Az életünk megoldása nem egyszemélyes feladat – Fogvatartottakkal találkozott a pannonhalmi főapát

Nem mindennapi esemény a fogvatartottak jelenlétében interjút készíteni, ebben volt része Bátayné Somogyvári Zitának. „A főapát segítő és őszinte szavait hallgatva és a hallgatóság érdeklődő tekintetét felfedezve megerősödött bennem, hogy jót tenni tényleg jó, és hogy az evangelizálás befogadására még egy börtönben is mekkora nyitottság van” – jegyzi meg a Győri Egyházmegye sajtómunkatársa.

Hortobágyi Cirill köszöntőjében megemlítette, hogy habár még nem járt a győri börtönben, van már többéves tapasztalata hasonló környezetben élőkkel, hiszen a Baracskai Országos Büntetés-végrehajtási Intézet fogvatartottjaival rendszeresen tartja a kapcsolatot.

Elmélkedésében hangsúlyozta, hogy a karácsonyi készületnek van egy külső és egy belső része is. Ez utóbbi a jelentősebb, mert a szívünkben zajlik. Bármilyen drága ajándékot veszünk, csak akkor lesz értéke, ha érezni lehet, hogy a szívünkből adjuk, jót akarunk neki, érdekel minket a másik, és törődünk vele. Az ünnepre való ráhangolódást pedig bárhol meg lehet élni. Mindenkinek lehetősége van, hogy karácsony táján valahol a szíve mélyén tisztázza, mit szeretne változtatni az életén. Ha elhatározzuk magunkat, hogy tiszta szívet szeretnénk, és ezt a törekvésünket megosztjuk a szeretteinkkel is, ennél nagyobb készületet nem lehet elképzelni.

Az alábbiakban részleteket olvashatnak az interjúból, amely teljes terjedelmében december 24-én 9.50-től hangzik el a Mária Rádióban.

– Soha nem volt kísértése azon gondolkodni, hogy milyen jó lett volna, ha felesége és gyermekei lehetnének?

– Folyamatosan. A régi diákjaimon látom, hogy akik megszerették Pannonhalmát, bármilyen foglalkozást választanak az életükben, előbb-utóbb ráébrednek arra, hogy nemcsak derűs és szép oldala van, hanem nehézsége is, amellyel szembe kell nézni. Kell az elhatározás, hogy vállalom. Vagy van az életünkkel egy békességérzés, hogy a nehézségek ellenére a helyünkön érezzük magunkat, vagy pedig szembesül valaki azzal, hogy tévedett. Hosszú távon nem lehet megmaradni sem szakmában, sem kapcsolatban, ha folyamatosan erőlködést, szenvedést érzünk. Ki akar egy életen keresztül szenvedni és erőlködni? Ilyenkor bomlanak fel a kapcsolatok.

– Mikor érezte magát rabnak, igazán szabadnak vagy boldognak?

– Többször is érezhettem volna magam rabnak. Annak idején, aki egyházi pályára lépett, azonnal elvitték sorkatonai szolgálatra. A két évig tartó katonai idő könnyen teret adhatott volna a rabság érzésére, de nem engedtem, sőt, szabadon éreztem benne magam, mert előre készültem rá, kerestem benne a jót.

A kollégiumban töltött időm alatt is érezhettem volna magam rabnak. Azonban rájöttem, hogy a szabadság nem azon múlik, hogy van-e rács az ablakomon vagy nincs, hanem az én viszonyulásomtól, a belső hozzáállásomtól. Úgy is érezheti magát rabnak az ember, hogy kinn az utcán jár-kel.

Talán rabnak kisgyerekkoromban éreztem magam, amikor németórákra cipeltek szüleim akkor is, amikor a társaimmal játszhattam volna. A kisgyerek még nem látja, hogy minek van értelme, és kevésbé tud ráhangolódni a történtekre.

