Amikor a naplementében elfogy a szél

Megszentelt élet – 2022. augusztus 26., péntek | 20:40

A jezsuita Elek László tapasztalt vitorlázó, a Balaton szerelmese. Bár időnként versenyez, idén például a Kékszalagon is elindult, számára a vitorlázás sokkal inkább a lélek sportja. Kalandjai a vízen megélt természetélmények szépségéről, rendkívüliségéről mesélnek, és istenkapcsolatról, ön- és emberismeretről tanítanak. Néhány órára mi is vendégei lehettünk az Iloba fedélzetén.

A fonyódi kikötőben svéd és magyar zászló lobog az Iloba nevű vitorláson, ez messziről megkülönbözteti a többi hajótól. Nagy szakállú kapitánya, Elek László SJ a mólón fogad bennünket, és a kajütbe invitál. Kényelmesen bekuckózzuk magunkat, az asztalon mécses ég, jó beszélgetés ígérkezik. Laci atya kávéval kínál, s hogy elkészítse, csak a karját kell kinyújtania. Olyan izgalmas az Iloba és a jezsuiták közös története, és Laci atya olyan beleéléssel mesél a vitorlázás szeretetéről, hogy kihajózni is elfelejtünk.

A történet Bostonban és Miskolcon kezdődött. Egy Svédországból hazatelepült család legkisebb fia a jezsuiták miskolci gimnáziumában tanult. A házaspár, Lovasi József és Megyeri Ilona azzal az ajánlattal keresték meg öt évvel ezelőtt az iskola igazgatóját, hogy átadnák használatra a vitorlásukat a jezsuitáknak, ha ők hajóztatni tudnák a diákokat, a rendtagokat és munkatársakat, hiszen egy hajó mégiscsak arra való, hogy használják. Az iskolalelkész, Laci atya, röviddel azelőtt tért haza Bostonból, frissen megerősített vitorlás-jogosítvánnyal, az Atlanti-óceánon szerzett vízi jártasággal és a vitorlázás iránti nagy lelkesedéssel. Fel sem merült benne, hogy ennek itthon folytatása lehet azon túl is, hogy vitorlásokat modellez. Ám a gondviselés hajóhoz juttatta, s innentől kezdve minden további lépés is a gondviselésszerűen alakult. 

Trélerrel szállítható – nem tőkesúlyos, tehát a vízből kivehető – hajó az Iloba. Hatszemélyes, kéttonnás, a méretéhez képest nagy motorral. Svédországból közösségi összefogással jutott haza. Ehhez tréler kellett, s a vontató autót csak speciális jogosítvánnyal rendelkező ember vezethette. De megoldódott a hazahozatal, és a felajánlásoknak köszönhetően azóta is minden évben sikerül nyárra vízre helyezni, télre pedig a tárolóhelyére szállítani a hajót.

A vitorlázás költséges tevékenység, az Iloba azonban öt év alatt már sok száz embert juttatott hozzá a vízi élmények megtapasztalásához, többségében olyanokat, akiknek máskülönben erre nem lenne módjuk. Voltak, akik csak néhány órára hajóztak ki a vitorlással, mások egyhetes lelkigyakorlatot végeztek a fedélzetén – sok mindent látott már ez a hajó. 

A kapitány szerint

az az ideális, ha legalább két napot tölt valaki a hajón, akkor érez rá igazán arra, mit is jelent vitorlázni.

„Ezen a kis hajón tulajdonképpen koncentrált formában éli meg az ember az életet. Van, amit nekem kell megtennem: én húzom fel a vitorlát, én állítom szélbe, figyelem az időjárást. Sok minden rajtam múlik, ugyanakkor sok minden nem. Meghatároz az időjárás, az előre nem látható meghibásodások. Akarhatom bármennyire, mégsem én irányítok. Sok tényező összjátéka a vitorlázás. Össze kell hangolódni a hajóval, a természettel, az együtt utazó emberekkel, Istennel, és akkor szinte bármerre mehetünk. A vízen jelen van egyfajta kiszolgáltatottság, de nem teljes. Én irányítok, hiszen én állítottam össze a vitorlázatot, de közben egyáltalán nem csak tőlem függ, hogyan haladunk. Igazi szépség és nagy kihívás is megélni ennek a dinamikáját, ráérezni, hogy meddig vagyok én, hol van az Isten, és hol találkozunk. Az irányítani vágyó ember, aki erőből akarná legyőzni az akadályokat, itt megtapasztalja, hogy a szél nála nagyságrendekkel erősebb. Nekem erről szól a hajózás.” 

