Bizalom Istenben, aki soha nem csap be – Rózsaeső imaest Kis Szent Teréz útján

Milyen sokan vágyunk egy olyan feltétel nélküli bizalmon, gyermeki ráhagyatkozáson alapuló istenkapcsolatra, amilyen Lisieux-i Szent Teréz életében jelen volt. Azonban gyakran elfelejtünk két dolgot. Az egyik:

rajtunk múlik, hogy milyen a kapcsolatunk Istennel.

A másik, hogy Kis Szent Teréz sem így született, hosszú fejlődés eredménye az, ahová rövid életében eljutott a hitben. Éppen ezért rá és az összes többi szentre se úgy gondoljunk, mintha fentről néznének le ránk. Hiszen valamennyien megértenek minket, mivel ugyanazt az utat járták be, amit mi most. S végül megtalálták az életük célját is.

Ezek köré a gondolatok köré épült Béri László Renátó előadása és prédikációja az idei Rózsaeső imaesten és az azt követő szentmisén.

A kármelita szerzetes beszéde elején megpróbálta megfejteni Kis Szent Teréz titkát, ami miatt ekkora tömegek imádkoznak hozzá, vesznek részt a tiszteletére tartott imaesten, liturgiákon.

Természetesen az egyik titok a sok-sok csoda, vagyis a kérések meghallgatása. Anna egy évvel ezelőtt vett részt az imaesten. Akkor volt várandós a harmadik gyermekével, s már a terhessége 39. hetében járt, azonban a baba csak nem akart megfordulni. „Rohamosan telt az idő, és alig öt perc maradt a közbenjáró imákból. Aztán sikerült letennem a kérésemet, és hatalmas megkönnyebbülést éreztem. Elértem a nyugalmat azzal, hogy azt tudtam mondani, a gyermekemmel és a szüléssel kapcsolatban minden úgy legyen, ahogyan Isten akarja. Az ő kezébe raktam az életünket. Másnap reggel nyolckor mentünk a kórházba, és bár a kisbabám nem fordult meg, a nyugalmat, amit kértem Kis Szent Teréztől, megkaptam. Az orvos gyorsan, komplikáció nélkül megfordította, a szülés pedig áldott volt és szép” – mondta tanúságtételében a háromgyerekes anyuka.

Bár kétségtelen tény, hogy a közbenjáró imáknak és a csodáknak fontos szerepe van Kis Szent Teréz népszerűségében, ám a szónok szerint a másik titok, hogy olyan szent volt, aki fejlődött.

Hozzánk hasonlóan ő is kereste a helyét, a célját, a hivatását az Egyházban, a világban. Ki vagyok én? Hol van az én helyem? Mi az én utam? – gyakran tesszük fel magunknak ezeket a kérdéseket. Béri László Renátó előadásában kitért arra, hogy a célnak mindig az önazonosságra, az igazi én megtalálásra kell fókuszálnia. „Milyen sokszor akarunk olyanok lenni, amilyenek nem vagyunk, de nem is leszünk soha. A reális vágyképeink motiválnak, de a hamisak egyre jobban eltaszítanak a valódi életcéltól, attól a helytől, ami nekünk rendeltetett a világban.

Az igazi én lényege, hogy nem másolni akarok valakit, nem akarok más lenni, mint ami valójában vagyok.

Ha pedig önazonos tudok lenni, akkor végeredményként elérek oda, hogy jelen tudok lenni a pillanatban, amit Isten nekem szánt” – fogalmazott előadásában a kármelita szerzetes, hozzátéve, hogy ezzel igenis sokat adunk a családunknak, a környezetünknek és a közösségnek is. Majd részletet olvasott fel Kis Szent Teréz feljegyzéseiből, melyek pont arról szóltak, hogyan küzdött ő maga is a hamis képekkel, s kereste a célját, olykor olyan nem reális vágyképekben is, mint a papság. Végül elfogadta az igazi énjét, amitől megnyugodott, s naplójában úgy fogalmazott, hogy a szeretet biztosan az az út, amely az Istenhez vezet. „Anyámnak, az Egyháznak a szívében szeretet leszek” – jegyezte le saját hivatásának felismerését, s ebben a pillanatban meg is találta a helyét a világban.

