Thomas Mann: József és testvérei

Kultúra – 2018. szeptember 2., vasárnap | 13:52

Thomas Mann tizenhat évig írta monumentális, négykötetes regényeposzát, amelyben a bibliai történetet alapul használja arra, hogy egy 20. századi írástudó szemszögéből fejtse ki gondolatait az emberiség nagy és örök kérdéseiről.

Fantasztikusan sokrétű – bibliai, teológiai, filozófiai, művészeti, történeti, földrajzi, asztrológiai, lélektani – ismeretek alapján alkotta meg művét, ugyanakkor a múlt megismerhetőségének korlátaival is tisztában volt, ahogy azt híressé vált szállóigéjében, a regényeposz első mondatában megfogalmazta: „Mélységes mély a múltnak kútja. Ne mondjuk inkább feneketlennek?”

A német író számára József története – és egyúttal az egész Biblia is – mítosz, amelynek lényege az ő értelmezésében az örök jelenvalóság, dolgok, események, emberi jellemek, sorsok ismétlődése. Így a regény szereplőinek énje egybeolvad, azonosul a hagyományokkal, elődökkel. Thomas Mann bizonyos abban, hogy semmi nem úgy történt teljesen, ahogy azt a Biblia leírta, ezért a József-történet minden egyes mozzanatát újraértelmezi, és újra is alkotja. A Teremtés könyvében szereplő történetek kiszélesítésével az író elmélyíti a szereplők jellemrajzát és jelképes jelentőségüket, visszamutatva a múlt mítoszaira és az evangéliumok eseményeire. Alapgondolata, hogy a bibliai történetek és személyek archetípusokat testesítenek meg, a különböző korszakokban élt emberek mindig ugyanolyan vagy hasonló helyzetekkel találják magukat szemben, mint közeli vagy távoli elődeik, és ezen ősminták alapján hasonlóan vagy éppen ugyanúgy cselekednek ők is, esetleg tanulva ezekből a történetekből, eltérnek az eredetitől, hogy elkerüljék a tragédiákat, mintegy humanizálják a mítoszokat. Így a regényben Ézsau nem akar a testvérgyilkos Káin sorsára jutni, ezért nem öli meg öccsét, Jákobot, aki őt csalafinta módon megfosztotta az elsőszülöttségtől, és Józsefet sem gyilkolják meg testvérei – elkerülve ezáltal a kétszeres gyilkos Lámek sorsát, „Hétszeres a bosszú Káinért: De hetvenhétszeres Lámekért.” (Ter 4, 24).

A regénybeli József egyik legnagyobb erénye, hogy ha szükséges, türelmesen kivárja a megfelelő pillanatot, és csak akkor cselekszik, a „mindennek rendelt ideje van” elve alapján, hűségesen követve Isten akaratát. Felismeri: megsértené Istent, ha nem bízna abban, hogy a sok viszontagság után egyszer majd magasra emeli. Állandó, napi kapcsolatban van a Teremtővel.

A regényben több, Jézusra való utalás van. Amikor testvérei a kút mélyére dobják Józsefet, mintha rádöbbennének cselekedetük súlyára, s azt kérdik: mit tettek az atya bárányával? „Íme, az Isten Báránya, aki elveszi a világ bűnét!” mondta Keresztelő János a Jordán partján, amikor meglátta a feléje közeledő Jézust. (Jn 1,29–34) A testvérek követ hengerítenek a kútra, csakúgy, mint Jézus sziklába vágott sírjára Arimateai József (Mk 15,46). Csakúgy, mint Jézus, József is három napot tölt a sírban, meztelenül és mocskosan jön fel a mélyből, hogy másodszor is újjászülessen; Jézus pedig feltámad. Amikor Ruben visszamegy a kúthoz, hogy kimentse Józsefet, már nem találja ott; egy angyallal találkozik, ugyanúgy, ahogy Mária Magdolna, Mária, Jakab anyja és Szalóme Márk evangéliumában, Jézus üres sírjánál (16,1–7). Amikor testvérei eladják Józsefet az iszmaelitáknak, ő némán, lehajtott fejjel hallgat, mint egy bárány, majd később Potifár előtt is, amikor igaztalanul vádolják, hogy együtt akart hálni Potifárnéval. Potifár azt mondja neki: el kell némulnod, mint báránynak a nyíró előtt. Jézus sem szólal meg Heródes Antipász előtt, s ahogy Izajás jövendölésében is olvashatjuk, az Úr szolgáját „Megkínozták, és ő alázatos volt, nem nyitotta ki száját; mint a bárány, melyet leölésre visznek, és mint a juh, mely nyírói előtt elnémul, nem nyitotta ki száját” (Iz 53, 7–8).

