Markó Balázs: A hit ereje

A hit ereje

Hatalmas volt az öröm az ukrán Krím-félsziget Uyutne nevű kisvárosában, mikor a kis Andrij Morozov napvilágot látott kétezer-kettő májusának idusán. Családja közel a legvallásosabb keresztény família volt a környéken, ezt amolyan örökségül kapták a nagyszülőktől, akik meg hajdanán a saját szüleiktől. A csöndes kis rokonság másról nem is volt híres, ez volt az összes gazdagságuk, ami sok mindenen átsegítette őket. Az anya rendszeresen járt a helyi kis templomba. Néhány lakossal ellentétben ők mindenféle népet szerettek, nem a gyűlölet vezérelte őket sosem.

A kis Andrij mindig visszafogott gyermek volt, de a legjobb eszű a társai között. Egészen átlagos családba született. Apjának segített, ha munka volt, nagy ritkán eljárt a templomba a szülők unszolására, sokszor elhanyagolta az imákat, pedig ha a nagymama ezt látta odafenntről.... Gyerekként ennek nem érezte a súlyát. Az iskolájában a kitűnő tanuló szintjét megtartotta végig.

Mivel történt egyszer, hogy a délutáni foglalkozásokért felelős tanárember elköltözött, megváltozott az élet. Iskola után legtöbbször a plébánián beszélgetettek a helyi pappal, akire délutánonként rábízták a munkás szülők a gyerekeiket, így a fiúcskát is. A plébános úr értett a gyerekek nyelvén, bármilyen témáról volt is szó. Andrij ekkor tízéves volt, de rálátása volt mindenre, intelligens kisfiúnak tartották, ahogy minden egyes gyereknek volt egy-egy jó hozzászólása az adott témában. Kedélyes társalgások voltak ezek, ahol Andrijt mindig nyugalom és boldogság árasztotta el, ahogy otthon mesélte, megérezte Jézus jelenlétét.

A pap a plébánián egyik ilyen alkalommal a mellette ülő három gyereknek, köztük Andrijnak is feltette a következő kérdést:

– Vajon mi történne a kis városunkkal, illetve Krímmel, ha háború törne ki, ne adj’ Isten?
– Minden fal ép maradna…….. ha mégsem, Isten minden egyes kőzetet visszarendelne a helyére – mondta határozottan, de elgondolkodva Andrij.

A második gyermek épp az előbb mondottak ellentétét válaszolta:
– Mindent porrá zúzna az ellenség! – ezután felkelt, és elviharzott a társaságtól.

Mindenki kikerekedett szemekkel bámult a fiú után, mikor megszólalt egy harmadik gyermek is:
– Igaza van! Ez egyértelmű, kő kövön nem maradna – jelentette ki határozottan.

A kis Morozov ekkor tízéves volt.

Két év elteltével Krím orosz lakossága felfegyverkezett, és az egész félszigetet megrohamozta. A tizenkét éves Andrij és családja bujdosni készült. A család a szegénysége miatt nem tudott északabbra, biztonságos helyre utazni, rengeteg emberrel együtt az erdőkben húzta meg magát.

– Most mi lesz így velünk? – kérdezte pityeregve Andrij a szüleitől.

A kisfiú szülei így válaszoltak:
– Hamarosan véget érnek a harcok, és visszatérhetünk az otthonunkba. Addig csak Istenhez fordulhatunk.

Mindenki ámulatára a kisfiú elfordult, és arcán lecsorduló könnyekkel kezdett könyörögve imádkozni: Könyörgöm Jó Istenkém, csak Uyutnet ne bántsa az orosz nép… – a kisfiú zokogva folytatta imáját Isten felé hatalmas alázattal.

Mikor csillapodtak a kedélyek, a család visszamerészkedett a városkába.

Ahogy Morozovék megérkeztek, végignéztek a házukon, a templomon és még jó néhány házacskán. Hirtelen megfagyott a levegő a családtagok között. Ámulva figyelték az épületek épségét, amit jó ideig méregettek. Mindent makulátlanul találtak. Andrij és családja nemhiába imádkozott rengeteget. A fiú ezek után megpróbálta jobban megbecsülni a helyi templomot, és szabadidejét inkább templomba járással töltötte.

Reméljük még ma is szól a harang abban a templomban!

* * *

Forrás: MKPK Sajtószolgálat

Fotó: Pixabay

Magyar Kurír