Tények és legendák – A botrányok botránya című könyvről

Egészen más magatartás jellemzi az újságírókat akkor, ha botrányt szimatolnak. Ilyen esetben hirtelen érdekes lesz az Egyház, fontossá válik, melyik egyházi vezető mikor és mit mondott. A történelmet ismerők tudják, hogy ez a jelenség nem új keletű. Mint azt A botrányok botránya című könyvből megtudhatjuk, évszázadok óta tart az a folyamat, melynek eredményeként napjainkban még az az ember is fejből sorolja az Egyház bűneit – keresztes háborúk, inkvizíció, erőszakos térítések, boszorkányüldözés és még folytathatnánk –, aki soha nem érdeklődött a vallás iránt. A kötet szerzője, Manfred Lütz arra vállalkozott, hogy eseményről eseményre haladva megvizsgálja, mi igaz a híresztelésekből. 

„Könnyen kísértésbe esik az, aki úgy véli, egyedül ő van az igazság birtokában. A kereszténység azonban elutasította azt a gyakorlatot, hogy Isten ellenségeinek az életükkel kell fizetniük” – hangsúlyozza könyve elején a szerző. Mivel a krisztusi tanítás kizárta az erőszakot, az első évezredben egyetlen keresztény eretneket sem végeztek ki a meggyőződéséért. Sokan teszik meg egyháztörténeti fordulópontnak a római állammal kialakított új viszonyt. Az üldözés vége ugyanis azt is jelentette, hogy nőtt az Egyház társadalmi befolyása. Mindez azonban „szükséges volt, különben eltűnt volna a történelem színpadáról”, ugyanakkor ezzel a lépéssel az Egyház az államhatalmat is humanizálta. 

A szászok erőszakos megtérítése, Nagy Károly verdeni vérbírósága ellentétes volt a keresztény tanítással, a misszió és a nemzeti terjeszkedés egybefonódása nagyon sok problémának lett a forrása ebben az időszakban. Lütz ugyanakkor rámutat, hogy míg a civilizációs eredményeket Nagy Károlynak tulajdonítják, a negatív jelenségeket előszeretettel varrják az Egyház nyakába. A szerző szerint a keresztes háborúkat bírálók érveiben vannak jogos elemek, hiszen a szentföldi katonai fellépés megokolására igazán csak ószövetségi támpontokat lehetett találni. A tüzetes vizsgálat ugyanakkor arra jut, hogy ez a vállalkozás korántsem bírta a teljes keresztény világ támogatását. Lütz szerint a keresztes hadjáratokat nem lehet a muszlimokéhoz hasonló szent háborúknak tekinteni. Annak ellenére sem, hogy kezdeményezői és szorgalmazói a pápák voltak. Az ókeresztény kor felfogásával ellentétben álló hadi vállalkozások hátterében elsősorban a germán szellem hatását fedezhetjük fel. 

A 11. század egyháztörténelmét tanulmányozva gyökeres szemléletváltozásnak lehetünk tanúi. A megszilárdult keresztény állam vezetői úgy látták, hogy az Istennel szembefordulók a társadalomra is veszélyt jelentenek. Ettől az időszaktól kezdve terjedt el az a gyakorlat, hogy az egyházi hatalom felkutatja és elítéli, a világi pedig kivégzi az eretnekeket. Aquinói Szent Tamás szerint, ha a pénzhamisítókat halálra ítélik, az eretnekek is ezt érdemlik, hiszen ők „az igazságra vezető tant hamisítják meg”. Az is igaz, hogy a 13. században mind a világi, mind az egyházi vezetés tehetetlen volt a tévtanokkal szemben, ezért hirdette meg III. Ince 1209-ben a katharok elleni keresztes hadjáratot. IV. Ince pápa 1252-ben – feltételekhez kötve – a kínzást is engedélyezte. A sokat bírált inkvizíciónak a szerző szerint ugyanakkor volt pozitív hatása is, szabályozta ugyanis a jogi eljárás menetét. A 15. század végén létrejött spanyol inkvizíciónak nagyon rossz lett a híre, elsősorban a propaganda céllal megírt Fekete legendának köszönhetően. Mint azt Lütz hangsúlyozza, a spanyol inkvizíció 1542 és 1761 között 97 embert ítélt halálra, ugyanakkor a protestáns Németalföldön egy év leforgása alatt 78 eretneket végeztek ki. 

