Új időkbe merülve – Karol Wojtyła művészi világa (4. rész)

Az anya keletkezési éve a júliusban bemutatott A ragyogó víz énekével azonos: 1950. A harmincéves Karol Wojtyła ezúttal a Szűzanyára vetette misztikus költőtekintetét. Most egy kapcsolat tanúja akar lenni: anya és fia kapcsolatát szemléli a költő, aki életét a Szent Szűznek ajánlotta, hogy egészen Krisztusé lehessen. Ez a versciklus is ugyanezt a szándékot hordozza: ez a fiatal pap az anya által a Fiúhoz szeretne megérkezni.

Földi életében Jézus számára aligha lehetett mélyebb, szorosabb emberi közelség a köteléknél, mely édesanyjához fűzte. Talán csak Jánossal, a szeretett tanítvánnyal való kapcsolata érhetett a közelébe. Az anya verseinek két szereplője van: Mária és János. Életük, lelkük és gondolataik egyetlen gyújtópontra irányulnak: Krisztusra. A ciklus három részből, s összesen nyolc versből áll. Az első és a harmadik rész darabjaiban Mária beszél, a középsőben János.

A kiindulópont, a kezdő pillanat nem más, mint A megdicsőült test első pillanata. Az első vers címe ez. Mária az elszenderülés pillanatában, ebben a nagyon sűrű, az egész életet hordozó és összegző pillanatban „töpreng”. Óriási, kitágított pillanat ez: megszólal benne a teljes lét éneke. Ami volt, ami van és ami most kezdődik.

„Helyem elhomályosul az emlékezetben. De nem tűnik el
a messzi utcák csöndje, a változatlan látóhatár […]
a lét minden pillanatában
minduntalan kitágul az élet, magába gyűjtve a sosem tapasztalt lényeget.”

A második vers, A bennem növekvő Ige a múló földi élet legnagyobb pillanatát énekli meg, mely magában hordozta azt a teljességet, amit egyetlen ember élhetett át itt a földön: amikor magába fogadta és megismerte az Igét. Akit most végre ismét és végleg megtalál.

„Egyre növekszik ez a pillanat,
és átalakul benne az egész életem –
megtörik a kihúnyó szemben, mint a fehér viaszcseppben.
Ez a pillanat: a teljes élet, minthogy akkor ismertem meg az Igét
[…]
Megint oly teljes ez a pillanat, mint amikor a csúcsáig ért,
mert újra megtaláltalak –
nincs, csak ez a könnycsepp
melyben a friss szellőtől elmosódnak a szemsugarak
de a roppant fáradtság immár megtalálta fényét és egyetlen értelmét”

A harmadik és negyedik vers (Ámulat az Egyszülött előtt; Elmélyült töprengés) az egyszerű élet szép hétköznapjait idézi fel, melyeket mindenestül betöltött a fény. Egy olyan fény, amely sokáig csak az anya számára volt látható; számára is titokzatosan, misztériumként, melyet állandóan szemlélt és forgatott a lelkében. A Redemptoris mater enciklikában olvassuk: „Még az is, akinek az istenfiúságot mélyebben kinyilatkoztatták, az ő Anyja is csak a hit által élt szoros kapcsolatban ezzel a misztériummal! Fia oldalán, egyazon fedél alatt »hűségesen megőrizte szoros kapcsolatát Fiával«, és haladt előre »a hit zarándokútján«… (17)

„Ama fény lassan áthatolt a mindennapi dolgokon,
[…]

Fiam – abban a kisvárosban, ahol mindenki ismerősen köszönt ránk,
te azt mondtad nekem: »Anyám« – és senki sem látott
a hihetetlen dolgok mélységébe, amelyek tova tűntek a napokkal –”

„Komoly és nagy Fiam, én egyszerű Fiam
[…]
teljesen elmerülök Titkod mélységében.”

A második részben a szeretett tanítvány házában vagyunk. Az első versben (János kérése) „János, a halász”, alázatos tudatában annak, hogy nem pótolhatja a Fiút, az anya tekintetéért és talán emlékeiért rimánkodik. Azért a tekintetért, mely Krisztus arca szemlélésének mestere. „Az emberek között senki sem ismeri nála jobban Krisztust és senki sem képes az Ő misztériumának mély megismerésére elvezetni minket úgy, mint az Anya.” (Rosarium Virginis Mariae, 14) Ezt óhajtotta János. Azt hiszem, azt súgja a vers, hogy így készült evangéliuma megírására: Mária misztikus iskolájában.

„János vagyok, a halász. Oly kevés,
amit bennem szeretni tudsz.
Még érzem: a tóparton, apró kavicsok a lábam alatt –
s hirtelen – Ő.

Bennem már nem ismered fel az Ő titkát,
noha gondolataidban ott leszek szelíden, mint a mirtusz.

De Ő akarta, hogy azt mondjam neked: Anyám.
Hagyd hát, hogy így maradjon és a szó ne rejtse el fényességedet.
Valóban nem könnyű feltárni a szavak mélységét,
melyek értelmét Ő kettőnkbe oltotta,
hogy elrejtse bennünk titkát örök szeretetének.”

