Újabb adalék a luccai székesegyházi iskola 10–11. századi könyvkultúrájához

Két és fél évvel ezelőtt, 2019. szeptember 13-án fejezte be Szuromi Szabolcs Anzelm professzor, a Csornai Premontrei Prépostság tagja a British Library középkori kánonjogi anyagát feldolgozó új leíró kéziratkatalógusa első kötetének összeállítását, amely a gyóntatási segédkönyvekről szól. Ezt folytatta a sorozat második kötetének szerkesztésével 2020. szeptember 17-től, melyet a Decretum Gratianit (1140 körül) megelőző kánonjogi gyűjteményeknek és a rájuk hatást gyakorolt műveknek szentel. A második rész két alkötetre osztott munkái (II/1-2) a 9–12. század kánonjogi gyűjteményeinek és azok segédkönyveinek részletes, a legújabb irodalom- és szövegkritikai, valamint kodikológiai és paleográfiai eredményeinek feldolgozásával, az eredeti kéziratok alapkutatási vizsgálatára és vándorlásuk történetére összpontosítanak. Ezt a forrásfeldolgozó, elemző és leíró munkát tudta folytatni idén március 14. és 17. között Szuromi professzor Londonban, a világjárvány miatti korlátozások angliai feloldásának köszönhetően.

A British Library középkori állományában megtalálható egy, az 1300 és 1700 közötti anyaghoz sorolt kézirat, amely számos sajátosságot tartalmaz; és bár csak közvetetten kapcsolódik a középkori pre-Gratianus (az 1140 körül összeállított Decretum Gratianit megelőző) kánonjogi témájú kéziratos anyaghoz, jelentős befolyására tekintettel mégis első helyen szerepel a Szuromi professzor által összeállítás alatt álló katalógus második kötetének függelékeiben található munkák között.

Az említett kézirat új metodológiával és szemlélettel történt elemzése – amely tekintettel volt annak első, 1808-ban történt londoni leírására, majd az 1880-ban, az 1923-ban, az 1979-ben és a 2008-ban publikált újabb áttekintések vizsgálatára – lényegileg különböző eredményre vezetett, mint a hagyományos londoni szakmai feltételezések. Szuromi Szabolcs Anzelm eredményei alapvetően új megvilágításba helyezték az említett szövegtanút. Elmondható, hogy a jelenlegi felfedezés jelentősége messze túlmutat egy eddig tévesen leírt kézirat tartalmát, keletkezési helyét és idejét érintő lényegi módosításokon. A konkrét kéziratról még a legújabb leírásokban is több félreértést tartalmazó állítást fogalmaztak meg a kutatók. A korábbi leírások szerint egy 13. század első feléből a Rajna nyugati vidékéről származó, öt különböző, filozófiai és teológiai műből utólag összefűzött munkáról van szó, amelyet a kifejtések szerint többször újabb ívfüzetekkel egészítették ki a következő két évszázadban, eltérő tartalommal. Azonban az imént felsorolt megállapítások egyikét sem támasztja alá a Szuromi professzor által, az említett kódexen végzett körültekintő és alapos összehasonlító szövegkritikai, kodikológiai és paleográfia analízis.

Szuromi Szabolcs Anzelm vizsgálata megállapította, hogy a kódex nem több különálló egységből összeállított munka (későbbi betoldásokkal), hanem egy egységes mű: Sevillai Szent Izidor (†636) Etymologiae című műve (600 és 625 között) további kiegészítések nélkül, néhány marginális megjegyzéssel. A pergamen kidolgozottsága, a használt betűtípus és a néhány helyen előforduló gyönyörű, kortárs, egyszínű és vékony vonalvezetésű ornamentális iniciálék minden kétséget kizáróan a luccai katedrális iskola könyvmásoló műhelyének egyedi jellegzetességeit mutatják, mégpedig a 10. század végéről. A keletkezési időpont – a tévesen a másolás dátumának vélt, utólagos tulajdonosi bejegyzésben szereplő időpont helyett (ami miatt mind a mai napig a szakirodalomban 13. századi megjelölés szerepel) – a szöveg jellegzetességeit, a marginális megjegyzéseket és Lucca város kortárs történelmi eseményeit is szem előtt tartva bizonyosan 991 és 996 közöttire tehető.

