Vászonkrisztus – A sztalkerek dolga továbbadni a hitet, a reményt

A címben jelzett Sztalker foglalkozást jelöl: ő a vadász. Feleségével és kislányával él együtt, egy barlangszerű építményben. Sztalker nemrég töltötte le börtönbüntetését, mert a tiltás ellenére embereket vitt a Zónába. A Zóna, a „csodák csodája” rejtélyes körülmények között jött létre egy sivár iparváros mellett. Fegyveresek őrzik, aki beteszi a lábát, azt azonnal lelövik; ha észreveszik… Sztalker – felesége fájdalmasan hisztérikus jelenete ellenére – ismét útra kel. Nyugtalan lélek, „Istenem, nekem minden börtön” – sóhajtja, amikor az asszony figyelmezteti, hogy megint börtönbe zárhatják.

Sztalker az alkoholista Írót és a Professzort viszi a Zónába. Az Író alkotói válságban van, mindent unalmasnak tart, és abban bízik, hogy a Zónában új impulzusokat kap. A Professzort a tudós természetes megismerési vágya mozgatja. A külvilág szürke, kopár, ezzel szemben a Zóna a remény zöld színében burjánzik. A három férfi utazása a Zónában nem csupán térben történik, hanem a lelkükben is. A Zóna az a hely, ahol teljesülnek a kívánságok. „A Zónát tisztelni kell, különben büntet” – figyelmezteti társait Sztalker. Bonyolult rendszer, azt hisszük, hogy veszélyes, pedig csak mi tesszük azzá. A Zónában nem mindig az egyenes út a legegyszerűbb, vagyis más törvények uralkodnak, mint a világban egyébként. A Zóna jelképezheti a hitet, a transzcendenst. Csak a legszerencsétlenebbeket engedi be, azokat, akik a külvilágban reménytelenül tengetik az életüket. A Zóna szimbolizálhatja a végső menedéket, reményt, Istent, akihez az emberek kétségbeesésükben fordulnak, amikor már minden más út bezárult előttük. Sztalker szavai is ezt sugallják: „A szerencsétlen elkínzott magamfajtákat hozom ide, akiknek csak a reményük van meg. Én segíteni tudok rajtuk.” A Zóna az isteni igazságszolgáltatás szimbóluma is lehet, erre utal, hogy az egyik jelenetben a földön fekvő Sztalker női hangot hall: a hatodik pecsét feltörését követően a gazdagok és erősek és minden ember elbújik a Bárány, vagyis Jézus Krisztus haragja elől (vö. Jel 6,12–17).

Sztalker nyilvánvalóan nem Jézus Krisztus, de néhány ponton rokonítható vele. Kénytelen elviselni az igaztalan rágalmakat, így például azt, amikor a társai megvádolják, hogy anyagi haszonért hozza ide az embereket. Az Író szerint „megrészegül a hatalomtól, a titoktól.” Az egyik jelenetben idézet hangzik el Lukács evangéliumából, amikor a feltámadt Jézus találkozik az emmauszi tanítványokkal (Lk 24,1–54). Az ő szemük azonban megnyílik Mesterükre, amikor megtöri a kenyeret; a filmben azonban a Professzor nem tud, az Író nem akar hinni.

Külön kategória a Zónán belül a Szoba, ahová az Író önkényesen be akar menni, de egy hang megállítja. Asszociálhatunk Isten Mózeshez intézett szavaira: „Vedd le sarudat a lábadról, mert ahol állasz, szent hely” (Kiv 3,1–14). A Szobába csak teljesen megtisztult lelkek léphetnek be, de az Író nem az, hiszen még ki sem józanodott teljesen. Ám a Szobába Sztalker és a Professzor sem lép be. A Szoba jelentheti az örök életet, ahová csak halálunk után juthatunk, és így sokkal inkább állapot, mint hely.

* * *

A vetítést követően Sajgó Szabolcs SJ, a Párbeszéd Házának igazgatója beszélgetett Varga László kaposvári megyéspüspökkel és Lázár Kovács Ákos esztétával, a nézők bevonásával.

