Vései anziksz – Ahova hazajönnek az ország kovácsai

Ahhoz a településhez, melynek csendjét olykor-olykor megtöri a helyi rendezvények zaja, köztük a nagy vonzerőt jelentő kovácstalálkozók forgataga. A 2002 óta hagyománnyá nemesedett sokadalom messze röpíti Vése nevét, vendégszeretetét. Nem véletlenül olvashatjuk a település névtábláján: Ahova hazajönnek az ország kovácsai.

A község neves szülötte, Bertók László, Pécsett élő Kossuth-díjas költő is sokat tett ezért, hiszen Vését beemelte az irodalomba. Egy-egy író-olvasó találkozón, könyvbemutatón, melynek az innen induló költő a díszvendége, mindig elhangzik: Vésének köszönheti a felnevelő vidéket, e „maroknyi” hazát, de neki köszönhet ősöket, barátokat, verseket is. Számos alkotásának ihletadója e mintegy nyolcszázötven lelkes település, ahova korábban rendszeresen visszajárt. Most, hogy ereje fogytán, s talán szoktatja szívét a csendhez, jobbára csak gondolatban látogat haza Vése díszpolgára, vagy álmában, amikor kitárul gyermekkora tündérkertje…

Nyáridőben, általában július utolsó szombatján várja a közönséget a kovácstalálkozó. Ötletét az adta, hogy a környező falvakhoz képest Vésén több kovács tevékenykedett, ezért máshonnan is jártak ide az emberek lovat patkoltatni, szerszámokat javíttatni – tudtuk meg a polgármestertől, Bertók Lászlótól, aki szintén ennek az errefelé gyakori névnek a gazdája. Az utolsó vései kovács, Balázs Sándor lánya pedig édesapja halála után felajánlotta a falunak a kovácsműhely eszközeit és a berendezést.

– A televízióban futott akkoriban egy vetélkedő, a Hovatovább, amelyet a képernyőre a lányával újból visszatérő Rókusfalvy Pál vezetett. A Vései Faluszépítő Egyesület benevezett a vetélkedőre, s meg is nyertük azt – emlékezik Bertók László a puritán polgármesteri hivatalban. – Három falu csapata versengett, s miénk lett az egymillió forintos fődíj. Nagy pénz volt az a 90-es évek elején. A nevezéskor azt is meg kellett határozni, mire fordítjuk a nyereményt. Azt írtuk be: helytörténeti múzeumot szeretnénk létrehozni. Éppen ebben az időben halt meg Tóth Józsi bácsi, aki az önkormányzatra hagyta az aprócska házát, így meglett a kovácsműhely új helye. A ház egyik felébe került Sanyi bácsi kovácsműhelyének mása, a másikba pedig a helytörténeti gyűjtemény. Igen ám, de ha már van kovácsműhelyünk, akkor nem ártana hozzá valamilyen attrakció! Ráakadtam a Magyarországi Kovácsmíves Céh központjára, s felvettem a kapcsolatot a céhmesterrel. Megtudtam, hogy ők már korábban is szerveztek kovács-összejöveteleket, de azok szakmai tapasztalatcserék voltak. Mi többet, s mást szerettünk volna; és ami létrejött, az – sokak véleménye szerint – valóban egyedire sikeredett.

2002-ben rendeztük meg először a kovácsfesztivált, ami azóta kiterebélyesedett. Jó néhány éve a határon túli magyarok lakta vidékekről, Erdélyből, Felvidékről, Horvátországból is érkeznek kovácsok erre a dzsemborira, melynek természetesen szakmai része is van. Nagy öröm, hogy olyan csapatok is akadnak, amelyek a kezdetektől vissza-visszatérnek, és hírét viszik rendezvényünknek, amelyen míves kovácsoltvas tárgyak készülnek – tudtuk meg a polgármestertől.

A találkozón garantált a remek hangulat. Helyi és környékbeli amatőr együttesek lépnek fel, a gyerekek sem unatkoznak, estefelé pedig a népzenészeké és az együtteseké a színpad. Énekelt már itt egyebek mellett a Republic, a Kárpátia és a Beatrice is. Idén az Attila és fiai lesz a vendég. Az évek során a szervezők arra törekedtek, hogy mindig valami különleges apropót kínáljanak a Vésére érkezőknek. Egy alkalommal a Kovács vezetéknevű hírességet hívták meg a rendezvényre – köztük Kovács Katit, Kovács Koko Istvánt és Kovács Erzsit –, máskor pedig meghirdették a vasparipák találkozóját. Ennek az volt a lényege, hogy a vállalkozó kedvűeknek valamilyen működőképes szerkezetet kellett alkotniuk, amelyeket megversenyeztettek. Volt, aki mozdonyt készített…

A csavartfűzekkel, nyíló bokrokkal körülölelt mesterséges tavacskában vadkacsák úszkálnak, s az arra látogató szívesen pihen meg a padon, hogy napfényben fürössze az arcát. Kiváló rendezvényhelyszínen járunk. Van itt színpad és nézőtér, s a múzeumhoz egy tágas nyitott részt is hozzátoldottak, hogy a vas szerelmesei egyszerre három kovácstűzhelyt használhassanak. Az öreg szőlőprést tető óvja az esőtől és a hótól. A mellette lévő fába apró vasjeleket ütöttek a mesterek, abban bízva, hogy a következő esztendőben is visszatérnek a kovácsok földjére.

