A lét elfogad és szolgálatába vesz – Baráti M. Kinga iskolanővér vall a hivatásáról

Makóra 2002-ben költöztem, és azóta is itt van az otthonom. A Szignum-iskola falán látható Klebersberg Kunó emléktáblája, amelyen ez olvasható: „Eszmények nélkül nem lehet élni, illúziókban nem szabad élni.” Ez a mondat illik is hivatástörténetem bemutatásához.

Sokszor kérdezték tőlem, hogy miért lettem apáca. Tizenkilenc éves koromban átéltem egy nagyon erős meghívásélményt. Ez óriási érzelmi intenzitással, örömmel töltött el nagyon rövid időre, egy-két hétre. Ez a meghívás arra indított, hogy képezzem magam tanárnak és szerzetesnek.

Elvégeztem a tanárszakot és a noviciátus után a debreceni Svetitsben kezdtem meg tanári és szerzetesi pályafutásomat. Amikor első fogadalmat tettem 1991-ben, óriási várakozás és érdeklődés mutatkozott az újrainduló rendek és az egyházi iskolák iránt. Huszonhat évesen belevetettem magam ennek szolgálatába, és a lelkesedésem a mai napig eleven, de jelentős mértékben átalakult. Ezt az átalakulást nem csak a változatosság iránti vágyamnak köszönhetem. Ugyanis tíz év alatt olyan krízisbe kerültem, amelyet felületesen kiégésnek is lehetne nevezni.

Elveszítettem vallásosságom érzelmi mozgatórugóit. Egyre inkább abszurdnak tűnt számomra az Egyház tanítása, de más vallások sem adtak megnyugtató választ. Ezt elég megrendítő belső folyamatként éltem át. Hiszen rátettem az életem egy nagy életeszményre, amit Isten hívásának éltem meg, és azután ez szép lassan elporladni látszott. Az is nyugtalanított, hogy talán csak azért tartom fenn szerzetesi életvitelem megszokott kereteit, mert nem vagyok elég bátor a kilépésre…

A belső krízisemmel párhuzamosan elkezdtem gyakorolni a csöndmeditációt, és ez lett lelki életem titkos forrása. Azért titkos, mert ugyanolyan észrevétlenül épült bele ennek az imamódnak a hatása személyiségembe, mint ahogy észrevétlenül vesztettem el az addigi vallási kapaszkodóimat. Sok töprengés, imádság, beszélgetés, tanulmányok segítettek abban, hogy újra kimondhassam magamnak: van hivatásom. Így tudnám összefoglalni, hogy miben áll ez:

– Istent soha nem látta senki (1Jn 4,12). Azáltal, hogy felismertem az addigi istenképem tarthatatlanságát, utat nyitottam valami újnak. Ez ismeretlenségével egyrészt félelmetes volt, másrészt a valós Isten felé nagy lépést jelentett.

– Amikor el tudtam engedni annak kényszerét, hogy tudni akarom, mi az a jó, amit én tudok ebbe a világba hozni, akkor megtapasztaltam valamit annak szabadságából, amiről Mustó Péter és Hári Ildikó ír: „A Lét elfogad és szolgálatába vesz. Nem kell tudnod, hogy hogyan…”. Megtanultam szeretni és értékelni az életet úgy, ahogy van. 

– Hivatásom nem abban áll, hogy higgyek abban, amiben nem tudok. Sokkal inkább a valóság szenvedélyes szeretetében. A kinyilatkoztatás nem zárult le a Biblia megírásával. Ma is folytatódik: tudósok, gondolkodók, egyszerű emberek kutatják, hogy mit tár föl nekünk jelen élethelyzetünk, valóságunk. Szabályunk így fogalmaz az engedelmességgel kapcsolatban: „Figyelünk Isten hívására, és készek vagyunk megtenni mindent, amit nekünk mond. Akaratát igéjén, személyeken, élethelyzeteken, az egyházon és a világon, valamint szívünk ösztönzésein keresztül nyilvánítja ki.” (K19)

– Sokféle válságot élünk át az emberiség mai kritikus fordulópontján. Jézusnak nincs szüksége arra, hogy megvédjük őt a hitetlenekkel szemben. Nekünk van arra szükségünk, hogy megértsük: mit is jelent Krisztus követőjének lenni a 21. században. Dietrich Bonhoeffer szavaival: „Jézus nem egy új vallásra, hanem életre hív.”

A tanári pályámat szintén a folyamatos útkeresés és kutatómunka jellemzi. A kérdések: Mi az, amire nagy szüksége van a mai nemzedéknek? Lehetséges-e megtanítani diákjainkat körbeszélgetésre és arra, hogy együtt keressék a konfliktusaikra a megoldást? Lehetséges, hogy minden intézményünkben megvalósuljon, hogy a pedagógusok úgy fejezzék ki a diákok iránti tiszteletüket és törődésüket, hogy azok ezt megérezzék?

Szívből örülök, hogy lehetőségem van tanítani a pozitív fegyelmezés eszköztárát, az együttműködő kommunikáción alapuló kortárs mediációt a kollégáimmal együtt. Hiszek abban, hogy amit a pedagógia szociális kompetenciafejlesztésnek nevez, annak szoros köze van az evangélium gyakorlatba való átültetéséhez. Így tudjuk ma továbbadni az örömhírt hitelesen, gyakorlatiasan és olyan módon, hogy a „hitetlen” környezetből jövő szülő és gyereke számára is befogadható legyen.

Forrás és fotó: Iskolanővérek.hu

Magyar Kurír