A Biblia nem nevezi néven József fáraóját. Thomas Mann könyvében van néhány anakronisztikus elem, ezek egyike az a történelmietlenség, hogy Aton, a Napisten kultuszának megteremtőjét, Ekhnatont (IV. Aménofisz vagy Amenhotep) nevezi meg, mint aki fáraóként uralkodott a történet idején. Ekhnaton azonban Kr. e. 1364–1347 között állt Egyiptom élén, míg Jákob és nemzetsége 1700 körül telepedett le Gósen földjén. A legújabb kutatások szerint Egyiptomot ekkor a sémi eredetű hikszoszok uralták. Thomas Mann azzal, hogy Ekhnaton fáraót József korába helyezi, talán azt akarta érzékeltetni – túl azon, hogy József megfejtette a fáraó álmát –, hogy lelki, szellemi kötelék is összefűzte őket, ezért nevezhette ki a hatalmas birodalom uralkodója a kis héber nép szülöttét fejedelemmé, aki fölött rangban csak ő állt. A regényeposz részletesen leírja, hogy József a fáraó álmainak megfejtésekor atyja egyistenhitéről is beszél, ez pedig óriási hatással van Ekhnatonra, aki hasonlóságot lát az általa hirdetett istenhittel, amelynek lényege a Mindenséget-Szeretetben-Egyesítő Isten. Thomas Mann fáraója előtt megjelenik a Nap, amely az ősatyát jelképezi. Ekhnaton szívében az igazság lakozik, mert az atya az igazság. Vallja: ez a tan az egyetlen eszköz arra, hogy az embereket közelebb hozza egymáshoz. A fáraó a fényben hisz, abban, hogy több lenne a földön a szeretet és a jóság, ha hite nem kötne senkit az alsó világhoz. A szent őrültek betegségében szenvedő Ekhnaton egészsége súlyosan megsínyli, hogy az ő Mindenséget-Szeretetben-Egyesítő Istenét a régi, karnaki birodalmi isten parancsoló papsága elutasítja.

A regényben bemutatott Ekhnaton istenhite nagyon hasonló az evangéliumok és a kereszténység istenképéhez. Gondoljunk csak Jézus egyetemes, ellenségeinket is magában foglaló szeretetparancsára: „Hallottátok, hogy azt mondták: »Szeresd felebarátodat és gyűlöld ellenségedet.« Én viszont azt mondom nektek: Szeressétek ellenségeiteket, és imádkozzatok üldözőitekért, hogy fiai legyetek mennyei Atyátoknak, mert ő fölkelti napját a gonoszokra és a jókra, s esőt ad igazaknak és gonoszoknak.” (Mt 5,43–45) Vagy az utolsó vacsorán mondott szavaira: „Az az én parancsom, hogy szeressétek egymást, ahogy én szerettelek titeket.” (Jn 15,12) Ekhnaton azt mondja Józsefnek: „az égben és nem az égen, távolabb a távolnál és közelebb a közelnél, a lét léte, amely nem néz a halálba, amely nem kél és múlik, hanem az állandó fény, amely nem kel föl és nem száll le, a változatlan forrás, amelyből minden élet, fény, szépség és igazság fakad: ez az atya, ekként nyilatkozik meg Fáraónak, fiának, aki kebelén pihen, s akinek mindent megmutat, amit alkotott! Mert ő alkotott mindent, s szeretete a világban van, és a világ nem ismeri őt. Fáraó azonban tanú, és tanúságot tesz fényességéről és szeretetéről, hogy általa minden ember üdvözülhet és hihet, még ha most jobban szeretik is a sötétséget, mint a fényt, amely világol benne. Mert nem értik őt, azért gonoszak tetteik. De a fiú, aki az atyából ered, tanítani fogja őket. (…) Anyagtalan az Isten, mint az ő napfénye, szellem ő, és a Fáraó megtanít benneteket, hogy a szellemben és az igazságban imádjátok. Mert a fiú nem ismeri az atyát, valamiképpen az atya ismeri őt, és királyian jutalmazza mindazokat, akik szeretik és hisznek benne, és megtartják parancsolatait: naggyá teszi és megaranyozza őket az udvarnál, mert az atyát szeretik a fiúban, aki belőle eredt. Mert szavaim nem az enyémek, hanem atyáméi, aki elküldött engem, hogy mindenki egy legyen a fényben és a szeretetben, mint egyek vagyunk én és az atya is…” János evangéliumában olvashatjuk: „A világosság a sötétségben világít, de a sötétség azt nem fogta föl” (1,5). „Az igazi világosság, aki minden embert megvilágosít, a világba jött. A világban volt, a világ őáltala lett, de a világ nem ismerte fel őt. A tulajdonába jött, övéi azonban nem fogadták be.” (1,9–11) „Bizony, bizony mondom nektek: A Fiú nem tehet magától semmit, hanem csak azt, amit lát, hogy az Atya cselekszik. Mert amiket ő tesz, azokat cselekszi ugyanúgy a Fiú is. Az Atya ugyanis szereti a Fiút, és mindent megmutat neki, amit tesz. Ezeknél nagyobb dolgokat is mutat majd neki, hogy csodálkozzatok.” (5,19–20) „Ha megmaradtok tanításomban, valóban tanítványaim vagytok, megismeritek az igazságot, és az igazság szabaddá tesz titeket.” (8,31–32) „Bizony, bizony mondom nektek: Aki tanításomat megtartja, halált nem lát sohasem.” (8,51) „Az igéket, amelyeket én mondok nektek, nem magamtól mondom, hanem az Atya, aki bennem lakik, ő cselekszi a tetteit. Higgyetek nekem, hogy én az Atyában vagyok, és az Atya énbennem.” (14,10–11) „Én és az Atya egy vagyunk.”(10,30)