Érdekes módon Spanyolországban a 15. századtól felerősödő boszorkányüldözést pont az inkvizíció állította meg. Európa más tájain azonban egészen a 18. századig tartott a tömeghisztéria: ezreket – elsősorban nőket – fogtak perbe alaptalanul. Lütz szerint azonban a boszorkányüldözésekért tulajdonképpen a német alkotmánybíróság elnökének kellene bocsánatot kérnie, hiszen a boszorkányokat elsősorban világi bírák ítélték el. Míg a boszorkányüldözésnél lehet vitatkozni az Egyház szerepéről, a rabszolgaság esetében a helyzet sokkal világosabb, ugyanis a kereszténység a bibliai alapokra hivatkozva elvetette azt, „páratlan és egyedülálló morális ellenállást” tanúsítva. A rabszolgaság intézményét nem az Egyház, hanem „a humanisták közönye és a filozófusok hallgatása” legitimálta.

A botrányok botránya című kötet nagyban támaszkodik Arnold Agenendt Tolerancia és erőszak – A kereszténység a Biblia és a kard között című művének megállapításaira. Manfred Lütz sokszor idéz történészektől, olyanoktól is, akik nem feltétlenül rokonszenveztek a Katolikus Egyházzal. Néha azonban érezhető, hogy nem teljesen pártatlan. Jeruzsálem 1099-es ostromát mindössze egyetlen mondatban említi, a VIII. Ince pápa által 1484-ben kiadott Summis desiderantes affectibus kezdetű bulláról, melyben az egyházfő a boszorkányokról értekezik, gyakorlatilag semmit sem ír. Az általa problematikusnak ítélt személyeket – például az Institoris néven ismert Heinrich Kramert (a Boszorkánypöröly szerzőjét) vagy Giordano Brunót – olyan jelzőkkel illeti, melyek előre sugalmazzák az olvasónak, hogy milyen álláspontra helyezkedjen. Azt is érdemes megjegyezni, hogy a spanyol inkvizíciót IV. Sixtus pápa 1478-ban, és nem 1482-ben alapította. A könyv kitér a menekültkérdésre éppúgy, mint a zaklatási ügyekre, ám az utóbbiak esetében nem ír az Egyház esetében sokat emlegetett „hallgatás kultúrájáról”. 

Ez a könyv egyfajta történeti-apologetikai mű, ezért sokszor reflektál a mai nyugati gondolkodásra. A szerző hangsúlyozza: „a monoteizmussal a szabadság mellett az a meggyőződés is megjelent, hogy Isten előtt minden ember egyenlő, minden jogállam ezen a szellemi alapon nyugszik”. A középkori kereszténység „vallási és kulturális forradalmat indított el”, de a szekuláris állam is „csak keresztény talajon jöhetett létre”. Lütz szerint „Európa létét a pápaság forradalmának köszönheti, Róma eszméje ugyanis egységesítő erőként hatott”. A 19–20. század női emancipációjával összefüggésben pedig megjegyzi, hogy „a romantikus szerelem a kereszténység gyümölcse”. 

Két „botránykő” értelmezése esetében kifejezetten érdekes, hogyan tér el a szerző a megszokott megközelítéstől. Lütz szerint az Egyház és az állam szétválasztása valójában nem „liberális vívmány”, hiszen ez azt is jelenti, hogy az állam sem szólhat bele az Egyház ügyeibe. A tévedhetetlenség dogmáját is megfordítja: ez igazából a tévedhetetlenség korlátozását jelenti, a pápa ugyanis csak akkor tévedhetetlen, amikor „ex cathedra” szól.

(Manfred Lütz: A botrányok botránya – A kereszténység titkos története. Vigilia Kiadó, 2019. A kötet megvásárolható az Új Ember könyvesboltban.) 

Baranyai Béla/Magyar Kurír

Az írás az Új Ember 2020. március 1-jei számának Mértékadó mellékletében jelent meg.