Sajgó Szabolcs kérdésére, miszerint hogy érzi magát Kaposvárott, az ő „zónájában”, Varga László azt válaszolta: „Boldog Sztalker vagyok. Nekem is volt vezetőm, aki elindított, és fel kellett fedeznem a Szobát. Én is ezt teszem most azokkal, akik megkeresnek. Püspökként talán a legnagyobb ajándék, hogy bemehettem ebbe a Szobába és onnan nézem a valóságot. Van időm arra, hogy meghallgassak embereket, reményt, hitet adjak nekik.” Varga László számára a film egyik legfontosabb üzenete, hogy a gyengék, a sebzettek, a megtörtek jutnak be könnyebben a Zónába. Ez rímel Jézus szavaira: „Ha nem lesztek olyanok, mint a gyermekek, nem mentek be Isten országába” (Mt 18,3).

Egy néző kérdésére, hogy a 21. században, az informatika korában, ami minden korábbinál jobban ellenőrzött, amikor rengeteg adatot tárolnak rólunk, mennyire jut el az Egyház szava az emberekhez, a püspök így válaszolt: nem számít, hogy merre fordul a világ, az sem, hogy rengeteg adatot tárolnak rólunk, a történelem Ura mindig az Isten marad. A misztérium a 22. században és utána is, mindig meg fogja haladni a tudományt. Történhet a világban bármi, az ember mindig Isten képmása és szeretett gyermeke marad, ezen semmiféle hatalom nem változtathat. „A Szentlélek soha nem fog disszidálni.”

Figyelemre méltó, hogy a Zóna tele van színekkel, de csapdákkal, a pusztulás jeleivel is. Így létezik Isten országa is a világban. Az Egyház mindig megmarad bűnösnek, sebzettnek, de ezzel együtt is szent marad, mert benne él a Szent. Ezek a hit titkai, és a sztalkerek dolga, hogy továbbadják a hitet, a reményt. A püspök figyelmeztetett, hogy az Egyháznak a jövőben kiemelten kell törődnie a szegényekkel, a sebzettekkel. Utalva a film három főszereplőjére és a mindennapi életünkben jelenlévő, szeretetet megélő közösségekre, Varga László az Egyház nagy mulasztásának nevezte, hogy keveset beszél a Szentháromságról mint közösségről. Pedig minden közösség, amely ezt szimbolizálja, szeretetközösség.

Lázár Kovács Ákos kifejtette: a Sztalker egyik legfontosabb üzenete, hogy a bukdácsolás hozzátartozik az ember életéhez, de mindig van lehetőség a megtisztulásra, a továbblépésre, úgy, hogy másoknak is reményt adjunk. Az élet szent okokból élni akar. Az esztéta felidézte, hogy amikor Tarkovszkij a már elkészült Sztalker negatívjait elküldte Moszkvába, technikai hiba miatt megsemmisültek a kópiák, ezért újra le kellett forgatni az egész filmet. A küzdelem, a nehézségektől nem visszariadó akarás, ami benne van a Sztalkerban, gyönyörű imának is tekinthető. Ezt nagyon szépen kifejezi a Zónában játszódó utolsó jelenet, amikor a három, korábban sokat és durván is veszekedő ember békésen, kiengesztelődve ül egymás mellett.

Sajgó Szabolcs mindennapi tapasztalatairól beszélt: a fővárost járva gyakran szorongatja őt a primitívség, az igénytelenség, a Sztalker is tele van a pusztítás, a rombolás képeivel, ám ott van a Szoba, belső szentélyünk, lelkünk legmélyebb tartománya, ahol a legszorosabban összetartozunk a bennünk lakozó Istennel. Gyönyörű a film befejező jelenete, a mozgássérült kislány csodatevése, és a vonatzúgásban felcsendülő örömóda, a bennünket egyesítő Messiással. Ezért a film kicsengése mindenképpen reménykeltő.

Fotó: Hojdák Kristóf/Párbeszéd Háza; Imdb.com

Bodnár Dániel/Magyar Kurír