Elek László atya gyerekkorában a nyarakat Balatonszárszón töltötte öt testvérével a családi nyaralóban. Már ekkor csodálta a vitorlásokat, de közelebbi kapcsolatba még nem került velük, csak rajzolta őket. Bostoni tanulmányai idején alkalma nyílt arra, hogy beiratkozzon egy helyi vitorlásklub tanfolyamára, itt alapozta meg a tudását. Aztán hat hétre elszegődött segédszakácsnak egy 40 méteres, tradicionális kétárbocos szkúnerre, ahol a sütés-főzés és a mosogatás mellett azt is megtapasztalhatta, hogyan működik együtt a legénység egy nagy hajó irányításában.  

De mást is tanult. „Egy különleges világba csöppentem, igazán jóravaló emberek közé, akik a hittel kicsit hadilábon álltak. Meséltek az életükről, láttam, milyen sebeket kaptak az Egyháztól. Már az sokat jelentett nekik, hogy találkoztak velem, közelről láttak egy papot, aki kiszolgálja őket, vágja a halat, keveri a tésztát, és közben beszélget velük a hitről. Én pedig rengeteget tanulhattam tőlük az élet valóságáról, nagyon jó, szabad beszélgetések alakultak ki közöttünk. Szinte biztos, hogy nem tértek meg, de kicsit talán átalakult bennük valami, megszabadultak előítéletektől, valamelyest gyógyultak a jogos sérelmeik.

Úgy gondolom, nem szabad kifejezetten térítő szándékkal közeledni senkihez. Azóta is ezt vallom, és ehhez tartom magam mindig, ha olyan vendégek érkeznek a hajóra, akik a hittől távol állnak. Nem tukmálhatom rá másokra az én erkölcsi rendszeremet.

De amilyen vagyok, ahogyan meghallgatom és kérdezem őket, ahogyan jelen vagyok közöttük, az hat rájuk.”

A jezsuita szerzetes elragadtatással mesél az óceánon, a maine-i szigetvilágban hajózva átélt élményeiről és erős balatoni kötődéséről is. „A magyar tenger gyerekkorom óta közel áll hozzám. Ezer arcát ismerem. Minden alkalommal lenyűgöz, amikor Balatongyöröknél ráfordulunk a keszthelyi irányra, aztán a naplementében elfogy a szél, és szinte centiről centire csúszunk befelé a közelítő éjszakában a keszthelyi kikötőbe. Csodálatos pillanatok ezek.

Nem kell beszélgetni, okosakat mondani, imádkozni sem kell, csak lenni, miközben a hajó szép lassan mozdul velünk.

Szeretem a naplementéket, és csodálatosak a holdkelték is, vagy az, ahogy egy-egy zápor végigsöpör a tavon, és a vízfüggöny eltakarja a fonyódi hegyeket. Lenyűgöznek a nagy széllel érkező viharok is, amikor nem jó ugyan a vízen lenni, de mellbevágó átélni, ahogy a szél tépi a vitorlát, dobálja a hajót, rángatja a köteleket… Félelmetes az az erő.” 

Laci atya számára bizonyos értelemben remeteség a vitorlázás. Voltak nyarak az öt év során, amikor egy egész hónapra a hajóra költözött, és fogadta az érkezőket. Szegedi lelkipásztori szolgálata miatt idén csak rövidebb időszakokat tud a vízen tölteni, de most is várja a vitorlázni vágyókat. Az évek során megfordultak a hajón olyanok, akik lelkigyakorlatra érkeztek, és olyanok is, akiknek alig volt közük a hithez. A vendégekkel nagyokat beszélgetnek, időnként egészen mélyen is. Imádkoznak, reggeli dicséretet mondanak a napkeltében a hajó orrában, este megosztásokat tartanak, a déli hőségben a tó közepén úszkálnak a vitorlás körül.  

A vitorlázás leginkább a szemlélődésre ad alkalmat.

„Amikor rátalálunk egy bizonyos egyensúlyra, amelyben mindenkinek megvan a helye, senki nem mozdul nagyot, csend van, a hajó a hullámok között szeli a vizet a naplementében – ennél szebbet nemigen tudok elképzelni.

