Egyben tart – Ferences zarándoklat Mátraverebély-Szentkútra

Megszentelt élet – 2018. augusztus 21., kedd | 14:27

Augusztus 14–20-áig immár huszonnegyedik alkalommal szervezték meg a ferencesek Esztergomtól Mátraverebély-Szentkútig vezető zarándoklatát. A résztvevők száma idén is meghaladta a kétszázat. Augusztus 19-én, a Szécsénytől Szentkútig tartó szakaszon csatlakoztunk a zarándokokhoz

Már közel két órája halad a menet a hosszú völgykatlanban. Sehol egy fa, a nap kíméletlenül tűz, a hőmérséklet negyven fok körül. A lábakban reggel óta húsz, a szerdai indulás óta mintegy 135 kilométer van. Legelöl a keresztet hordozó, mellette egy ferences szegénygondozó nővér olvassa a zarándokok imakéréséit. Sok-sok élet fohásza Istenhez. Egy fiatal ferences imádkozza a rózsafüzért. Szavait a „bömbik” (háti hordozókra szerelt hangszórók) viszik végig a meneten. A gyaloglók elmélyülnek az imában.

A testet-lelket igénybe vevő, Esztergomtól Mátraverebély-Szentkútig vezető útra a ferences rend idén huszonnegyedik alkalommal hívta a résztvevőket.  Öt nap, száznegyven kilométer. A Márianosztra–Kemence–Patak–Szécsény útvonalon vezető ferences gyalogos zarándoklat célja, hogy hozzásegítse a résztvevőket a lelki megújuláshoz, testi megerősödéshez, az Egyház közösségének megtapasztalásához. Sok és sokféle ember van itt. A több mint kétszáz zarándok közül a legfiatalabb hatéves, a legidősebb hetvenöt.

Gabi hosszú évek óta részt vesz a zarándoklaton. A négygyermekes édesanya életének fontos része, hogy újra és újra végigmenjen az úton. „Öt nap már ki tud szakítani a hétköznapokból. Gyaloglás közben nincs más, csak te, a fáradtságod, a kisebesedett lábad, a forróság.” Balázs, aki még keresi élethivatását, azt az élményét osztja meg, mennyire sokat segít neki egy-egy út, hogy „egyben tartsa magát”. Most külön terhet is vállalt: teljes úticsomagját a hátán viszi, papi és szerzetesi hivatásokért felajánlva az embert próbáló zarándoklatot. Egy idősebb férfi, János is évek óta visszatér. „Van miért megküzdeni” – mondja, és szívéből feltör a munkanélküli, de sok pénzre vágyó, életét bulizásban tékozló húszéves fiát féltő gond. Zsuzsiban a sorsközösségre találás öröme fogalmazódik meg: „Sokan, sokféle élethelyzetben vagyunk itt. A közös kihívás nyitottá tesz egymás felé. Megosztjuk gondjainkat, ezáltal a terheinket is.” Beni középiskolás, első ízben van itt Szombathelyről. Arca lelkesedést sugároz; fáradtság, az út megpróbáltatásai egyáltalán nem látszanak rajta. „Csak azt sajnálom, hogy rövid időre be kellett szállnom tegnap a »hullaszállítóba«, mert napszúrást kaptam Patakról Szécsény felé.” Őrhalmon már jól érzi magát, és lelkesen meséli, most kezdi a rendészeti szakközépiskolát, és jövőre ő is forgalomirányító lesz.

Visszatérők a megújulásért

A zarándoklatot Dobszay Benedek OFM tartományfőnök vezeti. Mindenen rajta a szeme; hol hátra, hol előre szalad intézkedni. Elmondja, a kétszáz résztvevő közel egynegyede új, és külön kiemeli a visszatérőket, akik diákként kezdték, most pedig gyerekeiket hozták el. Az egyik közülük a Golda család. Öt gyerekkel jöttek Nagykovácsiból. Tizenhét év után tudtak visszatérni, hogy gyerekeiket bevezessék abba az élménybe, ami nekik ismeretségük és házasságuk elején annyira fontos volt.  Az édesapa szerint a gyerekeknek sokat jelent, hogy megélhetik ezt a „mozgó kolostort”. Láthatják a bolondozó szerzeteseket – dicséri a hagyományos Ki mit tud?-on előadott ferences produkciót. Barátságot kötnek a testvérekkel, a legkisebb nemegyszer Dániel testvér nyakában ülve tudja folytatni az utat, és Edit nővér ölében tud megpihenni. A gyerekek belenőnek ebbe a világba, kötődnek az itt megismert imákhoz, énekekhez. Megalapozott a remény, hogy ők később, maguktól is vissza fognak térni. De más örömökről is beszámol Dobszay Benedek. Sorolja a gyümölcsöket – az itt született és megerősödött papi, szerzetesi hivatásokat, az itt kötött, házassághoz vezető ismeretségeket; sorolja azokat a családokat, akik évről évre itt vannak. Klaudiáékat már tavaly megismertük a zarándoklaton, ismerősként üdvözöljük őket. Ők azok, akik 2010-ben itt ismerkedtek meg, és azóta is rendületlenül visszatérnek. A két és fél éves Máté mellett az édesanya pocakjában itt van a hamarosan születő kistestvér.

