Vezetők, akiket az Istenbe vetett hit vezérel – Kovács Ágnes Lilla az interjúkötetéről

– Közgazdászként pénzügyi területen kezdte a pályáját, egy multinacionális nagyvállalatnál. Mi késztette arra, hogy gazdasági újságíró legyen?

– Eredetileg emberekkel, humán erőforrás menedzsmenttel szerettem volna foglalkozni, a szakdolgozatomat a teljesítményértékelés témájából írtam. Aztán felvettek egy multinacionális cég gyakornoki programjába, amelynek keretében egy éven keresztül a vállalat minden egyes területén eltölthettem néhány hetet, és betekinthettem az értékesítésbe, a marketingbe, a termékfejlesztésbe, a pénzügyi, logisztikai feladatokba. A program végeztével a vállalat vezetése azt javasolta, hogy pénzügyi pályára menjek. Ez tetszett nekem, úgyhogy rábólintottam, így kerültem a pénzügyi tervezés területére. Ám amikor naphosszat Excel-táblák előtt ültem, és beszámolókat küldtem a svájci központnak, hiányozni kezdtek az élő emberi kapcsolatok. A kreativitás sem volt jelen az életemben. Emellett pedig az életmódom is zavart: gyakran este 7-ig, 8-ig dolgoztam, záráskor még tovább. Akkoriban mentem férjhez, és nyilvánvaló volt, hogy gyerekek mellett ez majd nem fér bele az életembe. Mindezt végiggondolva a gazdasági sajtó világa felé fordultam, érdekelni kezdett ez a terület, és jelentkeztem a Magyar Rádió akkori médiaiskolájába.

– Hogyan született meg Önben az elhatározás, hogy sikeres vezetőkkel készít interjúkat?

– Hosszan érlelődött bennem ez a gondolat. Néhány gyakran hallott sztereotípia is szerepet játszott ebben. Az egyik, hogy ha valakiből vezető lesz, akkor a hátrányára változik: a hatalom elvakítja, eltávolodik a kollégáitól, netán korrupt lesz. A másik előítélet a vezetéssel gyakran együtt járó vagyonosodáshoz kapcsolódott: „könnyebb a tevének átmenni a tű fokán”, ezt is sokszor hallottam anno a nagymamámtól. A gazdasági döntéshozókkal kapcsolatos véleményeket illetően pedig van egy konkrét emlékem: elsős egyetemistaként egyik reggel, amikor nagy büszkén órára mentem, a 47-es villamosra felszállt egy férfi a fiával. A kisfiú rámutatott a Közgáz épületére, és megkérdezte, mi az. Az apuka pedig azt válaszolta: tudod, itt tanulnak azok, akik később majd szétlopják az országot. Ez néhány évvel a rendszerváltozás után történt. Értettem, hogy milyen tapasztalatok állnak az apa válasza mögött, de nagyon szíven ütött ez a mondat. Később, amikor már szerkesztő voltam egy üzleti lapnál, és nagyon sok vezetővel, döntéshozóval interjúztam, sokszor eszembe jutottak ezek a sztereotípiák. Úgy láttam, hogy noha van bennük igazság, ennél sokkal komplexebb a valóság, és az a sok-sok remek vezető, aki tényleg lelkiismeretesen végzi a munkáját, megérdemelné, hogy árnyaljuk ezt a negatív képet. Milyen érdekes lenne egy kis körképet adni azokról, akikben megvan az igény, hogy túllépjenek ezen a mentalitáson, és összeegyeztessék a munkájukat az értékrendjükkel. Talán tanácsokat is tudnának adni más vezetőknek vagy azoknak, akik szeretnének azzá válni.

– A könyvet elolvasva úgy érzem, hogy a tíz megszólalót kivétel nélkül az Istenbe vetett hit vezérli. Ez ad nekik erőt ahhoz, hogy ne csupán a profitot hajszolják mindenáron, hanem igyekezzenek emberségesen bánni a munkatársaikkal. Azt is mondhatnám, hogy ott van bennük az irgalom és a szolidaritás.

– Ez mindenképpen közös bennük, igen. Az alapkoncepcióm az volt, hogy olyan vezetőket szólítsak meg, akik bibliai alapokon élik az életüket, végzik a munkájukat. Ez persze nem jelenti azt, hogy csak az istenhívő ember lehet felelősen gondolkodó vezető. A könyvben megszólalók közös vonása ezenkívül az igényesség és a tudatosság is, amivel a mindennapjaikat élik. Számomra az derült ki a beszélgetésekből, hogy a nehezebb helyzetekben kerülik a sablonszerű válaszokat.

