Bellovics Gábor SJ: „Nem arra szenteltek pappá, hogy a magam áhítatát gyakoroljam”

Megszentelt élet – 2020. január 4., szombat | 18:24

A beavatásról, a katekumátusról, a házasság különleges szentségére, illetve a szentségi életre való felkészítésről beszélgetett Balázs Zsuzsa a budapesti Jézus Szíve templom segédlelkészével, Bellovics Gábor jezsuita szerzetespappal. A jezsuita.hu weboldalon megjelent interjút szerkesztve közöljük.

„Ha valóban hisszük, hogy az evangélium nemcsak életvezetési tanácsok gyűjteménye, hanem egyetemes örömhír arról, hogy egységben vagyunk Istennel és mindazokkal, akik valaha éltek, akkor a szentségek titokzatos módon e láthatatlan világhoz kapcsolnak bennünket. Ha ezekre figyelve kezdünk élni, akkor beavatottként megnyílik a szemünk egy másfajta világra. Nem véletlenül mondja a katekizmus, hogy a szentségek Isten szeretetének jelei. Vagyis az ember próbál kézzelfogható jeleket találni arra, hogy kimutassa azt a kötődését, ami közte és a Teremtő között van. Ez történik a szentmisében, a keresztségben, az áldozópappá szentelésben, és hasonló, amikor Isten katekumencsoportba hívja a fiatalokat” – fogalmazott Bellovics Gábor SJ az interjúban.

– Honnan jönnek a katekumenek, a hitet tanulni vágyók?

– Akadt olyan, hogy a szemközti sörözőből, mert vasárnap esténként azt látta, hogy sok ember jön be a templomba. Kíváncsi volt, hová igyekeznek, és betért a szentmisére, de vannak tudatos keresők is. Hittanulóink a 18–35 éves korosztályból kerülnek ki. Most nyolcvan katekumenünk van. (...) tanulunk a hitünkről, hagyományainkról, és az így megszerzett tudást gyakorlatra váltjuk. (...) Ha csak imádkozunk s jó szándékúak vagyunk, de semmit nem tanulunk arról, amit a keresztény közösség mindig is hitt, akkor sajátos világban találjuk magunkat. (...) XVI. Benedek pápát még bíborosként megkérdeztek, mit tanácsol azoknak, akik nem keresztények, és szeretnének azzá válni. Azt válaszolta:

el kell kezdeni úgy élni, mintha már az lennél! Kezdj imádkozni még akkor is, ha semmilyen érzés nem kíséri, kezdj aszerint élni, és mindezt közösségben tenni. (...)

– A házasság különleges szentség: nem a pap szolgáltatja ki, hanem a házasulandók teszik ezt egymás számára.

– Sokan meg is lepődnek, amikor ezt elmondom nekik. (...) Vágynak valamire, ami szép és jó, de fennáll a veszély, hogy leragadnak ott, hogy milyen lesz az esküvői ruha, hol tartjuk az esküvőt. Miközben olyan kérdéseket is hordoznak magukban, hogy mi lesz, ha nem fog menni; honnan tudom, hogy tíz év múlva is így fogok érezni; mi lesz, ha nem sikerül a családalapítás; mi van, ha beteg lesz a baba; mi a megbízható alapja annak, hogy biztosra mehessünk. Biztosra persze nem lehet menni, csak biztos alapra építeni, vagyis az Istenbe vetett bizalomra. (...) Ezeken az alkalmakon félelmek oszlanak el, és növekszik a bizalom. A házasságban a szentséget az ígéretek hozzák létre, ettől lesz szövetség. A polgári esküvőn nem ígér senki semmit, ott csak kijelentik a felek, hogy házasságot kötnek. Nálunk az összes kijelentés ígéret, nem is akármilyen. (...) Nagy nyitottságot és tiszteletet tapasztalok azok részéről is, akik nem gyakorolják a hitüket. Találkozásaink alkalmával egyszer csak eljutunk odáig, hogy tanúságot teszek arról, ki nekem Jézus Krisztus. Nagyobb evangelizációs erőt még nem találtam, mint arról beszélni, ami a szívem mélyéről jön. Ezek az „evangelizációs beszélgetések” teljesen mások, mint amikor egy prédikációt hallgat az ember. ...életem első esketését tartottam egy baráti párnak, nagyon izgultam. Megírtam a prédikációt, de előtte felhívtam az édesanyámat, és megkérdeztem, emlékszik-e, miről prédikált a pap az esküvőjükön. Azt mondta: Jaj, kisfiam, hogy tudsz ilyeneket kérdezni? Örültem, hogy élek, és azon izgultam, hogy fel tudjam húzni apád ujjára a gyűrűt, hogy a pap miről beszélt, arra nem emlékszem. Ez a válasz helyre tett. Nem kell izgulnom, csak szeretnem kell a párt, aki az oltár előtt van, jelen kell lennem, és Isten majd működik. Nem kell túlbonyolítani, lyanokat mondani, amit nem értenek (...) emberközelien, természetesen szólaljunk meg... Amit mondunk, legyen egyszerű és szívből jövő.

– Papi hivatásodban saját talentumodnak érzed a szentségi életre való felkészítést?

– Igen, ez a szíve, és nekem tényleg ez a legfontosabb... amikor gyóntatok, hiába jönnek sokan, mégsem fáradok el. (...) nem hozzám jönnek, hanem Istenhez, és a szentgyónások hallgatása alatt abszolút nem érzem, hogy bármit teljesítenem kellene. Nem kell erőlködnöm, magyaráznom, megdorgálnom vagy akármit csinálnom, mert a gyónók gesztusából, abból, hogy letérdelnek Isten elé, és őszintén megbánják a bűneiket, abból fakad a vágy is, hogy megtörténjen a kiengesztelődés. A szentmisén sem kell csinálnom semmi különöset, csak követnem a liturgia menetét. (...) A prédikációra becsületesen felkészülök, a zenei részét megpróbáljuk nagyon szépen végezni... Elég méltó módon, imádságosan tenni azt, amit az Egyház mutat. Nem arra szenteltek pappá, hogy a magam áhítatát gyakoroljam, hanem hogy a római katolikus szentmisét mutassam be. Azt veszem észre a fiatalabb nemzedéknél, hogy ötmillió impulzust kapnak a világból, (...) minden és mindenki újat akar közölni, közben szomjazzák a megnyugvást, az állandót, a biztonságot. Tudják, hogy a szentmisében mi után mi következik, és ez az állandóság átviszi őket egy másik, békés szférába. (...) egy jóbarátom ...egy haldokló nénihez hívott. Körbeálltuk az ágyát, ott volt a lánya is, megkentem, imádkoztunk. A barátom mesélte, hogy utána az egész intenzív osztályon megváltozott a hangulat, a nővérkék suttogva kezdtek beszélni. Semmi nem történt, csak ott volt Isten szeretetének jele a profán körülmények között is. (...)

(...) Előfordul, hogy egy hosszú nap végén, amikor rengeteg impulzus ért, sok találkozás, öröm, ...beülök a sötét templomba az orgona mellé, és játszom kicsit. Néha jobban ki tudja fejezni magát az ember így, mint szavakban. Azt hiszem, ez is lehet egyfajta ima.

Az interjú teljes szövege ITT olvasható.

Forrás és fotó: Jezsuita.hu; Szerzetesek.hu

Magyar Kurír

Kapcsolódó fotógaléria