Úrjövet Kurczina Terézia nővérrel a péceli idősek otthonában

A szép, nagy kerttel körbevett épület eredetileg az ország első női lelkigyakorlatos házaként működött, majd a szétszóratás idején más funkciót kapott, a rendszerváltás után idősotthonként került vissza a rendhez, s azóta is ekként működik.

„Éppen egy éve élek a városban, s a jelenlétem – érdekes módon – a koronavírus miatt lett mindennapos az otthonban. A lakók vallásgyakorlatának biztosítására vasárnapokon és első péntekenként szentmise hallgatása, hétköznap pedig igeliturgia keretében szentáldozás lehetséges. Ez utóbbi feladatot kezdetben másokkal felváltva végeztem, ám hogy minél kevesebben kerüljenek kapcsolatba a lakókkal, a mindennapi szolgálatom részévé vált” – írja a szolgálatáról Terézia nővér.

Majd így folytatja: „Ahogy telt az idő, kezdtem felfedezni azokat az ajándékokat, melyeket nap mint nap elrejt számomra az Úr e szolgálatban, s egyre inkább növekszik bennem a hála, hogy az Ő útjának egyengetésében vehetek részt a lakók szíve felé. A mentálhigiénés csoportot többnyire katolikus munkatársak alkotják, akik nagy türelemmel segítik a lakókat hitük gyakorlásában. Tőlük tudom, hogy a demenciával élők mindent az érzelmek mentén közelítenek meg. Ez segít nekik felidézni olyan eseményeket, folyamatokat, melyekre a szellemük segítségével már nem képesek. Az a tapasztalat, hogy a kor előrehaladtával az Istennel való kapcsolata mindenkinek mélyül. Az egyik – pár hónapja beköltözött – lakó ezt így fogalmazta meg: »Mindig hittem Istenben, de nem voltam nagyon templomba járó. Amikor ide bejöttem, elhatároztam, hogy a hátralévő életemet egészen Istenre figyelve fogom tölteni, hogy felkészüljek a Vele való találkozásra.«”

Több lakó már segítséggel sem tud eljutni a szertartás helyszínére, őket a szobájukban áldoztathatja meg az előírt higiéniai szabályok betartásával: „A velük való találkozások által advent idején még fokozottabban átélhetem a Jézusra való örökös várakozás állapotát. Vannak, akik születésüktől fogva, mások a demencia miatt különböző hümmögő hanglejtésekkel, élénk kis szótagokkal fejezik ki örömüket, mikor meglátnak a kehellyel a kezemben, s felragyog a szemük, ha netalán álmukból ébresztem őket. A közvetlen közelükben nem számít semmi, elvész az idő, nincs más, csak a jelen és a csend. Ebben a csendben s a Jézussal való egyesülés pillanatában megtapasztaljuk az Isten mindent átölelő jelenlétét. Ilyenkor szívesen maradok pár hosszú pillanatig mellettük, s ezalatt számtalan csodának lehetek tanúja. Egy néni, aki ragyogó szemekkel vár, s már csak szótagokat ismételget, az egyik ilyen hosszú pillanatban megszólalt: »Isten«.

Mély tapasztalatom, hogy nemcsak az én jelenlétem és szolgálatom, hanem a hívő lakóké is alakítja a velük foglalkozó nővérek lelkületét. Előfordult, hogy a szobába lépve éppen azt a nénit öltöztették, akihez mentem, s ő zavarában elhárította volna a nap fénypontját, de a tudvalevően nem hívő nővér félreállva biztatta: »Tessék csak nyugodtan fogadni az Urat, mi addig várunk egy kicsit!« Minden bizonnyal bearanyozták ezzel a napját.”

A teljes írás ITT olvasható.

Forrás és fotó: Szerzetesek.hu

Magyar Kurír