A társadalmi hasznosság és a hosszú távú szempontok érvényesítésére törekszenek, ezzel függ össze az őket jellemző empátia és szolidaritás, ami markánsan megjelenik a vezetési stílusukban.

– Az is eszembe jutott olvasás közben, hogy mindez nem lehetséges társadalmi szinten. Ahogyan nincs globális megtérés, ugyanúgy a cégek nagy többségénél sem tapasztalható az imént említett irgalom és szolidaritás. Inkább elszigetelt jelenség ez. A világ állapota, az emberek közötti elképesztő gazdasági, társadalmi és mentális szakadék, amely egyre nőni látszik, ezt bizonyítja.

– Kislánykoromban egy hittankönyvben olvastam Ibsentől ezt a mondatot: „Ha minden ember egyszerre imádkozna, a világ meg lenne váltva.” Ez annyira megérintett, hogy elhatároztam, ha nagy leszek, megszervezem ezt, mert ha tényleg csak ennyi az egész, akkor nem létezik, hogy ne lehetne véghez vinni. Ma már persze nincsenek illúzióim. És tudom, hogy

a világ nem arra tart, amiről a könyvben megszólalók beszélnek. Másfelől viszont nagyon hiszek az apró lépések, a részletek jelentőségében.

Ezért úgy gondolom, már az is nagy eredmény, ha az olvasó a könyv hatására kicsit elgondolkodik a vezetéssel kapcsolatban felmerülő kérdésekről: a felelősségről, a morális dilemmákról, a korrupciós kísértésekről, a családok megborulásáról. Mert aki átszűri magán az olvasottakat, az bizonyára megalapozottabb döntéseket fog hozni, ha az életben maga is válaszút elé kerül. A célom az volt, hogy a könyv olvasmányos legyen – ezért az interjúforma –, ugyanakkor kicsit szakkönyv jellegű is, ezért van benne például tárgymutató.

– A kötetben egy sok munkavállalót érintő leépítéssel kapcsolatban szerepel a méltósággal elbocsátani kifejezés. Számomra ez értelmezhetetlen. Ferenc pápával értek egyet, aki tragédiának nevezte a munkanélküliséget, az öngyilkossághoz vezető első lépésnek.

– Szerintem célszerű különválasztani a cégtulajdonost, aki maga dönt ilyen ügyekben és a multicég hazai első számú vezetőjét. Az utóbbinak jellemzően nincs döntési szabadsága. Ha a központból jön az utasítás, hogy a költségcsökkentés érdekében el kell küldeni száz embert, akkor a vezető általában két dolgot tehet: feláll, mondván, ő ehhez nem asszisztál, vagy marad, és végrehajtja, amit várnak tőle. Ha felmond, azzal kiszolgáltatja az embereit valaki másnak, akit majd két pillanat alatt előrántanak valahonnan, és aki vélhetően gondolkodás nélkül levezényli a leépítést. Ha marad, akkor dönthet úgy, hogy megpróbálja minimalizálni a veszteséget, és úgy teljesíteni a tulajdonos utasítását, hogy az a körülményekhez képest minél kevesebb sérülést okozzon a dolgozóknak. Kérdés, hogy mi számít egy ilyen helyzetben felelős döntésnek. A munkanélküliség mind társadalmi, mind egyéni szinten nehezen kezelhető probléma, de az, hogy egy ország munkanélküliségi rátája a lehető legalacsonyabb legyen, alapvetően az állam feladata. A vállalatok dolga a hatékony működés nyomán a profittermelés. Ez egyáltalán nem ördögtől való, sőt ez teremti meg a növekedés által az alapot ahhoz, hogy minél többen dolgozhassanak, és így megtalálják a helyüket a társadalomban. A szocializmusban nem volt munkanélküliség, és látjuk, hová vezetett ez. Amikor eljött az igazság pillanata, hatalmas embertömeg került az utcára, ami nagyon komoly társadalmi nehézségeket és egyéni válságokat okozott.

– A pandémia idején is általános jelenség, hogy a cégvezetők embereket bocsátanak el. Miért nem alkalmazzák inkább azt a megoldást, hogy átmenetileg minden munkavállalónak csökkentik a fizetését, viszont senkit nem küldenek el? Így ugyan egy ideig mindenki kevesebb jövedelemhez jutna, de egyetlen dolgozó sem kerülne az utcára.  

