90 éves Lelóczky Gyula Donát OCist

Megszentelt élet – 2022. július 20., szerda | 20:49

Július 20-án ünnepli 90. születésnapját a texasi Dallasban Lelóczky Gyula ciszterci atya. A Vatikáni Rádió munkatársa arra kérte, tekintsen vissza életére. Az ünnepelt írásba foglalta életútját, ezt olvashatják az alábbiakban.

Anyaméhen kívüli életem forró nyári éjszakán, 1932. július 20-án kezdődött Győr szabad királyi városában. Édesapám cukrászmester volt; családom két neves cukrászdája naponta hívogatta édes áruival Győr lakóit és látogatóit. Emiatt persze osztálytársaim mindig irigykedtek rám. Nem tudták, hogy én sem ettem több süteményt mint ők, mert ha valami finomságot kértem szüleimtől, mindig az volt a válasz, hogy „nem lehet, mert megeszed a hasznot”. Hárman voltunk testvérek. Éva húgom négy évvel, Jenő öcsém tíz évvel volt fiatalabb nálam. Édesanyám vallásosan nevelt bennünket. Akár a vasárnapi szentmise, akár a közös esti ima elmaradhatatlan része volt életünknek. Az elemi iskola első négy osztályát Győrött végeztem el. Vasárnaponként osztálytársaimmal jártam szentmisére. A prédikáció felnőtteknek szólt, nem sokat értettem belőle, inkább azzal foglalkoztam, hogy ujjaimon számoltam, hányszor említi a pap Jézus nevét a szentbeszéd során.

Az első igazán nagy változás életemben akkor történt, amikor első gimnáziumba szüleim a Szent Hegyre, Pannonhalmára, a bencések akkor vadonatúj, ún. „olasz gimnáziumába” írattak be. Ellentétes érzelmekkel kezdtem intézeti pályafutásomat. Az otthon és családom nagyon hiányoztak, alig vártam szüleim havi egyszeri látogatását, de az új életformát egyre jobban megszerettem. Itt csepegett, szivárgott lelkem mélyére még öntudatlanul a kolostori élet szeretete.

Csak négy évet töltöttem Pannonhalmán, a második világháború viharos éveiben; tanulmányaimat Győrött folytattam, kereskedelmi középiskolában, mert családi döntés eredményeként nekem kellett volna folytatnom a hatvanéves Lelóczky cukrász cég működését, és ehhez az üzleti élet alapjainak elsajátítása fontosabbnak tűnt, mint a humán tudományokban való elmélyedés. Az 1940-es évek második fele során Magyarország az orosz megszállást és a kommunizmus fokozatos bevezetését szenvedte el. Ezekben az években a kormányzat családomat fokozatosan mindenétől megfosztotta. A legnagyobb veszteséget persze két cukrászdánk államosítása, a család mindennapi kenyerének elvesztése jelentette. Ez pedig az én jövőmet is gyökeresen megváltoztatta: többé már nem a cukrász mesterség kitanulása volt az életfeladatom.

Egyetemre akartam beiratkozni; olvasmányaim során nagyon megkedveltem a magyar irodalmat, ezt akartam tanulni. Szerettem klasszikus prózaíróinkat, és különösen is a nyugatosok líráját. 1950-ben érettségiztem, de egyetlen egyetemre se vettek fel, mivel „betelt a létszám”. Ez volt a szokásos megokolás az osztályidegen, burzsoá elemek jelentkezésének elutasítására. 1951-ben ugyanígy nem kaptam felvételt egyetlen egyetemre se. Két évig Győrött, a Belföldi Szállítmányozási Vállalatnál dolgoztam könyvelőként.

Fontos dolgok történtek ez időben az életemben. Bár addig is igyekeztem keresztény módon élni, vallásosságom meglehetősen középszerű fokon maradt. De 1950 nyarán, épp abban az időben, amikor Magyarországon valamennyi szerzetest és apácát deportálták, valahogy eljutott hozzám a hír, hogy az egyik plébánián titkos lelkigyakorlat lesz fiatalok számára. Tudtam, hogy nekem ott kell lennem. Dievald István piarista atya, aki valamiképp kimaradt a szerzetesek deportálásából, titokban járta az országot lelkigyakorlatokat vezetni. Városokban fiatalokból csoportokat szervezett, hogy az iskolákban megszüntetett hitoktatást titokban ők tudják folytatni. Én is a győri fiúcsoport tagja lettem, és ez az új közösség megváltoztatta életemet. A hosszú beszélgetések, sok jó könyv olvasása belsőleg átalakítottak. Lassan igényt éreztem arra is, hogy naponta járjak szentmisére, és amikor 1952-ben végre főiskolára kerültem, már megfordult a fejemben a papi hivatás gondolata is.

