Terpeszugrásban már nem tudok kimenni a színpadra – Találkozás Bodrogi Gyulával

Kultúra – 2020. február 29., szombat | 18:02

Bodrogi Gyula színművésznek meggyőződése, hogy a színházat elsősorban a közönségnek kell csinálni. Az idén nyolcvanhat éves, a közelmúltban Páger Antal-színészdíjjal kitüntetett ikon azt mondja, nehéz hazudni a színpadon. A nemzet színészével a Nemzeti Színházban beszélgettünk.

– Voith Ági és Bodrogi Gyula színművész házaspár dedikált fotója eladó az egyik internetes licithelyen. Előre utalással tízezer forintért bárki megvásárolhatja, hirdeti az egyik rajongójuk. Mit jelent a sztárkultusz a mai magyar viszonylatban?

– Ez nagyon édes, nem is tudtam arról, hogy a neten üzérkednek a közösen dedikált régi fotóinkkal! Van kultusza a sztárságnak, de az autogram helyét a közös fénykép, a szelfi váltotta fel. 

– Hogy viszonyul az úton-útfélen kért közös szelfikhez?

– Aki sokra tartja magát, mert úgy gondolja, hogy ő valaki, az szokott berzenkedni. Van olyan, aki semmit sem tart magáról, azt meg idegesíti az ilyen kérés. Én úgy vagyok vele, hogy mivel szent meggyőződésem, hogy a színházat a közönségnek csináljuk, és ennél fogva nem igazán hiszek azokban a színházakban, amelyek azt mondják, hogy hatalmas nagy művészetet csinálunk, örömmel állok a közös fotózás elébe. Ha egy filmet csak ötszázan néznek meg, azt bukásnak nevezzük, de azért nem törlik a kínálatból. Ha egy könyv nem lesz bestseller, nem veszik a szerző fejét. Ha egy színpadi előadásra nem vesznek jegyet, akkor a darabot nem játsszák aznap. Ebben az úgynevezett előadóművészetben, amely előadón és közönségen múlik, mindig annyi marad fenn, amennyi a közönség fejében fennmarad. Nincs az, hogy majd az utókor beül a nézőtérre. És itt nem minőségről beszélek, hanem arról, hogy a színházcsinálónak elsődlegesen a közönség igényeit kell szem ellőtt tartania.

– Ez egy sokak által elfeledett igazságot tartalmazó ars poetica, igaz?

– Mondom is legalább ötven éve, de nem hallgatták meg elegen.

– Ez a szakmai rész. De mi a helyzet az erkölcsi vonatkozással, például a személyi hatalommal történő visszaéléssel, a zaklatás különböző formáival?

– Mostanában nagy divatja van egy undorító, színháziatlan, buta, tehetségtelen szokásnak: a szakmai belső ügyek kitárásának. Elnézést kérek azoktól, akiket megbántok, de ha a rendező játékból megfogja a színésznő fenekét, az általában semmit nem jelent. Aztán, ha annak a színésznőnek nem sikerül túlságosan jól a pályája, utólag esetleg a szexuális zaklatás ütőkártyáját húzza elő a tarsolyából. Ha a rendező minősíthetetlenül beszél egy színésszel, az a pillanatnyi dühét igazolja. Sajnos néhány hónappal ezelőtt bekerült a köztudatba a zaklatószínház fogalom. Nincsenek zaklatószínházak, nem is voltak. Ugyanakkor annak az ügyét, aki valóban szexuális túlkapást követ el, előbb házon belül, aztán jogi úton is el kell intézni. Azért hangsúlyozom a négy fal közötti megbeszélést, mert nekünk az a dolgunk, hogy a közönséget este hét órától fél tízig elvarázsoljuk. Mi együtt játszunk a közönséggel. Teljesen mindegy, hogy tragédiára vagy komédiára, zenés vígjátékra vagy kabaréra jött, szórakozni akar. A szórakoztatásnak pedig nem ellentéte a művészet. A szórakoztatás ellentéte az unatkozás, márpedig amit a közönség un, hiába vannak benne csodálatos gondolatok, az nem színpadi siker. A színház azért van, hogy az emberek egy-egy előadásra beülve sírhassanak, nevethessenek, feszült figyelemmel izgulhassanak a szereplőkkel együtt vagy értük. A színházba járók részt vesznek a szeánszban, ebben a furcsa játékban. Amikor a néző beül a Shakespeare-tragédiára, pontosan tudja, hogy III. Richárd nem fog mindenkit frankón megölni, aztán mégis végigizgulja az előadást, hogy valaki ölje már meg ezt a rohadékot. Mi, színészek, rendezők ezt akarjuk előhozni a nézőből, de ha állandóan lehúzzuk a leplet a magánügyeinkről, ízléstelenné leszünk. Arról nem is szólva, hogy a többség nem ismeri a rendező munkásságát, így talán csak annyit mond a következő este, hogy: „Látod, fiam, ezek a gazemberek…”

– Miként vélekedik a művészek ellen szexuális zaklatás vádja miatt tett feljelentésekről?

