Az engem is meghívó Jézushoz kell a mai gyerekeket is közelebb vinni – Balogh Tamás SP a hivatásról

Balogh Tamás piarista atyát bő negyed évszázaddal ezelőtt, Dósai Attila és Urbán József rendtársaival egy időben szentelték pappá. Ezüstmiséjét 2017 tavaszán a budapesti Szent Rita-kápolnában mutatta be, ahol gyermekkorában megkeresztelték és ahol elsőáldozó is volt, majd június 11-én Dósai Attilával közösen mondtak hálaadó szentmisét hivatásukért Kecskeméten.

– Huszonegy éves, mikor belépett a rendbe, majd tíz évvel később tett örökfogadalmat. Milyen életesemények, „eszmények”, lelki és szellemi hatások irányították a piaristák felé?

– Még nem voltam gimnazista, amikor Havas József és Pázmándy György piarista elhívott egy gombagyűjtéssel egybekötött kirándulásra a Budai-hegységbe. Bőven találtunk őzlábgombákat, de emellett megfogott a két piarista atya vidámsága és egymás iránti barátsága. Szüleimnek fiatal korukból több piarista barátjuk volt, így a Lénárd Ödön atya vezette Actio Catholica táborokból ismerték Kállay Emilt és Török Jenőt is. Apám kamaszkorában vízi cserkész volt a Tiszán, és szónokként is jól ismerte a cserkészet hazai nagy pedagógusát, Sík Sándort. Akár úgy is fogalmazhatok, hogy egy „piarista bölcsőben” születtem. Természetesen szükség volt még hivatásom kibontakozásához a négy gimnáziumi évre, ahol testnevelő tanáromon kívül minden tanárom piarista volt, nem volt szükség tehát külön „piarista jelenlétre”, hiszen mindenfelől kegyestanítórendi tanárok vettek körül.

Jártam Pázmándy tanár úr biológia és kémia szakkörére, előadásokat tartottam Kovács Mihály tanár úr fizikusklubjában a tornádókról és a Voyager-expedícióról, és jártam kora hajnalban ministrálni a kápolnába. Szeretettel emlékezem a matematika és fizika szakos osztályfőnökömre, az éppen érettségi évemben tartományfőnökké lett Varga László tanár úrra is. Hittanárként Jelenits atya vezetett be a húsvéti liturgiába és még papként is visszaemlékszem reggeli imáira, amelyeken a napi evangéliumot magyarázta.
Valójában nem huszonegy évesen léptem a rendbe, hiszen tizennyolc évesen beöltöztem piaristának, de katonai behívóval a zsebemben. Akkoriban minden egészséges kispapjelöltnek kötelező volt az „angyalbőr”.

– Egy piaristának hármas identitása van: egyszerre pap, tanár és szerzetes. Ezeket egy piarista megélheti akár másképpen is életének különböző szakaszaiban, mert hol az egyik szerep, hol a másik válhat hangsúlyosabbá számára. Ön teológiát tanult Budapesten 1982-től, majd a biológia-földrajz szakot választotta az egyetemen. Az 1989-től tíz éven át volt a budapesti Piarista Gimnázium tanára, igazgatóhelyettese pedig az 1997/1998-as tanévben. Ezüstmiséjén, Bocsa József rendtársa kiemelte, hogy a kezdeti években talán az Ön számára legerősebb a tanári identitása volt, majd később vált markánssá igazán papi hivatása, szerepköre. Hogyan emlékszik vissza erre az időszakra?

– Amikor én gimnazista voltam, a piaristák elsősorban tanárok voltak, méghozzá rendkívül igényes tanárok. Munkájuk egyik eredménye az életemben, hogy már tanulóként sikeresen vettem részt pályázatokon és az érettségi évében biológiából, földrajzból és latinból is az Országos Tanulmányi Verseny döntőse voltam. Nagyszüleim még mesteremberek voltak, így gyerekkoromban nyaraláskor segítettem kötélgyártó nagyapámnak Tiszaföldváron, édesapám pedig sokat mesélt másik nagyapámról, aki vasúti asztalos volt Szolnokon.