Csodálatos az a nyugalom, ahogy együtt van néhány ember, és nem kell egymáshoz szólni, csak lenni… Vagy éjszaka, amikor a vitorlákat jól beállítva akár egy órán át sem kell a kormányhoz nyúlni, csak ülni mozdulatlanul, és az összehangoltságban átélni, ahogy megy a hajó.”

A hajós mindig ki van téve a természetnek, a napsütésnek, a szélnek. Laci atya sok vihart átélt, és megtapasztalta a gondviselés működését is. „Az egyik első viharban egyedül vittem a hajót. Vaksötét volt, villámok cikáztak, a hátamat szúrta az alázúduló víz. A vitorlát leeresztve, mentőmellényben kormányoztam a hajót. A motor időnként beakadt, a hajó körbe-körbe forgott. A villámfényben tájékozódva találtam meg végül a kikötő bejáratát. Egy másik alkalommal nem sikerült eljutnom a kikötőbe, kint éjszakáztam, miközben a szél folyamatosan tombolt, dobálta a hajót. Szemhunyásnyit sem aludtam. A viharban összeázott a mobiltelefonom, később a másik telefonom is. Reggelre aztán elállt a szél, elaludtam. Arra ébredtem, hogy kopogtak a hajó oldalán. Ismerősök a partról meglátták a svéd zászlót, gondolták, hogy én vagyok. Meghívtak reggelizni, és a vihar megpróbáltatásai után már a szárazföldön, biztonságban élvezhettem a reggeli kávét. Sokszor megéltem a kiszolgáltatottságot, de mindig megláthattam a csodát is, Isten vigyázott rám. Ugyanakkor jól tudom, hogy számít a felkészültségem, az előrelátásom.”

Laci atya az öt év alatt sokat tanult. Lépésről lépésre ismerte meg önmaga és a hajó képességeit, határait. Folyamatosan törekedett arra, hogy minél biztonságosabb legyen a hajózás az Iloba fedélzetén. A GPS-ben ott vannak a kikötők koordinátái, a hajón mindennek megvan a helye, hogy az eszközök azonnal kéznél legyenek, ha szükség van rájuk. Kapitányként tisztában van a felelősségével. „Én felelek az utasaimért. Nekem kell felmérnem, milyen időjárás esetén mire van lehetőség. A hajó nagyon biztonságos, elvileg 90 fokból feláll, és annyi hungarocell van benne, hogy ha kilyukad, akkor sem süllyed el. De ismernem kell a határokat. Ma már biztonsággal tudok együttműködni a hajóval, ugyanakkor így is sok minden van, ami nem tőlem függ.” 

A kiszolgáltatottságot nem könnyű elviselni. Az ember, különösen fiatalon, szeret irányítani, formálni akarja a világot. Rosszul éli meg, ha kifutnak alóla a dolgok, ha dolgozik valamivel, ami végül eltörik, ha az északi partra akar átjutni, de nem fúj a szél, ha mindent megtesz azért, hogy jól haladjon, de utoléri a vihar. El kell fogadni, hogy a vitorlás fedélzetén „a lehető legdrágábban és a lehető leglassabban jutsz el oda, ahol semmi dolgod nincs” – mondja a jezsuita hajós, és utal arra, hogy sokan félig illegálisan végigmotoroznak a tavon, mert az kényelmesebb. 

Az Iloba és kapitánya időnként versenyezni is szokott. A lakóhajó számára a Balatonon rendezett barátságos versenyek jöhetnek szóba. A Svert Kupán kategóriájukban a dicsőséges hatodik helyet érték el az induló hat versenyző közül. Laci atya szerint az Iloba komoly versenyzésre nem alkalmas, mert sok benne a felesleges súly.  Azt mondja, őt nem igazán vonzzák a versenyek, de idén egy bérelt hajóval negyedmagával elindult a Kékszalagon. Három társa a Regnum Marianumot, a cserkészetet és a Kalazancius mozgalmat képviselte. A jezsuita kapitány úgy gondolja, „jó megismerni egymást, közösen fedezni fel a vizet, a szelet, az összehangolódás lehetőségét, és jó olykor felkéredzkedni egymás hajójának fedélzetére is”.

Szerző: Trauttwein Éva

Fotó: Lambert Attila

Magyar Kurír

A riport nyomtatott változata az Új Ember 2022. augusztus 21-i számában jelent meg.

Kapcsolódó fotógaléria