A múzeumba betérve a jobb oldali helyiségben találjuk a Balázs-féle kovácsműhelyt. Eszközök kavalkádja ejt rabul bennünket, különös tárgyakkal incselkedik a szem. Van itt rusztikus kereszt és táncos lábú menyecske, gyertyatartó és zabla, pók, bika, diótörő és egy tetszetős patkógyűjtemény. Megannyi itt készült használati és dísztárgy alkotja e gazdag kollekciót, amelyben patkolókovácsok, díszkovácsok és művészek figurális és absztrakt alkotásai egyaránt megtalálhatók.

A lakóház két helyiségét a vései lakosok felajánlásaiból rendezték be. Itt áll néhai Berke Ferencné máig működő szövőszéke. A látogató mellégondolja a gazdáját is, és megelevenedik a mozdulat, amelynek nyomán egyre gyarapodik a paraszthímes szőttes, a vászonlepedő – nászágyba vagy koporsóaljba, az utolsó úthoz…

Szekrények tele ruhával, szentképek, fényképek a fehér falakon. A sarokban vetett ágy áll, keményre tömött, lyukhímzéses párnákkal. Az asztalon fekete női fejdísz, mellette imakönyv. Vajon kié lehetett?

Díszes vaskályha, fakeretbe vágott, vakotás tükör. Egy sokat használt, kovácsoltvas aljú varrógép is került ide, meg szenes vasaló, és itt áll egy öreg cimbalom is. Festett és hímzett konyhai falvédők sorakoznak a régi edények, tányérok, poharak s más konyhai eszközök, teknők között. Nehéz búcsút venni a régi világ ereklyévé lett tárgyaitól. Ha rájuk tekintek, én is úgy vagyok velük, mint Szász Endre, az életének utolsó két évtizedét Somogyban töltő, világhírű festőművész, aki ha egy-egy remekül megalkotott tárgyat vett a kezébe, mindig a mesterember örömét érezte bennük, amit készítőjük érezhetett, míg engedelmeskedett neki a vas, az agyag, a fa vagy a fonal…

Odébb, a Tündérkertben – merthogy ezt a szép nevet kapta e terület – ott jártunkkor némelyik fa éppen menyasszony- vagy koszorúslány-ruhában pompázott. A nyolcvan darabból álló mutatós ültetvény egyedeinek legtöbbjét már örökbe fogadták, ugyanis lehetőséget kínált erre a faluszépítő egyesület. Új szívet adok nektek, és új lelket adok belétek (Ez 36,2a) – olvashatjuk az 1785-ben épült evangélikus templom bejáratánál. A reformáció ötszázadik évfordulójának alkalmából helyezték el az emléktáblát a helybéli hívek, akik Isten igéjét hallgatják az ódon falak között, miközben kéréseikkel ostromolják az eget, és hálát adnak szeretteikért. A nagy befogadóképességű templom a méreteivel azokat az időket idézi, amikor még százával jártak ide a hívek. Ma már jóval szerényebb létszámú a rendszeresen templomba járók közössége.

Vései sétánk Bertók László költő Rákóczi utcai szülőházánál ér véget, amely egy ideje könyvtárként várja a látogatókat. A valamikori Bertók-portához az önkormányzat „hozzácsapta” a szomszédos telket, így még méltóságteljesebben uralja a területet az utcára merőleges gerincű, nyeregtetős, hagyományos oromfalas épület, amelybe apró, mutatós tornácon keresztül jutunk be. Három fiú útnak eresztője e hely. Egykori lakói nem felejtették el az otthon melegét, a szülői védőhálót, a féltő figyelmet és az életindító fegyelmet.

Pappné Kovács Andrea tanárnő vezeti a tékát. A hajdani tisztaszoba és a konyha falait könyvespolcok borítják. S hogy mi a sláger? A diákok leginkább a kötelező irodalmat és a képes albumokat, valamint a természettudományos köteteket kölcsönzik, a kisebbek a mesekönyvekért rajonganak, a felnőtt olvasókat pedig a romantikus kötetek és a kalandregények vonzzák. A versek szerelmesei is kedvükre válogathatnának, ha gyakrabban betérnének e házba, melynek falai között – nem feledhetően – költő is cseperedett…

A lakószoba állít emléket a ház egykori lakójának. A tárlókban a múlt emlékei, a falakon nagyméretű fényképek mesélnek Bertók László életéről, sikereiről. Dedikált könyvei külön szekrényben sorakozva várják, hogy az olvasók kezébe kerüljenek. Íróasztal áll a szoba közepén, rajta írógép, polgári miliőt teremtve a falusi közegből kiemelkedő vései fiúnak. Az asztal melletti karosszékben, hazalátogatván, olykor a költő is megpihent, vagy éppen interjút adott a televízió munkatársainak. A legélvezetesebb portréfilm akkor készült róla, amikor még élt a Bertók fiúk édesanyja. Szülőföldem, Belső-Somogy címmel 1991-ben forgatták, szerkesztője és forgatókönyvírója Major Sándor volt.

Fotó: Kovács Tibor

Lőrincz Sándor

Magyar Kurír

Az írás az Új Ember 2019. június 9-i számának Mértékadó mellékletében jelent meg.