Anyám akkor egy győri szálloda konyháján volt állásban; a szálloda egyik takarító nénijének a fia magas beosztásban dolgozott az egyik minisztériumban; az ő révén sikerült bekerülnöm a budapesti Apáczai Csere Főiskolára, a könyvtáros szakra. A fővárosba költöztem, a Bocskai úton, gyerektelen keresztszüleimnél laktam. Vasárnaponként az Egyetemi templomba jártam a kispapok által énekelt gregorián szentmisére. Krisztus Király ünnepén, amint a mise alatt körülvettek a gregorián dallamok, felhőként szállt rám a biztos tudat, hogy ez az én helyem, az Egyházban, itt akarok élni. Nem egyházmegyei, hanem szerzetes papként. Győrött Rónay Detre ciszterci atyával jó barátságban voltam (ő a szétszóratás után Győrött kapott orgonista állást az egyik plébánián), leveleztünk egymással hivatásomról, és amikor tavaszra eldöntöttem, hogy szerzetes akarok lenni, Detre atya tudatta velem, hogy a ciszterci rend a feloszlatás után titokban folytatja működését. Azonnal csatlakozni akartam.

Az első kapcsolatra augusztusban került sor, amikor 1953-ban egy hónapos katonáskodás után visszatértem Budapestre a második tanévre. Detre atya utasítása szerint egyik vasárnap este a városmajori parkban, a Beethoven-szobornál kellett találkoznom „egy fehér ruhás úrral”. Találkoztunk is, és az úr, amint később kiderült, Sigmond Lóránt ciszterci atya, a rend akkori vezetője volt, mivel Endrédy Vendel zirci apát úr be volt börtönözve. A park egyik csendes zugában órák hosszat beszéltettünk; a beszélgetés végén Lóránt atya egy budai kertes ház címét adta meg, hogy ott a következő vasárnap kora délelőtt egy albérleti szobában a novíciusjelöltekkel találkozzam. Így vette kezdetét a zug-ciszterci életem. A vasárnapokat öten fiatalok egy-egy ciszterci atya társaságában ebben a kis szobában töltöttük oktatással, imával. 1954 februárjában került sor a beöltözésre, amikor egyhetes lelkigyakorlat után, szentmise keretében felvettük a ciszterci novíciusok fehér ruháját, és azt körülbelül 7 óra hosszat ugyanabban a szobában viselhettük is. Aztán vissza kellett térnünk a civil életbe. De amikor este a behavazott tájban a villamosmegálló felé gyalogoltam, körülvett a gondolat, hogy most minden, minden hófehér.

Ez a zug-ciszterci életem 1956 novemberéig tartott, amikor a levert forradalom után Lóránt atya a világban élő ciszterci kispapokat Nyugatra küldte, hogy Rómában folytassák tanulmányaikat. (Több zug-ciszterci kispap egyházmegyei szemináriumokban tanult, ők Magyarországon maradtak.) Római tanulmányaimat 1964-ben fejeztem be, akkor kerültem az USA-ba.

A második világháborút követően 1955-ig mintegy húsz magyar ciszterci vándorolt ki Amerikába, papok is, növendékek is. Először egy Wisconsin államban létező ciszterci monostorban telepedtek le, de mivel ott nem lehetett középiskolát nyitni, új otthont kerestek. Az új otthon keresése 1952-ben sikerrel járt: az isteni Gondviselés révén a magyar ciszterciek és a texasi Dallas egyházmegye püspöke szüksége találkozott. A püspök katolikus egyetem felállítását tervezte, és ahhoz keresett tanárokat, így a ciszterci közösség Dallasban talált otthonra 1955-ben. Az egyetem 1956 őszén nyitotta meg kapuit, és az első tanári karban kilenc magyar ciszterci atya kapott állást. Az apátság első szárnyát 1957-ben építették, amely egy-két éven belül U alakú három szárnyra bővült. A növekvő magyar közösség (az 1956-os forradalom után további tizennégy magyar ciszterci került Nyugatra) 1962-ben középiskolát is nyitott Cistercian Preparatory School néven, a régi magyar nyolcosztályos gimnáziumok mintájára. Az iskola ma már hatvan éve virágzik, és én 1965-től 2011-ig abban az iskolában tanítottam és dolgoztam könyvtárosént. Az 1989-es magyarországi rendszerváltozás után két évet ismét Rómában töltöttem mint a Magyarországról érkezett ciszterci kispapok elöljárója. E két év során rendszeresen adtam elmélkedéseket a Vatikáni Rádió magyar adásában.

Az 2011-es év nevezetes lett számomra. Abban az évben fejeztem be a tanítást iskolánkban és álltam át lelkipásztori munkára, ekkor ünnepeltem pappá szentelésem 50. évfordulóját, és rákos daganat miatt akkor vették ki az egyik vesémet. 2020 májusában meglehetős súlyos formában átestem a COVID-betegségen; abból felgyógyulva vagyok egészen nyugalomban, élem szerzetesi életemet és készülök az utolsó nagy utazásra az Úrhoz.

Forrás: Vatikáni Rádió

Fotó: Vatican News

Magyar Kurír

Kapcsolódó fotógaléria