Egy ilyen kellően megalapozott tényeken nyugvó, minden tekintetben új meghatározás már önmagában megváltoztatja az adott kódex addig elfogadott elhelyezkedését a középkori írott kultúrában; összefüggéseit, valamint a rá gyakorolt és az általa kifejtett hatások együttesét. Azonban a jelenlegi kézirat, ezen a téren is egyedülállónak tekinthető, mivel egy egyházi intézményrendszer történetének egyik hiányzó láncszemét jelenti, lényegileg hozzájárulva a katedrális iskolák 11. századi alapvető fejlődésének megértéséhez. Sőt, mindezen túl, új megvilágításba helyezi a legfejlettebb kánonjogi gyűjtemények által alkalmazott szerkezeti és tartalmi elemeket. Ennek megértéséhez, egy pillantás kell vetnünk a székesegyházi iskolák és az egyetemek 11–12. századi fejlődésének aranykorára.

Mint az jól ismert, a 11. század közepe a katedrális iskolák megerősödése és a székesegyházi kanonokok műveltsége elmélyítésének az ideje. Ezen fáradozott Luccai Szent Anzelm (†1086) és Chartres-i Szent Ivó is (†1115). A 11. század vége az az időszak, amikor a gregoriánus reform eredményeként több kánonjogász arra törekedett, hogy összegyűjtse az Egyház teljes egyetemes kánonjogi fegyelmét, világos és logikus rendszerben. A legjobb székesegyházi iskolák fontos szerepet játszottak az Egyház alapvető tanításának és fegyelmének terjesztésében az oktatáson keresztül. Erről a folyamatról – a különböző, főleg itáliai és galliai központok tekintetében – kellően részletes ismeretekkel rendelkezünk. Erre kiemelkedő példa a luccai székesegyházi káptalanon belüli reform: II. János püspök (1023–1056), I. Anzelm püspök (1057–1061) és II. Anzelm püspök (1073-1086) időszaka. Ők voltak azok, akik gondoskodtak a luccai katedrális iskolában a reform megindításáról és elmélyítéséről a kanonokok közösségi élete, a „cura animarum” (a lelkek gondozása) lelkipásztori munkája, valamint a klerikusok és laikusok teológiai és vallási nevelése terén.

A hiányzó láncszem azonban a mindezt megelőző és egyúttal lehetővé tevő 10. század végének könyvkultúrája, amelyre ráépülhetett az előbb említett reformfolyamat, amely elvezet minket a középkori egyetemek létrejöttéhez, majd aranykorához. Ezt a hiányzó űrt tölti ki Sevillai Szent Izidor 991 és 996 között másolt művének most azonosított szövegtanúja, amely nemcsak Luccai Szent Anzelm kánongyűjteményére, sőt magára a Decretum Gratiani szerkezeti felosztására fejtette ki alapvető és nélkülözhetetlen hatását, de egyúttal megteremtette az alapot a székesegyházi oktatás reformjához a 10. század végén, amikor Isalfredo rövid püspöki időszaka után (988–989) a longobárdok Luccából történő távozásának és a frankok hatalomátvételének köszönhetően a város a toszkán őrgrófság központjává válhatott. Így II. Gellért püspöknek (991–1003) lehetősége nyílt az antik katedrális könyvtár jelentős fejlesztésére, többek között Sevillai Szent. Izidor egyedülálló művének kötetével. Ez a könyvtár teremti meg az alapot I. és II. Anzelm püspök számára, hogy megvalósítsa azt a székesegyházi kulturális és oktatási fejlesztést, amely a középkori egyetemi oktatásban teljesedik ki.

Mostani kutatási eredményével Szuromi Szabolcs Anzelm premontrei szerzetes nemcsak azonosította Sevillai Szent Izidor legfontosabb művének eddig ismeretlen, késő 10. századi kéziratát, illetve lényegileg módosította és ismertette a róla szóló tudományos ismereteinket, hanem aprólékos kutatásaival sikerült rámutatnia a székesegyházi iskolák 11. századi felvirágzását biztosító és azt tudatosan megalapozó – az eddig vizsgált időszakot egy évszázaddal megelőző – könyvtári kultúra megteremtésének meghatározó jelentőségére.

Forrás és fotó: Csornai Premontrei Apátság

Magyar Kurír