Évtizedek óta itthon van már, de amikor nála jártunk, éppen címlistájának frissítésével foglalkozott, hogy – mint minden évben – üdvözlőlapot küldhessen „japánkáinak”: az általa keresztelt mintegy háromszáz egykori tanítványának, akik közül egyik-másik időnként fel is szokta keresni, bár ehhez kilencezer kilométert kell repülni.
– A japán út kapcsán megtudtuk, hogy fiatalkorában Ferenc pápa nagyon vágyott volna Japánba misszionáriusnak. Milyen érzésekkel figyelte a közelmúltbéli látogatását Péter atya, aki számára évtizedeken át élő valóság volt a japán misszió? Milyen emlékeket idézett fel Önben a saját missziós működése idejéből?
– A pápa, mint tudjuk, jezsuita, és Loyolai Szent Ignác hitterjesztő apostoli rendnek alapította a Jézus Társaságát, amelynek küldetése a keresztény örömhír elvitele az egész világra. Ferenc pápa annak idején, jezsuita novíciusként bizonyára sokat tanult Ignác társáról, Xavéri Szent Ferencről, akit maga a portugál király kért meg, hogy menjen Japánba. Akárcsak a VI. Sándor pápa által kimunkált híres egyezményről. Ebben képzeletbeli vonalat húzott az Atlanti-óceánba, amelytől keletre a portugálok, nyugatra a spanyolok indulhattak a világ meghódítására. Már az első felfedezőkkel is együtt utaztak szerzetesek: ferencesek, domonkosok, Ágoston-rendiek, bár ők még nem misszionáriusok voltak.
A negyvenes-ötvenes években engem és általában a magyar jezsuitákat is áthatotta a missziós lelkesedés, erősen motivált a japánbeli vértanúk példája. Ezért – miután a kommunista uralom beköszöntével elhagytuk Magyarországot – az emigránsok közül öten-hatan Japánba jelentkeztünk jezsuitának, ahova ekkor minden rendtartományból lehetett pályázni, mert sok misszionáriusra volt szükség.
Nem a mostani volt az első eset, hogy pápa járt Japánban. Ez a látogatás erősen felelevenítette bennem II. János Pál 1981-es japán útjának emlékét, aminek szintén nagyon örültem. Abban bíztam, hogy az őt személyesen fogadók között lehetek, de éppen akkor Európába rendeltek a Nemzetközi Teológiai Bizottság tanácskozásaira, ezért csak a rádióközvetítéseket tudtam hallgatni, kissé csalódottan. Például a hirosimai beszédet, amelyet öt nyelven mondott el, köztük japánul. Még ma is a fülembe csengenek a japán mondatok („Szenszo to va gengye to varadesz. Szenszo va si szono mono desz. Szenszo o site va ikenae!”), amelyek magyar fordítása ez: „A háború az ember műve. A háború halált jelent. Soha ne legyen többé háború!”
Nagy siker volt az a látogatás is. A pápának tetszett Japán, és Japánnak is tetszett a pápa.
– Mit akarhatnak a pápák Japántól? Miért tartják fontosnak felkeresni, annak ellenére, hogy a katolikusok, de még a keresztények jelenléte is elenyészőnek tekinthető a maga fél, illetve két százalékával?
– Japán politikai és gazdasági szempontból fontos ország, ez az egyik magyarázata ennek. A másik az, hogy a keresztény jelenlét, noha százalékosan szerény, nagyon aktív: a katolikusoknak az általános iskoláktól az egyetemekig terjedő szépen kiépített iskolahálózatuk van. Ezekbe az intézményekbe fiatalok tízezrei járnak, és nem csak katolikusok vagy keresztények. Így aztán nem csak a hithirdetés az ott dolgozók feladata, hanem a keresztény világnézet terjesztése is, amely a természet szeretetét, az ember tiszteletét, az egymás iránti jóindulatot is magában foglalja. Óriási jelentősége van annak, hogy egy olyan állam, amely egykor vadul üldözte a keresztényeket, az 1850-es évektől mindmáig a teljes vallásszabadság földje.
– Miért adhatta Ferenc pápa a japán út mottójának azt, hogy „Védelmezni minden életet”?
