Vallásközi párbeszéd vagy hitvita? – Pázmány Péter a Koránról

Kultúra – 2018. október 31., szerda | 10:38

Paul Shore történész, a kanadai University of Regina oktatója tartott előadást október 15-én a Pázmány Péter Katolikus Egyetem Sophianum épületében. A Fraknói Vilmos Római Történeti Kutatócsoport által szervezett eseményen a kutató Pázmány Péter bíboros egy eddig kevésbé ismert művét is bemutatta.

Az előadó bevezetőjében a 17. század első felének jezsuita szövegfordításairól beszélt, melyek készítése – elmondása szerint – éppen az általa ismertetett korszakban lett a legintenzívebb. Peter Burke történész szavait idézve Shore kifejtette: ezek a fordítások egy olyan közös stratégia eszközei voltak, melyek elsődleges célja a kettős – a renden belüli és a renden kívüli – önreprezentáció volt.


A jezsuiták az egyes keresztény felekezetek közti vitákon túl a keresztény–muszlim párbeszédben is igen fontos szerepet töltöttek be, így fontos fordítandó szövegként tekintettek a Koránra. Az első teljes szöveget tartalmazó Korán-fordítás a jezsuita Ignazio Lomellini nevéhez köthető, mely mű 1622-ben nyerte el végleges formáját. A fordítások részletes ismertetésére azért volt szükség, mivel a címben említett két magyar jezsuita, Szántó István és Pázmány Péter is alapvetően ilyen fordításokból ismerte a Koránt, hiszen arabul egyikük sem beszélt. A két későbbiekben elemzett mű tulajdonképpen nem fordítás, hanem vitairat, amely a fordításokon túl a középkori keresztény–muszlim vitairodalom anyagát is felhasználta.

Az első magyar jezsuita, akinek Koránnal vitázó írását Shore bemutatta, Szántó István volt. Szántó életének vázlatos áttekintése, valamint egyéb hitvitázó, történetírói munkájának megemlítése után az előadó rátért Szántó Confutatio Alcorani című kéziratának elemzésére. A mű három nagy egységre tagolódik: az első Mohamed prófétának a szerző által „szégyenteljesnek” nevezett életét, a második kettő pedig a Korán állításaival való vitát tartalmazzák.

A Korán-cáfolat elemzésének vizsgálatakor nagyon fontos szempont, hogy Szántó nem tudott arabul, mégis közölt néhány arab kifejezést munkájában, melyeket fonetikusan írt le. Erre vonatkozó ismereteit Shore elképzelése szerint az Ibériai-félszigetről származó Juan Andréstől szerezte, aki a 16. század elején tért át iszlám hitéről a katolicizmusra, említett művét pedig spanyol nyelven írta.

A következő jezsuita szerző, akinek munkáját Shore részletesen bemutatta, Pázmány Péter volt. A kanadai történész röviden ismertette Pázmány életútját, s külön szót ejtett a későbbi esztergomi érsek katolikus hitre téréséről. Ezután Pázmány Az mostan támadt új tudományok hamisságának tíz nyilvánvaló bizonysága és rövid intés a török birodalomról és vallásrúl című műve ismertetésébe kezdett. Elsőként leszögezte: a mű magyar nyelven íródott, ami egyértelművé teszi, hogy nem török vagy arab, hanem magyar közönségnek szólt. Maga a könyv rövid, s egy függelék csatlakozik hozzá, mely külön az Oszmán Birodalomról és vallásról szól.

Pázmány Shore elmondása alapján több irányból közelítette meg a Koránt, valamint az iszlám hit kérdését. Pázmány maga sem tudott arabul, ezért Szántó Istvánhoz hasonlóan ő is latin fordítást használt. Pázmány elsőként Mohamed próféta életét mutatta be. Ezután tért rá arra, hogy milyen eltérések vannak az Ószövetség és a Korán által elbeszélt történetek között, majd a vizsgálat végén arra a következtetésre jutott, hogy a két mű közötti eltérések bizonyítják, hogy a Koránban bizonyos történetek összekeveredtek, illetve rosszul vannak megírva. Művének végén Pázmány egy figyelmeztetést fogalmazott meg – még azok számára is, akiket nem érdekelnek a kereszténység és az iszlám közötti hitbeli eltérések: a török fenyegetést jelent az egész kereszténységre, minden egyes keresztény emberre nézve.

A két művel kapcsolatos állítások rövid összegzése után az előadó kifejtette közös vonásaikat. Rámutatott, hogy mindkét szerző milyen nagy jelentőséget tulajdonít a Korán bizonyos szavainak pontos jelentésének, külön felhívva a figyelmet arra, hogy bizonyos ritka, csak egyszer előforduló szavakat mennyire nehezen lehet értelmezni. Emellett felhívta a figyelmet arra az érdekes tényre, hogy a két hitvitázó irat sokkal inkább alapul a középkori keresztény–iszlám vitairatokon, mint a korszak katolikus–protestáns hitvitázó iratain. Zárásként Shore megjegyezte, hogy a két mű kizárólagos vizsgálata egyoldalúan mutatja be a keresztény–muszlim hitvitákat. Ennek egyértelmű oka, hogy csak a keresztény szempontból megfogalmazott kritika található meg benne – az erre adott muszlim válasz nem.

Forrás és fotó: Fraknói Vilmos Római Történeti Kutatócsoport

Magyar Kurír

Kapcsolódó fotógaléria