A tanyák szentje – Száz éve született Mándoki Ernő piarista pap tanár

A lelkipásztort sokan ismerték Debrecenben; a hétköznapok szentjének tartották.

Mándoki Ernő 1919. január 4-én született Arad megyében, a vallásos Metzger család hatodik, legkisebb gyermekeként. 1945 nyarán változtatta nevét Mándokira. 

1944 januárjától az 1948-as államosításig tanított Debrecenben, a Piarista Gimnáziumban latin–német–ének szakos tanárként. A diákok körében nagy megbecsülésnek örvendett, főként szerénysége, közvetlensége és józansága miatt. 1948-tól 1970-ben bekövetkezett haláláig a debreceni Szent István-plébánián volt segédlelkész. Ekkor ez a plébánia a környező, húsz kilométeres kiterjedésű tanyavilág pasztorációját is ellátta. Ernő atya hóban, fagyban is kerékpárral járt ki a tanyákra misézni és hittant tanítani. 

A tanyai pasztoráció az ő halálával visszaszorult, majd rövidesen teljesen megszűnt. Lelkipásztori munkája és az állandó tanyákra járás, az énekkar vezetése mellett minden fizikai munkát elvégzett a plébánián és a templom körül: kapált, fákat vágott ki a templomkertben, parkosított, havat lapátolt még a templomtetőről is, hogy be ne ázzon a templom. Valaki így fogalmazott: „Inas volt ő ott, nem káplán.” Emellett sok emberrel és családdal tartott személyes baráti kapcsolatot. „Önzetlen, egyszerű, csendes ember volt, sosem zúgolódott. Zúgolódás helyett mosolyogva tűrt mindent” – mondta róla Lakatos Ferenc sekrestyés. „Krisztus sem követelt magának különleges eljárást, amikor szenvedett. Így én sem kívánhatok a magam számára különleges bánásmódot” – vallotta Mándoki Ernő. Paptestvéreivel jó kapcsolatban volt. „Az ütközéseket mindig leszerelte a mosolya” – emlékezett rá Orth Vilmos. Temetésén Virág János, a plébánosa így fogalmazott: „Aki csak ismert, csodált téged. Hogy szeretted paptestvéreidet! Én még ajkadról senkire egy megszóló szót nem hallottam. De azt igen, hogy védted, ha távollétében valakit bántottak.”

Etele Ágoston, rendtársa és káplántársa szerint Mándoki Ernő élete végéig minden csüggedésében két dologra emlékezett szívesen, ami vigasszal töltötte el: a debreceni Wolaffka-telepre és a tanyákra. 1956/57-ben saját erőből, rokonai, barátai segítségével építette át kápolnává a Wolaffka-telepi, egyszerű családi házból kialakított misézőhelyet. Ezt a kápolnát – megelőzve a II. vatikáni zsinat ökumenikus szellemét – 1951 óta testvéries szellemben együtt használták katolikusok és reformátusok. Ezért a homokkerti református lelkipásztor is gyűjtött hívei körében az építkezéshez.

Mándoki Ernő a II. vatikáni zsinat szellemében élt és prédikált már a zsinat előtt is. Egy gondolat a prédikációiból: „A mostani egyház problémáit csak az imádkozó család tudja megoldani. Sok alázat kell a mai korban a hitvalló magatartáshoz.” Erre az alázatra adott ő példát élete minden mozzanatával a ma emberének is: papnak, szerzetesnek és világi hívőnek egyaránt.

Egyházzenei tevékenysége is jelentős volt. A karvezetésben és zenében szaktekintélynek számított Debrecenben. Kiváló hegedűs volt, többször kisegítette a Debreceni Filharmonikus Zenekart. Két énekkart vezetett: a Szent Anna-templom Szent László kórusát és a Szent István-templom Boldogasszony kórusát. Debrecenben az 1950–60-as években egyedül a Szent Anna-templomban lehetett egyházzenei oratorikus műveket hallani. A káőlán az énekkari tagok közül toborzott egy elszánt, lelkes kis csapatot, s kimentek kerékpárral a tanyákra virágvasárnap passiót énekelni, vagy elsőáldozásokra, hogy szebbé tegyék az ünnepet, és a tanyasi emberek is részesüljenek ilyen zenei élményekben. Kovács Béla említette, hogy volt olyan virágvasárnap, amikor kilenc helyen énekelték a passiót. A kórusok miatt is sokszor meghurcolták Mándoki Ernőt a rendőrségen és az Állami Egyházügyi Hivatalban, de ő sohasem beszélt ezekről. Személyes jó barátságban volt az ország legjobb zenészeivel.

„Ritkán nevetett, mégis mindig derűsnek ismertem. Ritkán mosolygott, mégis áradt belőle a szelídség. Ez adta az erejét, amivel hatni tudott mindenkire” – Ludmány Konrád Emil segédkarnagy így emlékezett rá.

A túlfeszített munka hamar felőrölte Mándoki Ernő egészségét. Gyermekkorában a homlokán egy ótvart túladagolt sugárral kezeltek. Ebből kifolyólag koponyacsonttumor alakult ki, ezt 1967-ben Budapesten megoperálták. Három év múlva újabb műtétre került sor, és ebből már nem épült fel. 1970. november 21-én az Úr magához szólította sokat szenvedett szolgáját. „A betegágyon mondtad életed legmegragadóbb prédikációját. Megmutattad, hogy szenvedve is, a szörnyű kereszt súlya alatt hogyan kell a Golgotán is eggyé lenni Krisztussal” – fogalmazott Virág János a temetésen. „Az a Mándoki Ernő, aki húszéves lelkipásztori szolgálata alatt kicsinységében volt nagy, élete végén szenvedésével is naggyá lett” – mondta Kisházi Kovács László, aki utóda lett debreceni Szent István-plébánián.

Debrecenben Wolaffka Nándor óta papot úgy nem sirattak, mint Mándoki Ernőt. A nép általánosan úgy tartja: szentség hírében élt és halt meg. Akik együtt dolgoztak vele, mindannyian vallják, hogy egész életüket meghatározó személy volt.

Géczy M. Erzsébet írását teljes terjedelmében a Debrecen-Nyíregyházi Egyházmegye honlapján olvashatják.

Forrás és fotó: Debrecen-Nyíregyházi Egyházmegye

Magyar Kurír