– A köztörvényes bűnözést fel kell jelenteni a rendőrségen. A közönségre csak az tartozik, hogy a megváltott jeggyel beüljön a nézőtérre, és rágja le a körmét, ha bejön Rómeó, mert úgy látja, nem csak a Montague fiú, hanem az a másik rokonszenves fiatal, Júlia is szerelmes. 

– Mivel magyarázza a #metoo hullám népszerűségét?

– Egyre pletykaérzékenyebb a világ, ez a kiindulópont. Az emberi jogok képtelenségig menő túlértékelése a másik. A harmadik a molesztálás szörnyű vétségét elkövető művészek arcátlansága. De hadd árnyaljam a véleményemet! Azt hiszem, a politikusok szerepe a példamutatás. Azért választjuk meg őket, mert úgy gondoljuk, helyes irányelveket tudnak kijelölni és képviselni. Ha vétkeznek, lehúzzuk őket a sárba. Ha a sajtó felhívja a figyelmet arra, hogy a politikus hazugságokat beszél, lop és csal, akkor az jó. Az nem színház, az a valóság. Az, hogy néha színházat csinálnak belőle, más dolog. De a színházat bevinni a hírekbe, a tüntetésre, nem jó ötlet.

– Miért nem?

– Ha az esti híradóban azt látom, hogy két politikus vitatkozik, úgy gondolom, azt kellene megnézniük, hogy miben lehet igaza a másiknak. Én azt látnám szívesen, hogy azt mondja az egyik a másiknak: neked igazad van ebben, de ebben meg abban nem. Ehhez képest a vitakultúra eltűnt. A mostani felállásban a politikustársak azt figyelik, hogy mi rosszat mond vagy tesz a másik, sőt, az egyik oldal szinte boldog, ha a másik hibát követ el. A politikusnak azért kellene serénykednie, hogy a választópolgároknak jobb legyen. Abszolút nem értek a politikához, még a neveket sem tudom, de szokták mondani, hogy összefogás. Már magam is nevetek rajta, de kezdetben nem tudtam, hogy az Összefogás, amely felvette a Kormányváltás nevet, egy baloldali pártszövetség. Úgy örültem, hogy végre a kormány és az ellenzék összeállt, erre kiderült, szó nincs róla. Azért nézem a profi bokszot, mert az őszinte. Ott véresre veri egymást a két pacák, a végén kiáll a bíró, azt mondja, az egyik nyert, a másik vesztett, azok ketten elfogadják az eredményt, majd összeölelkeznek. Néha, amikor tizenkét menetes meccseket nézek, csak azt várom, legyen már vége, aztán jöjjön a lényeg, a két bokszoló összeölelkezése. 

– Honnan tájékozódik?

– Az utóbbi pár évben nem olvasottságom, hanem nézettségem van, mert a televíziót rendszeresen nézem, megkísérlem a különféle irányultságú csatornákra tévedést is. Újabban őrületesen bosszant, hogy azzal szembesülök, a legtöbb régi filmet már legalább kétszer láttam. Ez valami gazdasági furfang, úgy képzelem, a jogtulajdonos két fillérért odaadja a sugárzás jogát, de cserébe háromszor le kell játszani a filmet egy hónapban. A saját szerepeim is szembejönnek velem, különösen az ötvenes, hatvanas években készült filmekre gondolok, mint amilyen a Külvárosi legenda vagy A Noszty fiú esete Tóth Marival.

– Hatvan éve van a pályán, a színpadon volt már Napóleon és kolduskirály, Willy Loman és Ben bácsi, Böffen Tóbiás és Volpone. A számtalan filmszerep mellett pedig olyan ikonikus rajzfilmhősök szinkronhangja, mint Süsü vagy Csőrmester. Nem fárad bele a megfeszített munkatempóba?