– Nagyon szomorú az elbocsátásokról hallani, de törvényszerű, hogy eljussanak hozzánk az ilyen hírek, mert ha valahonnan százhúsz embert elküldenek, az olyan téma, amivel szívesen foglalkozik a sajtó. Ugyanakkor nehezebb értesülni azokról az erőfeszítésekről, amelyeket számos cég vállal annak érdekében, hogy elkerülje a leépítést. Tudok az ismeretségi körömben nem egy vállalatról, amelynek hosszú hónapok óta nincs bevétele, mégsem küldtek el senkit.

Ismerek olyan hazai vállalatot is, ahol tavaly tavasz óta a dolgozóknak minden hónapban kifizetik a bérük hetvenöt százalékát, noha nem tudnak munkát adni nekik. Az alkalmazottak pedig nagyon hálásak ezért, és azt találták ki, hogy kifestik és felújítják az irodákat, hogy tegyenek valami hasznosat.

Biztosra veszem, hogy ez nem elszigetelt eset.

– A könyvére visszatérve, nagyon megragadott, amikor arról olvastam, hogy az egyik vezető el akarta bocsátani a vállalat egyik alegységének a felelősét, mert késésben volt egy feladat elvégzésével. Amikor azonban megtudta, hogy az illetőnek most született gyereke, elbocsátás helyett a védelmébe vette.

– Van egy olyan epizód is a könyvben, amikor egy üzleti tanácsadó mesél a projektjéről, amelyben egy karcsúsítás nyomán az emberek egyharmadát kellett volna elküldeni. Addig gondolkodtak, míg végül nem bocsátottak el senkit, hanem kiszervezték az embereket különböző cégekbe, amelyekben társtulajdonosok lettek. A vállalat ezzel megspórolta a végkielégítések összegét, így végül mindenki jól járt. Persze nem mindig lehetséges a happy end, de a lényeg, hogy a törekvés meglegyen rá.

– Mennyire lett más ember attól, hogy megírta ezt a könyvet?

– Igazából csodálom ezeket a vezetőket, az alternatív útkereséseik, a belső vívódásaik, a válaszkereséseik miatt.

Az látszik, hogy aki a munkájában önreflexív, az általában az élet minden területén igyekszik fejlődni, előre lépni, ez pedig számomra példaértékű.

Mint ahogyan az is, hogy adott esetben a kudarcaikról, a konfliktusaikról, az elhibázott döntéseikről, az újrakezdéseikről sem szégyelltek beszélni. Felvállalták ezeket, sőt, szeretettel igyekeztek tanácsokat is adni azoknak, akik még előtte állnak ezeknek a helyzeteknek. Mindez önzetlen, segítőkész attitűdre utal, amit nagyon értékesnek tartok.

– A könyvben felidézi, hogy hat-hétéves korában szem- és fültanúja volt, amikor a vonaton a fülkéjükbe váratlanul betoppanó hölgy a világ legjobb vezetőjének, végtelenül emberségesnek nevezte az Ön anyai nagyapját. A példaképének tekinti őt?

– Igazából több hasonló eset is történt. Hároméves voltam, amikor a nagypapám nyugdíjba ment, így azt, hogy milyen vezető volt, pontosan az ilyen véletlen találkozások során elhangzó mondatokból raktam össze magamban. Ezekből az derült ki számomra, hogy páratlan szakmai felkészültséggel, szorgalommal és emberséggel vezette a rá bízottakat. Mély, csendes istenhit és önzetlen szeretet jellemezte. Simon András írta valamelyik kötetében: „Ne tartsd fontosnak, hogy fontosnak tartsanak, egyszerűen csak szeress, és fontos leszel.” A nagyapám pontosan eszerint élt. Csodáltam klasszikus műveltségét, a muzikalitását, rengeteget beszélgettünk könyvekről, zenéről, jellemzően kertészkedés és nagy séták közben. Legjobban talán azt szerettem, hogy egyszerre tudott nagyon mély és komoly, ugyanakkor könnyed, derűs és játékos lenni. Tőle tanultam meg, hogy nagyon kevés dolog kell az életben a boldogsághoz és az elégedettséghez, és ez mindmáig sokat jelent nekem.

Fotó: Lambert Attila

Bodnár Dániel/Magyar Kurír

Az írás nyomtatott változata az Új Ember 2021. február 14-i számának Mértékadó mellékletében jelent meg.