Viktor E. Frankl: Az élet értelméről

Kultúra – 2020. szeptember 12., szombat | 15:10

Viktor Emil Frankl (1905–1997) osztrák neurológus és pszichiáter, a logoterápia és az egzisztencializmus, a pszichoterápia egyik megalapítója. Talán leghíresebb könyve a Mégis mondj igent az életre! című kötet, melyben a koncentrációs táborban megélt tapasztalatait írja le.

Frankl 1942 és 1945 között koncentrációs táborokban raboskodott. Elvesztette a szüleit és várandós feleségét. Közvetlen rokonai közül csak nővére menekült meg.

Franklt érthető módon sokkolták ezek a szörnyű tragédiák, mély depresszióba zuhant. Végül maga és mások szenvedései révén eljutott arra a következtetésre, hogy a legabszurdabb, legfájdalmasabb és legembertelenebb helyzetben is van az életnek egy lehetséges értelme, amitől a szenvedés is értelmet nyer. Martin Buber és a haszid zsidó filozófia, valamint a keresztény tanítás alapján vallotta: a legfőbb érték a szeretet, egy másik egzisztenciához szerető kapcsolódás, ami még a lágerélet legsötétebb óráiban is megvalósítható.

Az élet értelméről című kötetben Viktor E. Frankl 1946-ban az ottakringi egyetemen tartott három előadásának megszerkesztett változatát olvashatjuk. A világhírű osztrák neurológus és pszichiáter egyik fontos gondolata: ne csak akkor szembesüljünk önmagunkkal, ha egy tragikus sorscsapás következtében minden lényegtelen „beolvadt”, értelmét vesztette, ha „a pénz, a hatalom, a hírnév megkérdőjeleződött”, vagy ha mindezeket elvesztettük. Az „önmaga” méltó arra, hogy ne csak akkor forduljunk hozzá, ha az élet már nem hagy nekünk más választást. Frankl az élet legfontosabb feladatának azt tartja, hogy belsőleg idejében viszonyuljunk az életünkben váratlanul előállott krízishelyzetekhez. Egyúttal felismerte, hogy

a lelki önfeladás… testi hanyatláshoz is vezet”.

Viktor E. Frankl könyvében bemutatja azokat a forrásokat, amelyek értelmet adhatnak az életünknek. Egyik lényeges következtetése, hogy az anyagi jólétnek önmagában nincs értelemadó szerepe. „Az élvezet önmagában nem olyasmi, ami értelmet tudna adni a létnek… a boldogság soha nem kell, nem is szabad és nem is lehet közvetlen cél, hanem csak valaminek a következménye.” Az osztrák pszichiáter idézi Rabindranath Tagore egyik versét: „Aludtam, és azt álmodtam:/ az élet öröm. / Felébredtem, és azt láttam: / az élet kötelesség. / Dolgoztam, és azt láttam: / a kötelesség öröm.”

A boldogság soha nem lehet cél, hanem csak eredmény, valami beteljesítésének az eredménye,

olyasminek, amit Tagore a versében kötelességnek nevez. Mindebből kiindulva bontja ki Viktor Frankl azt az alapvető gondolatot, amely az általa kifejlesztett egzisztenciafilozófiai koncepció magvát képezi: „A kérdés többé már nem az: mit várhatok én az élettől, hanem csak így hangozhat: mit vár az élet tőlem?” Keresztény szemszögből az a kérdés tehető fel: mit vár Isten tőlünk?

Frankl szerint az élet kérdéseket intéz hozzánk, amelyeket nekünk kell megválaszolnunk. S csak, ha válaszolunk rájuk, tárulnak fel előttünk az értelem megtalálásának lehetőségei.

A szenvedés értelméről a szerző megvilágítja: a lélek – bizonyos fokig és határok között – azáltal is megerősíthető, hogy terhelésnek vetjük alá.

Az embertől és csakis tőle függ, hogy szenvedésének van-e értelme, vagy nincs”

– vallotta Frankl.

Viktor Frankl egyértelműen állítja, hogy nincs értelmetlen élet. A hétköznapi életből vett példákkal is illusztrálja ezt. Egyszer egy fekete férfit életfogytiglani kényszermunkára ítéltek, és az Ördög-szigetre deportáltak. A Leviathan gőzhajón, ami a nyílt tengeren a szigetre vitte őt, tűz ütött ki. A férfi is részt vett a mentésben, tíz ember életét mentette meg, és ezért kegyelmet kapott. Az osztrák író szerint: ha valaki megkérdezte volna a kikötőből indulásra váró hajón a férfit, hogy van-e értelme a további életének, minden bizonnyal nemmel felelt volna. Ám senki sem tudhatja, mi vár még rá, „milyen felejthetetlen pillanat, milyen egyedülálló lehetőség valamilyen rendkívüli tett végrehajtására – mint ahogyan a Leviathanon erre a fekete férfira tíz ember megmentése várt.” Ugyanezt a gondolatmenetet követve utasítja el Viktor Frankl az öngyilkosságot és az eutanáziát is.

Megvilágítja az eseményekben rejlő rejtett összefüggéseket is. A dolgok felszínes, túlzottan racionális megítélésének szintjén lehet, hogy nem produktív egy idős asszony egzisztenciája, aki otthon, félig bénán ül az ablaknál, karosszékben, maga elé meredve, és mégis, körülveszi őt a gyermekei és unokái gondoskodó szeretete. Szeretetükben éppen ő az egyetlen nagymama, és mint ilyen, ebben a szeretetben pótolhatatlan, éppen úgy, ahogy egy másik, még hivatását teljesítő ember is helyettesíthetetlen és pótolhatatlan lehet a közösséget szolgáló teljesítményével. Ez a szeretet, pontosabban „a szeretve levés” útja.

Viktor Frankl szerint az életben mindenki felelős saját létéért, az élet minden pillanatban feladat. Ebből következően annál értékesebb lehet, minél nehezebb. A vallásos ember pedig még egy lépéssel továbbmegy, túlmegy azokon az embereken, akik az életet feladatnak tekintik, „amennyiben a feladathoz egy olyan istanciát is hozzárendel, amely kijelöli számára a feladatot, vagy amely feladatok elé állította őt – az isteni személyt. Más szóval, a vallásos ember isteni megbízásként éli meg az életét.” A kérdés pedig soha nem az, hogy milyen foglalkozást űzünk, hanem az, hogyan hatunk a saját körünkön belül. Nem cselekedeteink hatósugarának nagysága a mérvadó, hanem az, hogy kitöltjük-e a ránk bízott teret, beteljesítjük-e az életünket.

Viktor Frankl 1946-ban tartott, három előadásában azt próbálta bemutatni, hogy az ember „mindennek ellenére – minden nyomorúság és halál, minden testi, lelki betegségben szenvedés vagy a koncentrációs tábor borzalmai ellenére is – igent mondhat az életre!”

Viktor E. Frankl: Az élet értelméről
Libri Kiadó, 2020
Fordította: Kalocsai-Varga Éva

Bodnár Dániel/Magyar Kurír

Kapcsolódó fotógaléria