Toldi Norbert: Az irgalmasság tanúja – Mandić Szent Lipót rövid életrajza, kilenced és más imádságok

Norbert atya életrajzából kiderül: Lipót Mandić 1866. május 12-én született Dél-Dalmáciában, Herceg Novi városában, egy tizenkét gyermekes, hívő katolikus család utolsóelőtti gyermekeként. Rendkívül alacsony termetű volt, mindössze

140 centiméter magas, beszédhibás, hangja gyenge, de roppant erős lélek lakozott benne.

Eredetileg a Bogdan keresztnevet kapta, amelynek jelentése: Isten ajándéka. Beszédes nevéhez méltón már igen fiatalon, tizennyolc évesen jelentkezett a kapucinus rendbe, ahol a Lipót testvér nevet kapta. Délszláv származásánál fogva – mivel ismerte a keleti ortodox egyházat is – kezdettől fogva fogékony volt a keresztények egységének előmozdítására, és abban látta a küldetését, hogy „önmagát feláldozza a Krisztustól olyannyira óhajtott egy akolért”.

Tanulmányait Padovában és Velencében végezte, a lagúnák városában szentelték pappá 1890-ben. Több helyen szolgált, végül 1909-től haláláig, 1942-ig Padovában.

Mandić Lipót kétszer is kérelmezte elöljáróitól, hogy küldjék keletre misszióba az egység szolgálatára, de gyenge egészsége miatt inkább gyóntatói szolgálatra rendelték. Kereszt a falon, egy szék és egy térdeplő volt az összes bútorzata. Több szláv nyelven beszélt, illetve hallgatta mások bűneit, és „szeretettől sugárzó arccal adott feloldozást a hozzá fordulóknak”. Lipót atya jóságának, megértő magatartásának gyorsan híre terjedt, tódultak hozzá a bűnbánók.

Azt, hogy a hívek mennyire szerették, jellemzi a következő eset: amikor rendi elöljárói Rijekába küldték, azt hitte, eljött az ideje, teljesülhet végre az álma, és még keletebbre mehet. Az történt azonban, hogy a Lipót atya nélkül maradt Padova fellázadt, és a város nagy tekintélyű püspöke a kapucinus rend elöljáróin keresztül visszarendelte, így földi haláláig folytatta gyóntatói tevékenységét, évtizedeket töltött még „Isten irgalmasságának székében”, „félhomályban, napi tizenkét órán át”.

A szentek életéhez általában hozzátartozik környezetük részéről az irigység, féltékenység, meg nem értés. Ez vette körül Lipótot is. „Túlságosan engedékeny”, ráadásul „tudatlan is”, ezek voltak a vádak ellene. A vádakat csöndben elviselte, csak egyszer mondott véleményt a túlzott nagylelkűségéről: „Ha a keresztre feszített Úr szemrehányást tenne nekem az engedékenységem miatt, akkor azt válaszolnám neki: »Uram, ezt a rossz példát éppenséggel tőled tanultam. Csak még nem jutottam el egészen addig az esztelenségig, hogy meghaljak a lelkekért.«”

Lipót atya Padovában – ahogyan tréfásan mondogatta – „főhadiszállását” egy levegőtlen, sötét cellában „ütötte fel”, a templom és a kolostor között. Ebben a télen jéghideg, nyáron fülledt kis szobácskában, használt fotelben ülve töltötte napjai jórészét évtizedeken át gyónói között, akik megállás nélkül ostromolták „főhadiszállását”. Világi hívek, papok és szerzetesek egyaránt megfordultak gyóntatócellájában, de több főpásztor, köztük a későbbi I. János Pál pápa is igénybe vette lelkivezetését.

A korabeli dokumentumok szerint

Lipót atyából „szinte sugárzott a mély vallásosság és a Szent Szűz iránti gyermeki bizalom”.

Rengeteg különös, sőt csodás esemény történt körülötte, de ezeket mindig igyekezett titokban tartani. Egyes eseményeket előre megjövendölt. Egyik bizalmas barátjának többek között megjósolta a padovai kolostor bombázását. Hozzátette azonban, hogy az ő cellája sértetlen marad, mivel ezen a helyen Isten sok csodás dolgot művelt. 1944. május 19-én öt bomba földig rombolta a kolostorépületet. Semmi más nem menekült meg, csak Lipót atya cellája és egy Mária-szobor.

S hogy mivel vonzotta az embereket? Elsősorban szívből fakadó bölcsességével, alapos teológiai tudásával, valamint rendkívüli jóságával és az emberi gyengeségekkel szemben tanúsított mély megértésével. Bele tudta élni magát a bűnösök helyzetébe, lenyűgöző egyszerűséggel helyezte minden gondjukat Jézus anyjának kezébe. „Lángoló szeretettel ragaszkodott a Szent Szűzhöz.” Előfordult, hogy egy-egy nehéz, bonyolult ügy esetében félbeszakította a gyónást, és a gyónó türelmét kérve felállt: egy ideig Mária szobra előtt imádkozott, aztán rendszerint jóságos és örömteli mosollyal tért vissza a gyóntatószékbe.

Lipót atya egész életében sokat betegeskedett. Földi élete utolsó szakaszában rák támadta meg. A legsúlyosabb szenvedéseket is hősiesen tűrte, soha nem panaszkodott, nem húzta ki magát semmilyen kötelesség alól. Szenvedéseit felajánlotta engesztelésül a bűnökért. 1942. július 30-án halt meg. Utolsó sóhajként a Salve Regina ima szavai hagyták el ajkait: „Ó áldott, ó drága, ó édes, szép Szűz Mária!”

A kötetben Szent Lipót rövid életrajza mellett többek között kilencedet olvashatunk közbenjárásáért, valamint imát a daganatos betegségben szenvedőkért, a keresztények egységéért, idézeteket a szenttől. Az egyik szerint:

Egyedül a szeretet, a megértés, az egymáshoz való közeledés teremthet egy olyan világot, amelyben újból egyensúly és harmónia lesz, és az élet visszakapja eredeti értékét és értelmét.”

Tartalmazza a könyv Ferenc pápa Szent Lipót épen maradt teste előtt elmondott imáját is:

„Kicsi Szent Lipót,
te a szeretet óriása voltál…
az irgalmasság világítótornya lettél:
a hozzád térő bűnösökkel megéreztetted
Isten ölelését és a megbocsátás örömét,
mely begyógyít minden sebet.
Könyörögj értünk, hogy
Isten irgalmasságának karja és arca legyünk.”

Lipót atyát 1976. május 2-án Szent VI. Pál pápa a boldogok sorába iktatta, 1983. október 16-án Szent II. János Pál pápa szentté avatta.

Toldi Norbert: Az irgalmasság tanúja – Mandić Szent Lipót rövid életrajza, kilenced és más imádságok
Szent Gellért Kiadó és Nyomda, 2022

Szerző: Bodnár Dániel

Magyar Kurír