– Bizonyára a természet szörnyű, mindennapos rombolása miatt, összhangban a Laudato si’ kezdetű enciklika gondolataival. Ne feledkezzünk meg arról, hogy a pápa Assisi Szent Ferenc, „a természet védőszentje” nevét vette fel! Az élet, minden élet védelme a kereszténység hozzájárulása az emberiség kultúrájához, a háború, az abortusz, az eutanázia elítélését is beleértve. Mert minden élet Isten ajándéka, és tiszteletet érdemel.
– Mi a helyzet a japán társadalom olyan, a pápa által is emlegetett válságjelenségeivel, mint a magány, az öngyilkosság, a lelki irányvesztettség, amelyek különösen jellemzőek a fiatalok körében? Mik lehetnek ezek mélyebb okai? Hogyan segíthet orvoslásukban a kereszténység?
– Szociológusok tudnák ezt mélyebben elemezni. Az életideálok hiánya, a szórakozásaik üressége, a pénzcentrikusság biztosan az okok között szerepel.
De amit a tévéközvetítésekben láttam, egészen másról szólt. Már rögtön az első pápai misén nyolcvan-százezer ember vett részt, ami a megkeresztelt katolikusok félszázaléknyi arányához képest óriási szám, és nagy lelkesedést, vidámságot lehetett érzékelni, minden arcon mosoly fénylett. Aztán a fiatalokkal való találkozó a tokiói székesegyházban! Hárman kérdést is feltehettek, köztük egy középiskolás, dundi fiú. Ő arról panaszkodott, hogy csúfolják a társai, mert kövér. És a pápa nagyon jól, kedves humorral válaszolta meg a kérdését. Megszólította a „csont és bőr soványakat”, és azt kérdezte tőlük: „Azt képzelitek, hogy ti vagytok a szebbek?” Aztán a boldogság titkáról beszélt: arról, hogy valakiért kell élnünk, első helyen Istenért, de rögtön utána a felebarátainkért.
Nekem különösen sokat jelentett az is, hogy járt a Sophia katolikus egyetemen, ahol évtizedeken át tanítottam. Ott is szép beszédet mondott: a Szent Ignác-i hagyomány szellemében az emberiség számára boldogabb világot tervező szellemi emberek munkájáról.
– De mi a helyzet a japán társadalom válságjelenségeivel? A fiatalok többségével?
– A sintó, amely eredetileg a japánok vallása volt, mára már folklór csupán, amit senki sem vesz komolyan. A sintó istenségekre a mai Japán mesealakokként tekint. A buddhizmus: a béke, a jóság, az irgalom vallása, amelynek a 6. századtól nagy hatása volt Japánban, szintén kikopott a mindennapokból. Ha egy átlagos japán fiatalt megkérdezünk, hogy milyen vallás híve, jó eséllyel ezt válaszolja: „A családom buddhista, én viszont semmilyen felekezethez nem tartozom.” Ha pedig az ember halál utáni sorsáról érdeklődünk, feltehetőleg „nem tudom” lesz a válasz.
A japánok többsége érdekes módon mégis optimista, „majd csak lesz valahogy” alap-beállítottságú. Számukra mindennek az alapja az „ős irgalom”, a jóság. De hogy ez a meggyőződésük honnét jön, rejtély, mivel vallási hit nincs mögötte. Talán a buddhizmus maradványa. Akik keresztény hitre térnek, erre az előzetes ismeretükre, beállítottságukra tudnak építeni.
– Hogyan dolgozta és dolgozza fel Japán a nemzeti tragédiáit: Hirosimát, Nagaszakit és a 2011-es hármas katasztrófát: a földrengést, a szökőárt és a fukusimai atomerőmű-balesetet? Miért helyezett a pápa akkora hangsúlyt ezekre a látogatása során?
– Ami a földrengést és a szökőárt illeti: a nagy természet óriási erőinek az emberek boldogsága ellen fordulása, ha az istenhit nem általános, még a szokásosnál is nagyobb sokk egy nemzet számára. Mélyen kell hinni Isten jóságában ahhoz, hogy el lehessen fogadni: a Csendes-óceán, amely amúgy békésen és nevével összhangban csendesen mossa a japán partokat, képes emberek ezreit meggyilkolni. A japánok nagyon szeretik a természetet, a természet szépségeit, és mindent, ami szép. Körülöttük minden szép: a legapróbb használati tárgyaik, de még a hippijeik öltözete is.