A ferencesek jó szervezők

Golda apuka a program kiforrottságát dicséri, a lelki tartalom, a vidámság és a testmozgás egészséges egyensúlyát. „Nincsenek üresjáratok, tartalmasan telik minden perc.” Kiemeli, családjuk számára az teremtette meg a részvételi lehetőséget, hogy az utat autó kíséri – zarándoknyelven a „hullaszállító” –, így aki kimerül vagy bármilyen egészségügyi gondja támad, be tud szállni egy-egy szakaszra. „Ez nekünk nagyon fontos volt, a legkisebb, hatéves fiunk csak így tudott részt venni az úton.” A szervezők jól ismerik az útvonalat. Az önkéntes rendészek jelenléte biztonságot ad az országúti szakaszokon. A legveszélyesebb, az esti sötétségbe nyúló szécsényi utolsó öt kilométeren világító mellénnyel, lámpácskákkal láttak el mindenkit.

Vendégszeretettől kísérve

Az útvonal sok-sok települése vendégként fogadja a zarándokokat. Őrhalomra, a leghosszabb nap úti célja előtti utolsó településre harminc kilométert legyalogolva, kitikkadva érkezett a csapat. A helyiek behűtött dinnyével várták őket. Ezzel a vendégszeretettel fogadták őket a korábbi falvakban – meséli Zarándy Kleofás atya –, és ez folytatódott az út további részén, Kisgécen, Magyargécen, Nógrádmegyeren is. A helyiek összefognak, süteménnyel, itallal várják az úton lévőket, akik általában tovább is mennek, amint „elpusztították a finomságokat”, és nem tudnak mást adni, mint köszönetüket és imáikat, „a sok sugárzó fiatal a reményt, hogy van megújulás” – teszi hozzá Kleofás atya.

A célban

A csapat túl van a nehezén. A márkházi pihenő az utolsó a cél előtt. A temetőnél állunk meg, mindenki vízre vágyik, sorban állunk az egyetlen kút előtt. Mindenki fáradt, de innen csak egy kaptató, és már ott van Szentkút. Útközben még megállunk, elmaradhatatlan a kiengesztelődési kör, amikor gondolatban bocsánatot kérünk, és megbocsátunk minden szerzett sérelmet. És ez a megálló a köszönet helye is. Dobszay Benedek hosszan sorolja a segítőket. A résztvevők is viszonozzák – sajátos módon – a köszönetnyilvánítást. A férfiak karjaikból hintát formálnak, és magasba röpítik a ferenceseket. Mindenkit háromszor. Így indulunk tovább az utolsó szakaszra. Mikor megszólalnak a harangok, leírhatatlan az öröm. Megérkeztünk. Minden megérkezés öröm, de ez az utolsó kiváltképp. A szokásos Te Deum a templomban, és már kezdődik Szent István ünnepének előesti szentmiséje. Orosz Lóránt köszöntője és Fejes Antal homíliája adnak útravalót. Az elhelyezkedés, pihenő és vacsora után kezdődött a „fényünnep” – a szentkút körül tartott gyertyás szertartás a keresztség megújításának jegyében. Szentségimádás, taizéi ima, másnap ünnepi szentmise. Így térhetnek haza a zarándokok.

Isten szavát meghallgatva, sok egyéni és közösségi imát elmondva, a szentségek és a liturgia kegyelmeivel. Mindezt azért, hogy „szentebbül” folytassák életüket. A szent helyek lelkületét átélve, a zarándoklat sok-sok élményével. Lélekben megtisztulva. Azzal a szándékkal, hogy jobbak akarnak lenni, és jobbá szeretnék tenni mások életét. Mert itt, az úton megerősödtek.

Fotó: Lambert Attila; Benke Zsuzsa

Trauttwein Éva/Magyar Kurír

Kapcsolódó fotógaléria