A világot nem lehet átrajzolni – Jankovics Marcell Trianont idéző rajzai a Vigadó Galériában

Egy másik rajzon egy szép szál magyar legény: a kalapján nemzeti színű pántlika, a kezében a csonka Magyarország 92 963 négyzetkilométere, egy román paraszt pedig az ennél nagyobb területű Erdélyt szorongatja, úgy, hogy majdnem összeroppan.

Egy harmadik rajzon a koronázási palástot és a Szent Koronát viselő IV. Károly királyt láthatjuk, amint a csigaházba vagy valami pólyafélébe szuszakolt, halott Ferenc József mellkasán ugrálva próbálja újjáéleszteni az Osztrák–Magyar Monarchiát. Sok mindennek mondhatnánk ezeket az alkotásokat, csak éppen mulatságosnak nem. Jankovics a munkáit gúnyrajzokként határozza meg. Mi tagadás, bizony erősen különböznek a harsány nevetésre, mulatságos kacajra fakasztó karikatúráktól. De nem is a szórakoztatás volt az alkotó célja. Ezek a rajzok karcosak, nemcsak szó szerinti, hanem átvitt értelemben is. A 19. század élclapjainak Jankó János-féle karikatúráira emlékeztetnek, minta csak a Borsszem Jankó, a Bolond Istók vagy a Kakas Márton vitriolos rajzait látnánk. Azzal a különbséggel, hogy Jankovics nem rajzol a figuráinak olyan hatalmas orrot, mint amilyen Apponyi Albertnek volt; az alakok ábrázolásánál ügyel az arányosságra.

Jankovics Marcell nem az az ember, aki nem figyel a korra, amelyben él. A trianoni békediktátum jubileuma egy olyan sokoldalú ember számára, mint ő, kihagyhatatlan alkalmat kínál a publikálásra. A karikatúra, a gúnyrajz pedig nagyon is reagáló műfaj, amelyben a művész csattanós, tömör válasza a jelennek, a jelenről szól, de – mint láthatjuk – utal a múlt történéseire is. Az embernek az a benyomása, mintha csak Francisco Goya, a nagy spanyol festő Los Caprichos sorozatának darabjaihoz hasonló szemléletű alkotásokat látnánk. 

Furcsa helyzetet teremtett a karanténidőszak, így a Vigadó Galéria hatodik emeleti kiállítótermében a június 5-ei megnyitó igencsak szűk körben zajlott le. A tárlat ajtaja mindaddig zárva lesz a nagyközönség előtt, amíg ez ügyben kormánydöntés nem születik. (Mire ez a cikk megjelenik, talán már látogatható is lesz a kiállítás. Egyelőre azonban mi is csak virtuálisan tudtuk megnézni a képeket. Szerencsére az internet a segítségünkre van ebben is, így legalább virtuálisan végigjárhattuk a kiállítást.)

„A Kárpátok koszorúja a történelmi Magyarországot rajzolja körül. A nyolcvanas években a televíztó ifjúsági osztálya rendelt tőlem egy sorozatot Mondák a magyar történelemből címmel. Amikor elkészültek a képes forgatókönyvek, nagyon sokáig semmilyen választ nem adtak nekem. Akkor megkérdeztem a főnököt, hogy mi az oka ennek. Azt mondta: – Jankovics elvtárs, ha megkérhetnélek arra, hogy a Kárpátok hegyeit egy kicsit másképp rajzold meg esetleg… Mondom, miért. Mert mit fognak szólni a csehszlovák és a román elvtársak, ha meglátják, hogy a magyar történelem ebben a hegykarélyban rajzolódott. – Ne haragudj, ez teljes képtelenség – mondtam. – A földrajzot, a világot nem lehet átrajzolni egy politikai probléma miatt. – Akkor vegyél egy szűkebb plánt – mondta. – Nem vettem, a filmek elkészültek, látható, milyenek lettek. Mert hát mégis csak úgy kell megrajzolni történelmet, amilyen volt” – mesél a megnyitó videójában Jankovics Marcell a Kádár-korszakra jellemző gondolkodásmódról.

A kiállításon készült fotókat nézve a terem közepén grandiózus angyalszárnyakra vagy hatalmas fára emlékeztető installációt építettek a tárlat rendezői. Mintha csak vulkáni erők törnének föl a földből és emelkednének fel a magas égboltig, ahol a magyar Szent Korona izzó fénye világít. Körös-körül pedig a falon, mint valami folyam hömpölyög végig a nyersfa keretbe helyezett, szinte befogadhatatlanul soknak tűnő, száznál is több rajz. Talán kissé patetikusnak hat ez az installáció, de hát ki az, aki képes érzelmek nélkül gondolni Trianonra, a nemzet tragédiájára? Tudjuk jól, a rendszerváltás előtt évtizedekig szóba sem igen lehetett hozni, nemhogy kiállítást rendezni ebben a témában. Mikor a Ceauşescu-korszakban Erdély szóba került a nagypolitika kapcsán, és Kádár is kénytelen volt mondani valamit, csak ennyit mondott: „Én Romániában román sem szeretnék lenni.”