Kétségtelen, hogy piarista munkám budapesti szakasza elsősorban az igényes tanári munka jegyében zajlott, tanítványaim pályázatokon és tanulmányi versenyeken lettek első helyezettek. Amikor Budapesten és Kecskeméten igazgatóhelyettes voltam, akkor még jogi és tanügy-igazgatási könyveket is vásároltam, komolyan számoltam azzal, hogy akár intézményvezető lehetek. De már Budapesten rendszeresen jártam plébániákra kisegíteni, gyakran kértek adventben vagy nagyböjtben triduumok tartására, gyóntatásra, így nem volt idegen tőlem, hogy a kecskeméti piarista plébánián rendszeres miséző legyek.

– Úgy tudom, hogy nagy hatással volt Önre Kállay Emil piarista atya és Regőczi István atya személyisége, tevékenysége is. Milyen közös élmények kötik Önt e két karizmatikus személyiséghez?

– Kállay Emil atya – édesapám ifjúkori barátja – hittanárom volt a budapesti Szent Rókus-kápolnában már alsó tagozatos koromtól. Éppen ő lett, aki döntő módon avatkozott életembe, amikor tartományfőkként Budapestről Kecskemétre helyezett. Nagy örömet jelentett számomra, hogy több kitüntetést is kapott a nehéz időkben mutatott bátor, hitvalló helytállásáért.

Regőczi István atya a keresztapám. Ennek különös a története, mivel édesapám együtt volt a kistarcsai internálótáborban, ahol Regőczi atya a takaró alatt titokban mutatta be a szentmiséit, kézjelzésekkel tudatva társaival, hol tart az eucharisztikus áldozat. Regőczi atya elkésett a keresztelőmről, mivel akkor is a kommunista rendőrség ellenőrizte. Hatalmas élmény volt, amikor megismertem a váci munkásságát, hogyan segített a háborús árvákon, akiket „sasfiókáknak” nevezett. Váci piaristaként miséztem az általa épített kápolnában. Úti kelyhemet is ő adta, amit belgiumi apácák küldtek.

– 1999-ben Kecskemétre helyezték, ahol gimnáziumi tanárként működött 2007-ig, és igazgatóhelyettes is lett. Kollégiumi nevelőtanárként is tevékenykedett az intézményben, majd az általános iskolában a lelkipásztori teendők koordinátora volt három éven át. 2007-től máig a váci piarista gimnázium és rendház az otthona. Hogyan érintették Önt ezek a részben változó szerepkörök és helyszínek?

– A szerzetesi engedelmességi fogadalom természetes módon jelenti az elöljárói akarat, így az áthelyezés elfogadását is. Tíz év elegendő egy állomáshelyen – mondják egyre gyakrabban a vezetők, és a munkában kiégett emberekkel foglalkozó szakemberek is. Mégis sok olyan rendtárssal és paptestvérrel találkoztam már, aki gyakorlatilag egyetlen városban, plébánián élte le életét és nem kívánta az áthelyezését.

Az elöljárói döntés elfogadása egy új világot nyitott meg előttem. Igazgatóhelyettesként, kisgyermekek lelki programjainak szervezőjeként sok új dolgot tanultam Kecskeméten, bejártam az egész Alföldet, megismertem Erdélyt, és több zarándokcsoportot is vezettem a környező országokba. Nyolc év után helyezett Urbán tartományfőnök atya Vácra, ahol egy agglomerációs környezetben lévő, de mégis kisvárosi hangulatú gimnáziumba kerültem. Vác sajátossága, hogy ott hosszú évtizedekig nem működhettek piaristák, mégis 300 évnyi múlttal rendelkeznek a városban. A Duna túlpartján nagyon közel van a leányfalui illetve a tahi lelkigyakorlatos ház, így felfedeztek a Cursillo munkatársai, és gyakran kérnek meg ottani lelkigyakorlatokon gyóntatásra is. Jelenleg is tanítom mindkét szakomat a piaristáknál és óraadó vagyok a szomszédos zeneiskolában. Immár tíz éve járok váci és környező plébániákra szentmisét bemutatni, gyóntatni, lelkigyakorlatokat tartani.