„Mélyen össze vagyunk kötve, testvérek. S ha minden tag a saját helyét tölti be az Egyházban, a világban, az kihat a többiekre is” – emelte ki előadásában Béri László Renátó, aki szerint

ahhoz, hogy Kis Szent Teréz példáját követni tudjuk, s eljussunk az önazonossághoz, három dolgot kell megtennünk: megszeretni önmagunkat, feloldani magunkban az ellenállást, nem összehasonlítani magunkat másokkal.

Kis Szent Teréz neve mellett minden írásban találkozhatunk a „lelki gyermekség” kifejezéssel. Fontos megértenünk, hogy ez nem egyenlő az infantilizmussal. A lelki gyermekség együtt jár a fejlődéssel, a tisztulással, a változással, amelyen a szentek is végigmentek. Megtalálni a hivatásunkat nemcsak azt jelenti, hogy 20-30 évre megtervezzük az életünket. „Azt jelenti, hogy jelen tudunk lenni az igazi énünkkel, nem kalandoznak el a gondolataink” – mondta már szentbeszédében a szónok, majd így folytatta: „A lelki gyermekség nem azt jelenti, hogy vissza kell fejlődnünk a gyerekes személyiség életszakaszába. Pont ellenkezőleg. Azt jelenti, hogy az előttünk lévő szakaszban kell változni.

A lelki gyermekség nem más, mint a kiegyensúlyozott, bölcs felnőtt személyiség elérése, amelyhez változáson keresztül vezet az út.

A fejlődésre, változásra Isten hív minket, de az többnyire fájdalommal jár, ami félelmet szül bennünk.”

Hogy mennyire voltunk képesek kimozdulni a saját kényelmi zónánkból, és elindultunk-e a fejlődés útján, azt a saját istenképünkön tudjuk a legjobban nyomon követni. Vajon eljutottunk már a lelki gyermekségig és addig az istenképig, amelyet Jézus kinyilatkoztatott a számunkra? Vagy

megragadtunk az infantilizmusban, ahol Isten, akár a Mikulás, vagy büntet, vagy jutalmaz?

A lelki gyermekséget alapvetően két dolog jellemzi. „Az egyik, hogy jelen tudok lenni a mostban, ahogyan a gyermekek tudnak jelen lenni egy-egy játékban. A másik, hogy megvan az az ősbizalom az életemben, amely a gyermekkoromban volt jellemző. Bízom abban, hogy majd megetetnek, ha éhes vagyok, és felvesznek a kiságyból, ha rosszat álmodom. Felnőttként ez azt jelenti, hogy bizalmam van abban, hogy valaki válaszol a kéréseimre.

Bízom Istenben, mert tudom, hogy ő soha nem csap be, és az ő szeretetében nincsen ott a »ha«” – zárta prédikációját Béri László Renátó.

Az imaesten az előadás mellett, ahogyan korábban, úgy most is több tanúságtétel is elhangzott, melyek mind-mind olyan csodákról szóltak, melyek a Kis Szent Teréznek címzett kéréseket tartalmazó levelek megírása után történtek. Csodás gyógyulásokról és az igazi lelki társ megtalálásáról is hallhattunk történeteket. Ezért nem volt meglepő, hogy az imaest alatt ez alkalommal is megtelt az Örökimádás-templom és az oltár előtt kihelyezett, a kéréseket gyűjtő kosár. De talán nemcsak az a fontos, hogy miben kértük Kis Szent Teréz közbenjárását, hanem az is, hogy mit vittünk magunkkal haza mi az estéből. Elég bátrak leszünk-e ahhoz, hogy megvizsgáljuk a saját istenképünket, s ha kell, a változás mezsgyéjére lépjünk, bízva Istenben, az ő akartában…?

Szerző: Baranyai Enikő

Fotó: Lambert Attila

Magyar Kurír