Súlyos kritikával illeti Jankovics a korabeli magyar uralkodó osztály tagjait azon a rajzán, amelyen körülállják az éppen szétrobbanó Monarchiát. Láthatóan a föld is megrendül alattuk. Tisza István ijedten fölemeli a bal lábát, mert rázuhant az elcsatolt Felvidék. Kacagányos ruháikban, az úgynevezett díszmagyarban jelennek meg a képen a régi világtól elszabadulni nem tudó, változásra képtelen magyar elit tagjai. Ők tudták, hogy ha a háborút elveszítjük, azzal a történelmi Magyarországnak vége. Tiszával az élen mégis a háború mellett döntöttek.

„Jankovics Marcell kiállítása arról az ősi szakrális királyságról mesél, mely természete szerint befogadó, és hazája az itt élő népeknek. Arról a népről, mely elsőnek hirdeti a vallásszabadságot. Arról a nemzetről, mely anyanyelvükön köszönti és tanítja nemzettársait. Arról a közös hazáról, melyért évezreden át vérét adta e soknyelvű nemzet, hogy védelmezze a keresztény hitet és műveltséget. Arról az ég és föld közötti egységről, melynek ősi tanát angyalok hozták, hogy a Szent Korona akaratán keresztül érvényre juttassák Istennek és embernek tetsző módon” – olvashatjuk Tóth Norbert ajánlóját a Vigadó honlapján.

„Ez a Teremtő és a természet rendjét hordozó szent szövetség évezredek óta küzd és ellenáll a világot uralni akaró pusztító erőnek. A magyar nemzet – ha kell, kivetettségben és egyre fogyatkozva – büszkén vállalja küldetését, és viseli a sorsát hazájáért, a hitéért, a szabadságáért. És győz, éppúgy ezerszáz, mint száz éve, mert a teremteni képtelen világhódítók csak addig használják bábjaikat, amíg hasznot hajtanak nekik. Igen, győz, mert az a nemzet, amelyet száz éve Trianonban halálra ítéltek és megfeszítettek, feltámadott. Feltámadott, hogy megmentse a mi világunkat, a keresztény hitet és az európai kultúrát. S mint mindig, most is győzni fog, hiszen »korona adatott neki, és győzelmesen vonult ki, hogy újra győzzön« (Jel 6.2.), itt, Európa szívében, mindazokkal, akik sorsközösséget vállalnak vele. Mindazokkal, akik eljönnek, és bűnbánatot gyakorolnak a múlt felett, hogy megbocsáthassunk egymásnak.

A kiállítás ezt a szövetséget szimbolizálja: horizontálisan a világ történéseinek folyását, vertikálisan pedig az ég és a föld, a természet és a Teremtő közötti szent szövetséget. A tárlat azt a sokezer éves öreg fát jeleníti meg, amelynek hatvannégy erős ága alatt élünk mindannyian. Néha megtévesztve, olykor egymás ellen, vagy a világ rendje szerint összekapaszkodva, de nem hibázva el az élet és a pusztulás közötti döntést” – hallhatjuk a videón Tóth Norbertnek, a kiállítás kurátorának megnyitóbeszédét, amelyet június 5-én mondott el a Pesti Vigadóban.

Jankovics Marcell rajzfilmrendező, művelődéstörténész, könyvillusztrátor 1941-ben született Budapesten. Gazdag szakmai múltjából csupán néhány momentumot emelünk most ki. Pályáját rajzfilmesként kezdte, eleinte fázisrajzoló volt a Pannónia Filmstúdióban. 1965-ben nevezték ki rendezőnek. Egyik legutóbbi nagyívű vállalkozása Az ember tragédiája című egész estés animációs film volt. Számtalan alkotást sorolhatnánk még, amelyeknek elkészítésében az elmúlt évtizedekben részt vett. Talán elegendő, ha munkásságának egy közismert darabját, az egykor rendkívül népszerű Gusztáv sorozatot említjük, aminek ő volt a vezető rendezője.

Jankovics Marcell azok közé a művelt, sokoldalú, előadni is nagyszerűen tudó, magas műveltségű alkotók közé tartozik, akik, ha megszólalnak, mindig érdemes figyelni rájuk. Egyfajta igazodási pontnak számítanak a magyar kultúra horizontján.

Jankovics Marcell egy képes könyvet is megjelentetett Trianon címmel. 

(A kiállítás július 26-ig látogatható a Pesti Vigadó épületében.)

Fotó: Nyirkos Zsófia/MMA

Mészáros Ákos/Magyar Kurír

 Az írás nyomtatott változata a 2020. június 28-i Új Ember Mértékadó mellékletében jelent meg.