„Engedjük meg az Úrnak, hogy velünk legyen” – Szent Terézzel a belső ima útján

Megszentelt élet – 2020. október 16., péntek | 20:40

Október 15-én ünnepelt liturgikus emléknapja alkalmából Avilai Szent Teréz (1515–1582) egyháztanítóról elmélkedik a Marosszentgyörgyön élő Johanna-Andrea kármelita nővér. A Romkat.ro oldalon megjelent írásából részleteket közlünk.

Szent Teréz egy közülünk. Életútja mégsem mondható szokványosnak. Úgynevezett misztikus kegyelmei csupán egy részét jelentik életének, és ahhoz a feladathoz köthetők, amelyet Isten rábízott az Egyházban: a kármelita rend reformját, valamint az Istennel való személyes kapcsolat mindenki számára elérhető voltának hirdetését.

A 16. században – mint sok más szerzetesrendnél – a kármelitáknál is szükségessé vált megvizsgálni, hogyan térhetnének vissza a rend eredeti szelleméhez. Bizonyos rárakódott elemektől meg kellett tisztítani: ilyen például a sok ki-be járás a kolostorba mind a szerzetesek, mind a világiak részéről; a társadalmi különbségek a kolostorban élő szerzetesek között; az egy kolostorban élő szerzetesek megnövekedett száma megnehezítette az ellátásról való gondoskodást és a bensőséges légkör megőrzését. Szent Teréz kolostorában, ahová eredetileg belépett, a Megtestesülés kolostorban közel százan éltek.

Szent Teréz „üzletet akart kötni” az Úrral, amikor szerzetesnek állt. Látta ugyanis a korabeli asszonyok sorsát, mennyire ki vannak szolgáltatva férjük kénye-kedvének, és legtöbbjük a sokadik gyermek szülése közben veszíti életét, s ehhez semmi kedve sem volt. A szerzetesi élet tűnt a legbiztosabb útnak számára, amelyen a mennybe juthat, hisz a korabeli felfogás azt tartotta, hogy a szerzetesek haláluk után egészen biztosan azonnal üdvözülnek. Meg is vigasztalta magát azzal, hogy a purgatóriumi szenvedés sem lehet nagyobb, mint a kolostori életé – tehát jobb ideát átesni rajta.

Önéletrajzában megállapítja, hogy inkább a szolgai félelem vezette őt a rendbe való belépésre, mint az Isten iránti szeretet. Mindazonáltal már belépése előtt rálépett a belső ima útjára. Abban a korban latinul imádkoztak; nemcsak a szentmise folyt latin nyelven, hanem a szerzetesek is latinul végezték az imaórák liturgiáját, amelyből nagy részük vajmi keveset érthetett latin műveltség hiányában. Különösen igaz ez a nőkre, akik még kevesebbet tanulhattak. Így aztán zömében abban merült ki az imaélet, hogy elénekelték vagy elmondták latinul a zsolozsmát, miközben esetleg a gondolatuk egészen máshol járt, hiszen nem sokat érthettek abból, amit imádkoztak. Teréz pedig még belépése előtt minden este a keresztvetés mellett

fontosnak tartotta, hogy a szívében Jézussal kimenjen a Getszemáni-kertbe, és vele legyen. Ráérzett arra, hogy az Istennel való kapcsolatban nagyon fontos, hogy időt adjunk neki a személyes imánkban úgy, hogy közben nem végzünk kötött imát, hanem megengedjük: ő is cselekedhessék bennünk.

Hosszú volt számára az a belső út, amelyen fölismerte, hogy az ima és a konkrét élet elválaszthatatlan egységet képez az ember életében. A kincs – maga Isten – bennünk van. Ha nem adjuk el mindenünket, akkor nem tudja magát teljes egészében nekünk ajándékozni. Megtöltjük ugyanis a bensőnket különféle limlomokkal úgy, hogy neki már nem jut bennünk hely. Mindent odaadni azért, hogy már itt a földön megkaphassuk a kincset, aki maga a Szentháromságos egy Isten. A mindent odaadás a belső szabadságot jelenti, amikor elengedjük rendetlen ragaszkodásainkat.

Szent Teréz érezte a hívást bensőjében, hogy minél több időt adjon az Úrnak, minél több ideig legyen vele együtt. Ugyanakkor, mivel kedvelt társasági személy volt, sokan jöttek hozzá beszélgetni... A legtöbben így éltek a kolostorban, tehát látszólag semmi kivetnivalót nem lehetett benne találni. Néhány gyóntatója azonban figyelmeztette, hogy mint szerzetesnek bizonyos barátságokat meg kellene szakítania. Semmi bűnös dolog nem volt bennük, de semmi szükség nem volt rájuk, csak az idejét fecsérelte velük, és szétszórttá vált tőlük. Megkérdezte, miért kellene e személyekkel megszakítania a kapcsolatot, amikor semmi rossz nincs benne, gyóntatója válaszként arra kérte, imádkozzon a Szentlélekhez. Teréz megtette, s egyszerre csak ezt hallotta a szívében: „Azt akarom, ezentúl ne emberekkel társalogj, hanem angyalokkal.” Szerfölött megrémült, de világosan megértette, hogy az Úrral való személyes kapcsolatban teljesedhet ki az élete. Ebben pedig a jól felhasznált idő a szövetségese.