– Mindannyian bűnösök vagyunk. De miért jó a bűn nélküli életre való törekvés? Miért jobb tiszta lélekkel élni, mint bűnös lélekkel?

– Szerintem tiszta lélekkel azért jó élni, hogy az embernek ne legyen lelkiismeret-furdalása. Megint csak a belső dolgokról van szó. Hogy van-e lelkiismeret-furdalásom vagy sem, ez persze attól is függ, hogy mennyire árnyaltan gondolkodom, hogyan alakítottam a szívemet. A kérdés az, hogy mikor szólal meg a lelkiismeretünk. A legfontosabb, hogy finomodjon, érzékenyedjen a lelkiismeret. Az ószövetségi Izajás próféta – aki megjövendölte, hogy mi vár a népre – mondta, hogy az Isten a kőszívet kiveszi az emberből és eleven hússzívet ad neki.

Az ember élete két módon alakulhat: modortalanná válik, akinek megkövesedik a szíve, érzéketlen ember lesz, nem érdekli, hogy mi történik a másikkal, nem rendíti meg a másik ember nyomora. Vagy a másik lehetőség, hogy hússzívű, érző szívű emberré válik, aki tapintattal figyel a másikra, rezdülni képes a másik rezzenésére, kedves, figyelmes tud lenni. Igenis érdemes tiszta, tapintatos embernek lenni, azzá válni. A tisztaság nem azt jelenti, hogy bűnfolt nélküli, makulátlan valaki, hanem az a kérdés, hogy feladjuk-e a küzdelmet, próbáljuk-e finomítani, javítani magunkat, kerekebbé tenni a világot körülöttünk, áldozatot vállalni a másikért.

– Ha a lelkiismeret megszólal, az már a gyógyulás első jele?

– Biztosan. Akinek megszólal a lelkiismerete, az nagyon örüljön ennek és gondolkodjon, hogy mit is csináljon, hogyan korrigáljon.

– Számos szerzetesrendben erős és szigorú szabályok vannak. Hogyan tudják ezt a külvilágtól való elzártságot megélni? Az Istennel való kapcsolat hogyan segít a bezártságban?

– Az életmód tekintetében háromfajta szerzetesrend létezik. Vannak, akik visszavonult életet élnek, ők a szemlélődő szerzetesek. Ha városban laknak is, nem járkálnak, leginkább vidéken élnek. Vannak aktívabb rendek, például kórházi betegápolók. Valamint vannak ún. monasztikus rendek, akik a másik két rend metszéspontjában élnek, ilyenek például a bencések is, akik külső szolgálati tevékenységet (iskola, szociális otthon stb.) is végeznek, de van belső életük is, ami a csöndről, az imádságról, a visszavonultságról szól.

Kell teremtenünk alkalmat az olvasásra, amikor táplálhatjuk a lelkünket. Kell gondolkodnunk mélyebb dolgokról, például arról, hogy kik vagyunk, és mit szeretnénk elérni a világban. Szemlélődjünk! A felnőtt embernek el kell jutnia odáig, hogy igazán végiggondolja az életét. Ehhez azonban idő és csend szükséges. Egy kicsit tudjunk visszalépni és számot vetni, eltöprengeni azon, hogy mi végre vagyok a világon, és vajon hol rontottam el. Az életünk megoldása nem egyszemélyes feladat, kell egy olyan lelki társ, aki egy jó angyala, kísérője az életemnek, aki előrébb jár a problémák megoldásában, mint én, s aki érzéssel közelít felém.

– Az istenhit mennyire tud erőt adni a túléléshez?

