fekete István szerető szemével is látjuk és nézzük mindezt. A magyar táj hűséges, mély ismerője ő. Mennyi harmóniát, mennyi békét, szépséget és szeretetet őriznek sorai! Világában a teremtett rend uralkodik. Áldott az oltalom, amit kínál. Mielőtt bezárul a 2020-as év, még egyszer visszatértünk hozzá, az ő erdejébe, róka járta ösvényeket követni.

Mert örökké szaladni fog ebben az erdőben egy fürge kis róka. Vuknak hívják, és híres, nagy vadászok unokája. Története kezdetén ragyogó pompával fogadja az olvasót a tavaszi erdő, felejthetetlen a virágos kikelet leírása: „…már meleg párákat lehelt a föld, s a virágos fák illatos üzeneteket küldtek egymásnak apró szélgyerekekkel, kik valamelyik böjti viharból szakadtak itt, és jól érezték magukat a virágzó cseresznyefák koronájában.”

Minden él, minden örvendezik és ujjong ebben az erdőben, ebben a tavaszban – törvény szerint. Csak Kag, a róka lapul feszülten a bokor alatt. Őt is az élet törvénye hajtja: élelmet vinni a fiaknak. Illatokkal az orrában, hangokkal a fülében, éberen, suhanó árnyként járja vadászó útjait, és sok csatában diadalmaskodik, mielőtt eljön a végzetes nap. Mert az erdő harmatos füvén a nyomok olyanok, mint írás a papíron; és ezt az írást nem csak a rókák népe tudja olvasni. Veszedelem közelít a tölgy ölében rejtőző tóparti rókavár lakói felé. „Az ember ereje már kinyújtotta értük éles karmait.”

Pedig még csak egy újságpapírt zörget az erdőn szél… De a természet életet és halált örök körforgásban tartó kemény, szép rendje most megborul. A rókák megbénítva várják a pusztulást. Mert megtanulták, hogy nem szabad közelíteni semmihez, amiben „a Simabőrű ereje lakik”. Kag látja majd „Inyt, a kedvest elpusztulni”, aztán elmúlik ő is, megadja magát annak, „ami elől nem lehet elszaladni”. A tavaszi erdő pedig – törvénye szerint – tudomást sem vesz a benne zajló drámáról. Nevet, és a bokrok alján gyöngyvirágok csilingelnek. Csak az árván maradt kis Vuk sír keservesen: „Egyedül vagyok… kicsi vagyok… éhes vagyok.” – „Ki fia vagy odalenn, kis vérem?” – „Kag fia vagyok…, és még kicsi vagyok. Segítsetek Vuknak, a kisrókának!” És ekkor kigyúl „két élő lámpás, két titokzatos rókaszem”, és a jóságos, öreg Karak magához veszi Vukot.

Az öreg róka nagy pedagógus: tökéletesen tisztában van neveltje kivételes képességeivel, tudja, hogy kincset kapott. Finoman, érzékenyen közelít hozzá, nem hagyja, hogy elbízza magát; ha kell, visszafogja lendületét, de csak azért, nehogy túl hamar, elővigyázatlanul lépjen; hogyha majd eljön az idő, az első lehessen a rókák között.

Vuk felnövekvése, kalandjai mögött érzékeny szépségű természetleírások jelzik a regényben az idő múlását: a virág hullását, az élet iramlását. Tavasz múltán a csete, azaz a bodza „lehullatja illatát”, a búza dereka megkeményedik. Aztán a zöld lombok által suhogóvá szelídített szél sziszegni és fütyülni kezd, és amikor megint fordul egyet az esztendő kereke, kemény lesz a vizek háta, és mély, fehér álomban készül a természet az új ébredésre. E négyes törvényű körforgásban ott szárnyal, úszik, mászik, csúszik, fut, énekel, vadászik, születik és pusztul Vuk körül az erdő népe – törvény és rend szerint. Minden leírás olyan pontos, mintha természetismereti leckét olvasnánk. És mégis mennyi líra és játék van ebben a prózában! A gyerekek olvasás közben kíváncsian gyűjtögethetik az állatok „fedőneveit”, Fekete István erdejének csodálatos névsorát: Tás, Csusz, Unka, Kalán, Kró, Szú, Kiő, Csirik, Cin, Kele, Füstös, Csi, Hú, Zú, Szi. És majdnem ilyen gazdag az ember mellett élő állatok listája is: Vahur, Gege, Mú, Nyau, Csám, Kata, és persze Kurri, „aki énekelve méri az éjszakát”.

Vuk számára két egymással szembenálló világ valósága bontakozik ki Karak tanításából. Az erdei „szabad nép” és az ember között feloldhatatlan ellentét feszül, folyvást átlépik egymás határait, kölcsönös fenyegetettségben vívják élet-halál harcukat. Mi persze Vuk mellett állunk, az ő oldalán érezzük az igazságot, a nemességet és a bátorságot. Ezt mutatja fel: a megalkuvás nélküli, bátor kiállást minden félelmetes, gyilkos erő ellen. Lábai nem inognak meg, szíve nem remeg. Nem fél az időtől és nem fél a tértől. Az őseitől kapott örökséget hordozva, hűségesen járja az élet ösvényeit. „A rókák ősrégi mozdulatával” kúszik, úgy, mint a szellő, hogy „még a harmatot sem veri le a fűszálról”; úgy, „mint egy darab sötétség, melynek se hangja, se árnyéka”.

Belenéz az idő kútjába is; mind belenézünk, akik örökséget, történeteket, emlékeket, lehetőségeket hordozunk. „Vuk leült a szakadék szélén, és belenézett a sötétségbe, mely ismerős lett neki, mintha sok-sok éven át járt volna benne, pedig csak azon a tavaszon született. Ám járták a fekete éjszakákat Kag és a többi rókaősök, és Vukban világos lett az örökség, mintha emlékekre emlékezett volna.”

Vuk bátran és bölcsen, a szívébe vésett törvény szerint cselekszik. Tud áldozatot vállalni és tud békében elengedni. Fájdalmasan szép a Karak pusztulását leíró jelenet. „Vuk nézte az öreg rókát, és amikor egy kései száraz levél perdült eléje valamelyik fáról, tudta, hogy azt az elmúlás szárnya verte le.” Az élet tavasszal kezdődik, és a télbe hajló őszben zárul. De a körforgás, az élet nagy árama nem áll meg. Amikor „valami édes pillanat repül át az erdőn”, akkor Vuk otthonába hívja Cselét. Törvény szerint.

„Az én irodalmi célom világos: béke és szeretet az élet minden rezdülése iránt” – mondta Fekete István. A Vukban igaz mesévé szövi az élet megannyi rezdülését. A szeretetből, összetartozásból, felelősségből, súlyos örökségekből, tragédiákból, veszteségekből kibontakozó történetről beszél, ami maga az élet. Az ösvények, amelyeken az író vezetésével járunk, mind azt suttogják, visszhangozzák, hogy ne féljünk ettől a csodákkal teli úttól – se a napsütéstől, se a vihartól. Szeressük az élet minden rezdülését.

Borsodi Henrietta/Magyar Kurír

Az írás nyomtatott változata az Új Ember 2020. december 20–27-i ünnepi számának Mértékadó mellékletében jelent meg.