Az igazi küzdelem csak most kezdődött számára. Olyannyira ragaszkodott bizonyos személyekhez, dolgokhoz, hogy képtelen volt elengedni őket. Észrevette, hogy bár azok nem rosszak, mégis akadályt képeznek Isten és közte, amennyiben úgy lekötik nemcsak idejét, hanem figyelmét, hogy szinte egyenrangúak benne az Úrral. Az Úr pedig záporozta rá kegyelmét az imában, megszégyenítve Terézt, aki még mindig helytelenül ragaszkodott az e világi dolgokhoz. (...) Közel húsz éven át tapasztalta, hogy mintegy ki van feszítve Isten és a világ között. Ízelítőt kapott a hamis alázatból is, mivel egy évig nem tért a szívébe imádkozni, azzal az elképzeléssel, hogy majd akkor teszi azt, ha megjavult. Isten gyóntatóján keresztül figyelmeztette őt végzetes tévedésére. Teréz leborult a szenvedő Krisztus egy ábrázolása előtt, és azt mondta az Úrnak, hogy addig föl nem kel onnan, ameddig meg nem erősíti őt. Az Úr pedig szeretetével magához emelte Terézt.

A látomások, hallomások, elragadtatások nem képezik az Istennel való kapcsolatunk lényegi részét. Akinek szüksége van rá szolgálatához, annak ilyen formában is megmutatkozhat az Úr. Teréznek szüksége volt ezekre, hogy a rend reformját általa véghez vihesse Isten. Ő sem e rendkívüli kegyelmeket tartotta azonban elsődlegesnek, hanem az Istennel való egyesülést, ami a vele való akarategységben öltött konkrét formát. Ez pedig azt jelentette, hogy mindent elfogadott az életében, ami jött (kivéve a bűnt), és ily módon belesimult az Atya rá vonatkozó tervébe.

Szent Teréz műveiben konkrétan írt arról, hogyan imádkozzunk helyesen, milyen belső hozzáállással forduljunk a szívünkben lakozó Istenhez. A szemlélődő imában Isten bennünk lakozása válik megtapasztalhatóvá az ember számára. A szemlélődő ima Isten ajándéka, semmiféle technikával nem érhető el, ezért kérte, hogy ne törekedjünk rá. A szemlélődés előfeltételeit viszont éljük, hogy Isten megadhassa nekünk a szemlélődést. Ezek: a szív tisztaságának őrzése, vagyis a bűn és a bűnre vezető alkalmak kerülése; időt adni a kötetlen imára mindennap; a jó cselekedetek és a küzdelem az anyagi dolgokhoz való rendetlen ragaszkodások elengedésére. Az imában egyszerűen legyünk az Úrral, ahogy éppen vagyunk. Ha fáj valami, mondjuk el neki saját szavainkkal. Ha örülünk valaminek, osszuk meg vele; ha aggaszt valami, tárjuk fel előtte. S ha már kifogytunk a szóból, hallgassuk a mély belső csöndet, amelyben betölt minket a Szeretet. Ne törődjünk a zavaró gondolatokkal, próbáljuk meg beemelni azokat az imánkba. Például ha föltűnik bennünk valakinek a képe, adjunk hálát érte, vagy vigyük őt Isten elé. A Szentírás Isten Szava. Ha olvassuk, ő szól hozzánk. Ha

nehezünkre esik már elmélkedni, gondolkodni, akkor hagyjuk magunkat elcsöndesedni, és hajtsuk fejünket az Úr keblére, ahogy Szent János apostol tette az utolsó vacsorán. Őbenne nyugalmat találunk.

Teréz is nagyon elfoglalt volt, számos kolostort alapított a rendi reform szellemében, mégis megtalálta az időt az imára. Sokszor utazás közben, és homokórával mérte, hogy meglegyen a saját maga számára kiszabott egy óra. Tapasztalta ő is a szétszórtságot az imában, és azt kéri tőlünk, hogy ha már mi nem tudunk az Úrral lenni az imaidőben elkalandozó gondolataink miatt, legalább engedjük meg az Úrnak, hogy velünk legyen, ne hagyjuk abba az imát. A küzdelem is lehet ima, sőt a testi-lelki betegségben megélt fájdalom is.

Szent Teréz ma is válaszol, hogyan imádkozzunk. Tanítása hiteles forrás, amelyen rajta van az Egyház hitelesítő pecsétje: szentként s egyháztanítóként ünnepelhetjük őt.

Joanna-Andrea Marosszentgyörgyön élő kármelita szerzetesnővér írása teljes terjedelmében ITT olvasható.

Forrás és fotó: Romkat.ro

Magyar Kurír

Kapcsolódó fotógaléria