– A börtönben fogékonyabbak a hitre. Persze meglehet, hogy csupán egy átmeneti időre, s amikor szabadul valaki, már elfelejt mindent. Kérdés, hogy vajon mélyebbre tud-e nézni lelkében akkor is, amikor már szabadult s nem csak egy bizonyos ideig volt kapaszkodója az istenkeresése. Ne csak a bajban keressük Istent! Az istenhit arra való, hogy rájöjjek a személyemnek, az emberségemnek a mélységeire. Akkor válik igazán hívővé valaki, ha rádöbben arra, hogy a jó Isten teremtette, szereti az Isten, valamilyen terve van vele, s ha Istenre tud hagyatkozni. Ebbe természetesen a nehézségek is beletartoznak.

– Akiknek nem adatik meg a családdal együtt ünnepelni a karácsonyt, számukra hogyan lehet teljes az ünnep?

– Véleményem szerint nem lehet teljes az ünnep család nélkül. Ne azt várják egy börtönkarácsonytól, hogy ugyanolyan, mint odahaza együtt a családdal. Persze az is igaz, hogy a karácsony nagyon nehéz időszak egy átlagcsaládban. Az emberek nincsenek hozzászokva ahhoz, hogy három napig össze legyenek zárva egymással. Mindenki rohan, nem mindig tudnak mit kezdeni a másikkal. A mozaikcsaládokban is feszültségforrássá válhat a karácsony. Azonban próbáljuk pozitívan kihozni a helyzetből azt, amit csak lehet. A börtönben is igyekezzünk megérteni a másikat, jobbak lenni a másikhoz, legyünk támogatók és elfogadók egymáshoz. A karácsony erről szól, Isten a Fiát küldte el hozzánk, hogy egy tisztább, jobb, emberibb életet éljünk. Ne cívódás legyen, hanem harmonikus életünk!

– Főapát úr szerint hogyan tudunk jól készülni a karácsonyra?

– Az élet nem receptkönyv. Az életben éppen az a szép, hogy nagyon személyre szabott és egyedi. Mankók persze léteznek, amelyeket jó követni, de mindenkinek saját magának kell küzdenie. Az ünnepekre például úgy is lehet készülni, hogy mindenki kap egy elgondolkodtató könyvet a könyvtárból, és azt elejétől a végéig olvassa el! Ennek a célja az, hogy így szellemileg és lelkileg is folyamatosan fejlődünk.

– Tulajdonképpen az eddig elmondottak alapján léphetünk a Betlehemig vezető útra?

– A népszámláláskor József úton volt oda, ahonnan származott: Betlehem felé, ahol végül a kis Jézus megszületett. Ennek a történetnek szimbolikus jelentése is van: az életünk során mi is úton vagyunk, mi is tartunk valamerre, és ezen az úton mindig történik valami. Néha rátérünk görbe útra, amikor visszafelé megyünk, nem előre. Ez önmagában nem tragédia akkor, ha rájövünk, hogy ez az út nem helyes, és tudunk egy fordulatot tenni. Egy kicsit labirintus az életünk, előfordulnak kisebb-nagyobb kitérők, amikor már azt hisszük, célegyenesben vagyunk. Eggyel lehet elrontani: ha megáll az ember és nem bízik tovább.

– Hogyan élhetjük meg a karácsony szellemét akár az év minden napján?

– Úgy gondolom, hogy nem kell mindennap a karácsony szellemét megélni. Nem folyamatos derű az élet. Az ünnep tulajdonképpen „hab a tortán”, egy emelkedett hangulat. Arra kell törekedni, hogy a hétköznapok kiegyensúlyozottak legyenek. A lényeg az, hogy az „alaptáplálékunk” rendben legyen. Ekkor jöhet a karácsony, a kiemelkedő ünnepek megélése. Ez egyfajta rendezettséget tükröz az életünkben. Azt jelenti, hogy úton vagyok, tudom a céljaimat, helyt állok a munkahelyemen és a kapcsolataimban. Mindehhez bátorságot ad a karácsony.

Szöveg: Bátayné Somogyvári Zita/Győri Egyházmegye 

Fotó: Győr-Moson-Sopron Megyei Büntetés-végrehajtási Intézet

Magyar Kurír