A következő vers címe: A mélység, mely Benned örök. A ciklus csúcspontjához érkeztünk. János elénk állítja a legnagyobb misztériumot: az eucharisztikus Krisztust – és vele az anyát, Máriát, aki „eucharisztikus asszony” (vö. Ecclesia de Eucharistia, 53–58)

A fiatal pap gondolata – Mária, az első tabernákulum (aki kilenc hónapig testében hordozta a Fiút) földi életében részesülhetett Fia eucharisztikus lakomájából is – visszatér az idős, beteg pápa utolsó enciklikájában…

„A Te Fiad, a Te Egyszülötted mélységét
gyakran átélem. Ilyenkor az Ő alakját öltik fel a gondolatok,
bár a szem nem látja Őt –
de ajkam a szavait suttogja, a szavakat
amelyeket akkor mondott, amikor itt akart maradni közöttünk.
[…]

Hajolj meg velem – és fogadd el.
Fiadnak kenyér íze van,
és ezenkívül szavakba nem önthető lényege.

[…]
Benned él ez a mélység, mert Belőled származik.
És soha nem tátong üresen. Olyannyira Benned él,
hogy amikor reszkető ujjal megtörtem már a kenyeret,
hogy Neked, Anyámnak adjam –
egy pillanatig elgondolkodva álltam, mert ennek az igazságnak
a mélységét láttam megcsillanni szemed egy könnycseppjében.”

„El tudjuk-e képzelni, mit érzett Mária, amikor Péter, János, Jakab és a többi apostol szájából hallotta az Utolsó Vacsora szavait: »Ez az én testem, mely értetek adatik« (Lk 22,19)? Az áldozatul adott és a szentségi jelekben megjelenő test ugyanaz, mint amelyet ő fogant a méhében! Az Eucharisztia vétele Mária számára azt jelentette, hogy újra magába fogadja azt a szívet, mely együtt dobogott az övével, és újra átélte, amit a Kereszt alatt tapasztalt.” (Ecclesia de Eucharistia, 56)

A versciklus utolsó részében újra Mária beszél. Az első versben (A dal értelme) még „lüktet a vér szabályos ritmusa”, az anya az emberek között él, „megosztva gondjaikat, egyszerű tetteivel, asszonyos gondoskodással”. A Fiú már eltávozott, de az anya napjai mégis vele telnek-múlnak; egyre közelebb kerül a misztériumhoz, lelke előtt lassan, csöndesen egészen föltárul a titok.

És napról napra közeledik az a bizonyos „új idő”, az örökké tartó találkozás pillanata… Az utolsó, a ciklust záró vers címe: Új időkbe merülve.

„Titkomban elmerülve élek, tekintetednek gazdagsága áthatja lényemet,
mennyire növekszem e látomásban, mennyire eggyé válok itt a csönddel,
minderről nem tudtak sokáig
mert a Te tekintetedről senkinek sem beszéltem.

De jelenléted nem szűnik soha bennem –
feléd tartok, egyetlen torkolat, s oly eggyé válunk egy napon,
mint mozdulatlan, legmélyéig áttetsző folyó –
bár testem megmarad.
Jönnek majd a tanítványaid – érzik, hogy nem dobog a szív.

Életem nem függ többé vérem ritmusától
és fáradt lépteim alól nem szökik el az út.
Körülölel az új idő, mely ott csillog a kihunyó szemekben,
és szívemben él.
És végleg beteljesül minden, s a gondolatokat betölti az öröm.”

Ragyogó, gyönyörű Mária-képet kapunk a fiatal Karol Wojtyłától. Költőként is az anya legbensőbb titkait kutatja. És mi is ezt tesszük vele együtt. De közben tekintetünk és szívünk a Fiúra szegeződik, az anya, Mária életének értelmére és középpontjára. Mária nem is akar semmi mást, csak ezt.

Azt, hogy Karol Wojtyła lírája szemlélődő, misztikus fényű líra, Az anya ciklus verscímeiben szereplő fogalmak is bizonyítják: ámulat, elmélyült töprengés, örök mélység, megdicsőülés, új időkbe merülés. Időt kérő, de a rááldozott időért cserébe felmérhetetlen gazdagságot adó költészet ez. Hiszem, hogy képes segíteni az élet és a hit zarándokútján tett lépteinket, melyek egyetlen pillanatra sem szűnnek meg az „új idők” felé haladni. A költőn, aki ezeket a verseket írta és kezünkbe adja, egész életében úgy uralkodott a hit, mint tiszta, mély augusztusi éjszakákon a szinte tapintható csönd és béke.

*

Az anya című ciklus A bennem növekvő Ige. Karol Wojtyła válogatott írásai (ford. Balássy László és Balássy Péter, Zrínyi Nyomda Kiadója, 1990) című kötetben olvasható magyar nyelven.

Képek: ocdn.eu; wga.hu

Borsodi Henrietta/Magyar Kurír