– A mai kor embere egyre inkább az idő kíméletlen szorításában él. A technológiai fejlődéssel párhuzamosan elképesztő tempót diktálunk magunknak, egyre nehezebb a jó értelemben vett „lassítás” megtétele. A fent említett „hármas identitáson” túl Önt többen ismerik közoktatási szakértőként és zarándoklatok lelkivezetőjeként a Makrovilág utazási irodánál, ezen felül nyolc éve tankönyvek pedagógiai lektora is az Oktatási Hivatalnál. A közelmúltban tartalomfejlesztő és tantervi lektorként is dolgozott az Oktatáskutató és Fejlesztő Intézet (OFI) munkatársaként. Hogyan fér bele ennyi párhuzamos tevékenység a napjaiban, meg tudja élni kellőképp az „elcsendesülést”?

– A rendünk alapításának 400. jubileumához kapcsolódó kiállítása is bizonyítja, hogy különösen a természettudományok terén több tankönyvszerző, egyetemi tanár, tanfelügyelő, szemléltetőeszköz-készítő akadt régebbi rendtársaim között. Kispap koromban biztattak is bennünket, hogy a tanári munkára igen tudatosan készüljünk fel és bátran vállaljunk szakmai feladatokat a közoktatásban. Így jelentek meg földtani fotóim már kezdő tanárként a Pannon enciklopédiában, ezért választottam terepen végzett munkát szakdolgozatom témájául, és a Katolikus Pedagógiai Intézet képzéseinek segítségével érettségi vizsgaelnöki és közoktatási szakértői képesítést szereztem. Az OFI-ban végzett munkám az új kerettanterv alkalmazására, szemléltető és vizsgaanyagok készítésére irányult. Sokszor éltem a határidők szorításában, de nagyon tanulságos volt ez a munkakör is, ráadásul még evangelizálásra is adott lehetőséget. Amikor állami iskolákba látogattam, mindenütt találtam hitvalló tanárokat, vallásos diákokat. Az elcsendesülést a szentséglátogatások, a Duna-parti séták és a közös rendházi zsolozsma teszi lehetővé. Valóban nagyon ügyelni kell arra, hogy munka ne pusztítsa el a Lelket.

– Tanárként és szerzetesként milyen fontos feladatokat lát maga előtt a jelen és jövő nemzedékének nevelése terén?

– Szinte közhellyé vált, hogy a mai fiatalok türelmetlenek, nehezen döntenek és a virtuális világtól függnek. Teljesen egyetértek Bábel Balázs érsek atyával, aki az idei Veni Sanctén azt mondta: igen nehéz ma tanítani, nevelni. Meg kell próbálni – saját szeretetünkkel – közelebb vinni Krisztus szeretetét tanítványainkhoz, segíteni őket a döntéshozatalban, felkelteni bennük az ideig tartó örömök keresése helyett a tartós boldogság vágyát. Mivel nehezen foghatók a gyerekek munkára, fontos feladat a rendszeresség, igényesség kialakítása. Mivel a férfiak szerepe nagyon fontos a családban és a pedagógiában is, örülök annak, hogy nemcsak papként, tanárként, szerzetesként, hanem férfiként is tudok támaszt nyújtani tanítványaimnak. Váci sekrestyénkben Krisztus arca tekint a misére induló ministránsokra. Ehhez az engem is meghívó Jézushoz kell a mai gyerekeket is közelebb vinni a Lélek által.

Forrás és fotó: Piarista.hu

Magyar Kurír