A két atombomba-támadás még nagyobb traumát okozott. Csak azért nem lett belőle Amerika-gyűlölet, mert Japán kezdte a háborút, és Ázsia meghódítása volt a célja. Érezték, hogy nem voltak vétlenek, de természetesen ez semmiképpen nem igazolja az USA akciójának embertelenségét.
Érdekes a két város eltérő hagyománya, emlékezetkultúrája. Hirosimában, ami nem különösebben vallásos város, minden évben megemlékeznek a tragédiáról, csakúgy, mint Nagaszakiban, amely a japán kereszténység központja. De míg Hirosimában inkább csak a hősök szellemét emlegetik, és emlékműveket emelnek, s az áldozatok túlvilági sorsáról nemigen esik szó, addig Nagaszakiban minden alkalommal fehér ruhába öltöznek, imádkoznak értük, az irgalmas Isten jóindulatába ajánlják őket.
– Hogyan képzeljük el a picike Japán Katolikus Egyház püspökeinek munkáját? Mi következik a lelkipásztori jelenlétre vonatkozóan a kisebbségi helyzetből?
– Hirtelen virágba borulás, nagy növekedés nem várható. Marad a csendes fejlődés útja. De ezt sem szabad lekicsinyelni. Sok száz keresztény templomban hirdetik békében az evangéliumot, az iskolákban pedig emberszeretetre oktatnak.
A püspökök úgy érezhetik magukat, mint annak idején Péter apostol: az ő korában is kis csoportocska volt a keresztény egyház, és csak reménykedtek abban, hogy Krisztus nagy királyságának kora is eljön egyszer.
A missziós lendület azonban talán lehetne nagyobb is, hogy legalább a szimpatizánsok száma növekedjen lassacskán, s a keresztény humanizmus egyre többek számára meggyőződéssé váljon.
Hadd mondjak el ezzel kapcsolatban egy kedves történetet, amelyet nemrég írt meg nekem Vértesaljai László rendtársam, a Vatikáni Rádió magyar adásának vezetője. Rómában ugyanabban az étkezőben reggelizett, ahol négy japán pap. Látta, hogy gyűrű van a kezükön, vagyis mind püspökök. Szalvétát vitt nekik, és bemutatkoztak egymásnak. Amikor elárulta, hogy magyar, mind a négy püspöknek felcsillant a szeme. „De hiszen bennünket mind ugyanaz a magyar professzor tanított a Sophia Egyetemen!” És kisvártatva kiderült, hogy az a magyar professzor én voltam.
– Milyen a vértanúk emlékezete a japán Egyházban? Mennyire részei ott a katolikus köztudatnak?
Tudnak róluk, „nagy ősök unokáinak” tartják magukat, de túl sokszor nem gondolnak rájuk, mivel fél évszázada vallásszabadság van. Egy biztos: ha valaki állást keres, jó pontot jelent, amikor kiderül, hogy katolikus.
– A pápa a nagaszaki beszédében hangsúlyozta a betegek, a fogyatékkal élők, az idősek, az elhagyottak, a menekültek és a vendégmunkások iránti kötelező szolidaritás jelentőségét. Az utóbbiakat miért említhette külön is?
– Japán zárt társadalom, a japánok nem igazán befogadók. Egy japánnal barátságba keveredni nemigen lehetséges, de ha sikerül, életre szóló lesz az a barátság. A vendégmunkások száma amúgy nem túl magas, de nem lehet könnyű dolguk.
A japánok a külföldiek közül az angolokat meg a németeket becsülik igazán, a latin népeket már nem annyira. Az ázsiaiakkal, az indiaiakkal szemben – és általában mindazokkal szemben, akik kívül esnek a „pálcikakultúrán”, amely Kínában, Koreában, Vietnámban és náluk jellemző – bizalmatlanok, lenézésre hajlamosak.
– Volt-e olyan gondolat a pápai beszédekben, amelyre különösen felfigyelt?
– Az tetszett a legjobban, amit a fiataloknak mondott. Hogy ne tárgyakért, a birtoklásért, hanem másokért akarjanak élni. Hogy mások szemébe nézzenek sokat, és ne magukat nézegessék a tükörben. Mert az a tükör egyszer össze fog törni.
Fotó: Merényi Zita
Kiss Péter/Magyar Kurír
A cikk nyomtatott változata az Új Ember 2019. december 8-i számában jelenik meg.
Kapcsolódó fotógaléria