Thomas Mann istenképe rendkívül összetett: bizalom, irónia, tisztelet, játékosság jellemzi. Egyértelmű, hogy hisz az eleve elrendelésben. A könyv elején Jákob azon elmélkedik, ha József egy hatalmas embernek lenne a fia, államügyekben munkálkodhatna. Így azonban, mivel pásztor fia, szerényebben kell magyarázni a születésekor elhangzott kedvező csillagjóslást, de végül minden beteljesül, József Egyiptom második embere lesz, krízishelyzetben tölt be magas pozíciót, szó szerint élet és halál ura. Isten valóban már a születésünk előtt megszabja sorsunkat, amit nem kerülhetünk el, még ha gyakran kacskaringók árán találunk is rá az egyenes útra – sugallja az író. A Thomas Mann egész munkásságára jellemző iróniának a József és testvéreiben is különleges jelentősége van, noha az író elismeri Isten nagyságát és mindenhatóságát. Jellemző az is, hogy milyen nevekkel illeti Istent: Magasságos, Legfőbb Egyetlen, Parancsoló, Megfoghatatlan, Legmagasabb, Láthatatlan, Választalan, Gondisten, Messze Látó, Világtervező Isten, Hatalmas Választalan. S mint írja: „…az ellentmondás az élő világ és az igazság követelése között magában Isten nagyságában rejlik, hogy az eleven Isten nem jó, vagy ha jó is többek között, ugyanakkor azonban rossz is, s hogy elevensége magában foglalja a rosszat, és mégis szent, a szentség maga, aki szentséget követel!” Vagyis tökéletességet, ahogy Jézus is megfogalmazta: „Ti tehát legyetek tökéletesek, mint ahogy a ti mennyei Atyátok tökéletes.” (Mt 5,48)

A szent és a szentség – utóbbi túl a liturgikus leszűkítésen – azt jelenti, hogy az ember abszolút segítőkész, érzékeny mások szenvedésére, embertársai iránti szeretetre törekszik. A szent elveszítése pedig azt, hogy lelkiismerete többé nem jelent tükröt számára. A bűntudat végül kihal, s amikor az emberek tömege nem különbözteti meg a jót és a rosszat, az végső soron anarchiához, majd diktatúrához vezethet. Thomas Mann önmaga félelmeit, kétségeit is igyekszik legyőzni az ironikus nézőponttal. Vallja: az élet úgy adja fel a kérdéseket, hogy komolyan nem is lehet felelni rájuk, csak derűsen emelkedhet fölébük az emberi szellem, netán bensőségesen tréfálkozva azon, hogy kérdése választalan marad, és még Istent magát, e Hatalmas Választalant is mosolyra derítse.

A bibliai József-történet igazolja a zsidó, illetve keresztény hit egyik legfőbb alaptételét, hogy az Istenben hívőknek minden a javukra válik. József története Isten emberi sorsokat irányító, rejtett működését mutatja be, amely az egyéni tervekre hatást gyakorol, és a rossz és igazságtalan tettekből is tud jót kihozni. Nem csupán megmenti Józsefet, hanem testvéreinek bűnét használja fel arra, hogy Jákob egész törzse megmeneküljön és elszaporodjék, s ezáltal teljesüljön az Ábrahámnak adott ígéret. Az ember cselekszik, de minden döntésében – még a gonosz és igazságtalan tettekben is – az isteni vezetés irányít. A testvérek bármit terveztek is József ellen, és bármilyen rosszra fordult is igazságtalanság révén József sorsa, mégis beteljesedett az álomban előre jelzett jövő. József éppen ezért nem ítélkezik testvérei fölött, mert Isten irányítását ismeri fel az eseményekben. Mindennek megvan tehát az oka, célja, értelme, és ha valaki kitart hitében a legkilátástalanabb helyzetekben is, jutalma bőséges lesz, akár már itt a földön is, és nem csak neki: az állhatatos hitnek messze sugárzó hatása van, lelki, szellemi és anyagi értelemben egyaránt. Thomas Mann regényeposza szintén ezt erősíti meg: a bibliai történetből kiindulva mutatja be az élet teljességét, ég és föld örök szövetségét, az isteni kegyelem szüntelen jelenvalóságát. Isten csak látszólag kiszámíthatatlan, minden cselekedete mögött tudatos tervezés van. Ahhoz azonban, hogy valamit megérezzünk a Teremtő terveiből, és akarata szerint cselekedjünk, az szükséges, hogy olyan közel álljunk hozzá, ahogyan a bibliai Jákob és József állt, a Szentírás szerint és Thomas Mann ironikus, de egyúttal mély katarzist kiváltó, monumentális regényeposzában is.

Bodnár Dániel/Magyar Kurír

Az írás az Új Ember 2018. augusztus 26-i számának Mértékadó mellékletében jelent meg.

Kapcsolódó fotógaléria