– Nem, mert a színházban a közönség javát mindig más és más nézők teszik ki. Újabb és újabb vágyam megfogni őket. Lehet érezni, hogy ott ülnek a sötétben, a nézőtéren. A komédiáknál könnyű dolgom van, mert ott a nézőnek kiszámíthatók a reakciói. Ha-ha-ha vagy he-he-he. A tragédia súlyosabb feladatot szab mindkettőnkre: amikor megáll a levegő, és érzem, hogy ugyanarra gondol a néző is meg én is, majd kimondom, a néző pedig végre levegőt vesz, hogy na, igen, jól gondolta, az semmihez sem fogható. Ezért fontos, hogy érthetően és hangosan beszéljünk a színpadról.  

A Bodrogi Gyulával készült interjú az Új Ember 2020. február 23-i számának Mértékadó mellékletében jelent meg. Éppen a következő napon, február 24-én hunyt el Süsü írója-teremtője, Csukás István.

– Van bemelegítő módszere, amit a színpadra vagy a kamera elé lépés előtt végrehajt?

– Ami a hangomat illeti, az nem valami fényesen csengő kis izé, de felismerhető, nem mondom, hogy nem. Dicsekvésre semmi ok, bár azt sem állítom, hogy ingyen van, mert kemény munka van ebben. 

– Kell treníroznia magát?

– Naná! A hegedűművésznek is kell, pedig már nagyon tudja, akár a háta mögött is el tudja játszani Mozart hegedűversenyeit. 

– Tapasztalt valami nehézséget, amivel így nyolcvanon túl napról napra meg kell birkóznia?

– Azt, hogy terpeszugrásban már nem tudok kimenni a színpadra. Mostanában azt kérem az összes direktortól, hogy kicsi, jó szerepet adjanak nekem. Kezdetben minden színész arra vágyik, hogy csak ő legyen a színen, végig dumáljon, énekeljen, táncoljon. De idővel ez a vágy csökken. Ha fáradtan próbálná az ember megcsinálni a szerepet, nem járna sikerrel. Borzasztó nehéz hazudni a színpadon.

– Kétszeres Jászai Mari-díjas, 2005 óta Kossuth-díjas, 2007 óta a nemzet színésze cím birtokosa, idén februárban pedig átvehette a Páger Antal-színészdíjat. Választhat szerepeket? 

– Az évtizedes munkatapasztalat, a szakmai sikerek és címek lehetőséget teremtenek a választásra, de soha nem volt olyan vágyam, amiért körömszakadtáig küzdöttem volna. Megtisztelő, ha úgy érzik, egyik-másik szerepet én tudom eljátszani. Viszont sajnálom, hogy fiatalkoromban nem csináltak velem zenés-táncos filmet, azt ma szívesen megnézném. 

Olyat, mint az Ének az esőben, vagy ahhoz hasonlót, mint amilyen a Dirty Dancing – Piszkos tánc?

– Olyat, mint amilyenekben Fred Astaire vagy Gene Kelly szerepelt, persze nem olyan hatalmas, elképesztő statisztériát felvonultatva. Azt hiszem, a nyolcvanhatodik évemben le kell mondanom erről, a divatok kicselezték az álmomat. A filmkészítőknek nem volt igényük erre, a közönségnek talán lett volna. Éppen tegnap néztem Astaire magánszámát a golfütővel, zseniális! Hetvenegy évesen táncolt az Oscar-díjátadón. De a kedvencem egy másik „mutatványa”. Az iskolájában, ahol tanított, a növendékek röpködtek, szaltóztak, végül félkörbe álltak, ő jobboldalról bejött, elsétált előttük, és ez volt a csúcs. Borzasztóan szeretem, ha jó mozgású nők vannak a filmen; Ginger Rogers, Rita Hayworth, Ann-Margret, Debbie Reynolds ilyen volt. Színpadon is szeretem, ha valamit kifejez a színésznő feje, ha a szája, a szeme, a teste átadja az állapotot, amit játszik. 

– Negyedéve fut a mozikban a Seveled című új romantikus komédia, amelyben Cserhalmi Györggyel, aki ugyancsak a nemzet színésze, epizódszerepet játszanak. Milyen emlékei vannak a forgatásról?

– Jól éreztük magunkat, de már a forgatókönyv olvasásakor hiányoltam, hogy a filmben nem jön elő többször a két öreg. Magát a filmet még nem láttam. 

– Száztízezren viszont megnézték, ezzel az utóbbi évek egyik legnépszerűbb magyar játékfilmje lett.

– Örülök a sikernek, bár ez a régi időkhöz képest szerény. Emlékszem, a rendszerváltás előtt egymillió néző után kapott a rendező prémiumot. Hallom én is, hogy ez valami jó film, meg is nézem. A forgatáson is lehetett érezni, hogy a rendezőnek a kisujjában van a vígjátékkészítés. Mindent összevetve olyan, mintha a közönség végre visszatalált volna a magyar filmhez. Ennek csak egy oka lehet: az, hogy jobb filmeket készítünk, mint előtte. Nekem gyakran nem hiszik el, hogy a közönség egyben zseni, külön-külön viszont pontosan olyan hibbant, mint amilyen én vagyok. Azelőtt nyilvános főpróbákat tartottunk az előadás előtt a színházban, azokra mindig jöttek az unatkozó öregasszonyok. Velenczey Pistának mondtuk is, hogy „te, itt vannak a vén csoroszlyák”, erre ő megszólalt, „tudom, a te anyád, az én anyám.” Elnézést az illetlenségért, de ez is alátámasztja, hogy milyen fesztelenek voltak a nyilvános próbák. És a nézői reakciókból kiválóan tudtunk dolgozni. Ha valami nagyon nem tetszett a közönségnek, azon változtattunk. 

– Mi volt Orosz Dénes ajánlata, amikor a Seveled egyik szerepére felkérte?

– Egyből igent mondtam neki, csak később olvastam el a jópofa könyvet. Az ember szeret filmezni, mert a film egy másik világ. Szokták kérdezni, melyiket szeretem jobban, a színházat vagy a filmet. Hát, melyiket, a túrós tésztát vagy a sült húst? Két merőben más dologról van szó. A filmen a rendező a legfontosabb, de sajnos akadnak olyan színházrendezők, akik filmrendezőnek képzelik magukat. Túlgondolják a színpad adta lehetőségeket, három-négy történést is összezsúfolnak, a néző meg csak kapkodja a fejét. Én az elmúlt húsz évben talán öt-hat rendes filmben játszottam, a többi nem színpadi munkám hangoskönyv, szinkron, tévéfilm, sorozat volt. 

– Elégtétel volt ez a filmszerep?

– Valami olyasmi. 

– Mit tart élete legnagyobb színpadi sikerének?

– Áh, nem tudom. 

– Melyik előadást játszotta a leghosszabb ideig?

– A Mici néni két élete című zenés vígjátékot kilenc éve játsszuk, most lesz a 150. előadás. Azelőtt két év alatt elértük a százötvenet, manapság szinte minden színházban csak kétszer-háromszor játsszák a darabokat egy hónapban. Kezdem azt hinni, nem a siker számít annak, aki a műsortervről dönt.

– Ma este Székely János Caligula helytartója című előadását játsszák a Nemzeti Színházban, háromnegyed óra múlva kell színpadra lépnie. Milyen volt Szász János filmrendezővel, az előadás rendezőjével dolgozni?

– Nagyon jó, mert érzékeny, figyelmes alkotó. Egyetlen dologban különböztünk össze. Nem akartam, hogy Caligula szobra ilyen nagyszabású legyen, sokkal több lehetőség van egy kisebben. Amúgy János papájával (Szász Péter író, filmrendező – M. M.) is dolgoztam, nagyon bírtam őt.

– Miként látják Agrippát, akit ebben az előadásban játszik?

– Agrippa a zsidók királya, aki áldozat lesz. Az észérvek mentén békét szeretne, de nem jár sikerrel. Végül kiderül, hogy csak nem azoknak lett igazuk, akik a harcot választották.

– Négy színházban jelenleg kilenc előadást játszik, ezek közül Csiszár Imre rendezése, Az ügynök halála kiemelkedő. Milyen érzés Ben bácsit életre keltenie a címszereplő, Willy Loman évtizedekkel ezelőtti megformálása után?

– Mivel játszottam már az ügynököt, fordítva is tudom a szövegkönyvet. Rutinból csinálom, de imádom!

Tizenhárom almafa címmel márciusban tart új bemutatót a Nemzeti. Wass Albert regénye korabeli írásokkal, levéltári anyagokkal egészült ki Vidnyánszky Attila rendező keze alatt. Milyen elvárásokkal készül a próbaidőszakra?

– Ebben a színdarabban az öreg zsidó fűszeres vagyok, de csak három jelenetem van. Azt, hogy mennyire lesz időszerű a darab, hogy az emberek mennyire foglalkoznak Trianon bűneivel, nem tudom. A bemutató időpontjához közeledve egyre többet gondolkozom azon, hogy ha ezt a premiert erdélyi vagy felvidéki városban tartanánk, eget rengető sikere lenne, mert ott máig tartó, személyes ügy a száz évvel ezelőtti békediktátum.

Fotó: Lambert Attila

Mészáros Márton

Magyar Kurír

Kapcsolódó fotógaléria